Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Szép, kora tavaszi délelőtt. A teológia épülete előtt, Philipp Melanchthon mellszobránál várom az Evangélikus Hittudományi Egyetem két új doktorát, Varga Gyöngyit és Béres Tamást. Nem a legrosszabb találkozási pont ez, hiszen a wittenbergi egyetem tanára, Luther közvetlen munkatársa, az Ágostai Hitvallás megfogalmazója mindannyiunk példaképe lehet. A parányi, de éppen ezért bensőséges egyetemi campuson még kopaszak a fák, de már érezni a nap simogatását. Velünk szemben a zászlórúdon fekete vásznat cibál a márciusi szél, társunkra, Andorka Eszterre emlékeztetve. Természetesen mindkét doktori védésen jelen volt, együtt örült a jelöltek szép sikerének, és alighanem ő lett volna a következő, aki elkészül munkájával. Másként történt… A fájdalmas emlékezésből a nagy üvegajtón kizúduló hallgatók látványa mozdít ki, mögöttük súlyos könyvekkel a hóna alatt megjelenik Gyöngyi, aki most tartott ószövetségi írásmagyarázati órát. Hamarosan befut Tamás is: az ő előadása az áhítat után kezdődik. Mielőtt átmennénk a templomba, leülünk együtt beszélgetni.

Tíz éve fordult elő utoljára, hogy az egyetem elődjén, a teológiai akadémián az evangélikus lelkészi kar egy tagját rendes doktorrá avatták. Arra akadt ugyan közben is példa, hogy valaki külföldi egyetemen szerezte meg ezt a címet, ám saját doktori iskolánk eredményei most kezdenek beérni. Négy évvel ezelőtt indult a szervezett képzés. Béres Tamás így emlékszik vissza a kezdetekre: „Összesen 8 év arnóti és debreceni gyülekezeti szolgálat után örömmel jelentkeztem a kurzusra. Vonzott a lehetőség, hogy hosszú éveken át elmélyülten foglalkozzam Paul Tillich teológiájával. Ezen belül is a mítosz fogalmát vizsgáltam a 20. század egyik legnagyobb teológusánál.” Gyöngyi veszi át a szót: „A diósgyőr-vasgyári gyülekezetben szolgáltam segédlelkészként, ahonnan Tübingenbe kerültem ösztöndíjra. Egy évre készültem csak, s arra számítottam, hogy visszamegyek Miskolcra. Menet közben ért a meglepő kérés: ha lehet, folytassam tanulmányaimat, hiszen szükség lehet majd rám a teológiai oktatásban. A német egyetemen – főleg kintlétem második és harmadik évében – tovább mélyíthettem tudásomat az ószövetségi és a rabbinikus irodalom terén, de még az újhéberbe is belekóstoltam. Hazaérkezve aztán magam is a szervezett doktori képzésbe kerültem.” Tamás is tanulhatott külföldi egyetemen: a 90-es évek közepén a marburgi teológiai fakultáson hallgatott szociáletikát, vallástudományt és dogmatikát. „Nagy hatással volt rám Wolfgang Nethöfel professzor. A szociáletika akkor még Németországban is újnak számító tématerületeit érintettük, olyan kérdéseket vizsgálva, mint például a mesterséges intelligencia, az információs hálózatok vagy a sugárkezeléssel tartósított élelmiszerek megítélése. Kerestük a teológia, az egyház válaszát ezekre a problémákra. Bioetikával vagy öko-teológiával itthon alig foglalkozott akkor még valaki. Emlékszem, a szemináriumban a röntgensugárzással kezelt élelmiszerek megítéléséről, az egyes európai országokban eltérő standardokról beszélgettünk – én meg tudtam, hogy Magyarországon akkoriban kevertek ólmot a paprikába… Szóval örültem, hogy vannak normák, és mindez előrevetítette azt, ami majd nálunk is megjelenik.”

Elmondják, hogy a szervezett doktori képzés még egészen új az egyetem történetében, ezért a részletek fokozatosan formálódtak. Nemcsak szakterületükön kellett képezniük magukat, hanem más tanszékek számukra meghirdetett előadásait és szemináriumait is látogatniuk kellett. Gyöngyi erre így emlékszik vissza: „Az első évben csak hárman voltunk doktoranduszok, így nagyon jó kis szemináriumaink voltak. Közösen csiszolgattuk görög nyelvtudásunkat, vagy például nagyon jó volt Luther prédikációit eredetiben olvasni Csepregi Zoltánnal.” Tamás hozzáteszi: „Gyöngyivel együtt kezdtük posztgraduális tanulmányainkat, és az egyes vizsgákkal is bevártuk egymást. Jó volt így vállvetve haladni.” A második évtől kezdve őket is bevonták az oktatásba. Ezzel egy időben kisebb-nagyobb dolgozatokat kellett írniuk, valamint követelmény volt a folyamatos publikálás is, legalább egy-egy recenzió vagy kisebb lélegzetű tanulmány erejéig. Közben pedig neki kellett látniuk a disszertáció írásának. Tamásnak Reuss András, Gyöngyinek Jutta Hausmann professzor volt a témavezetője. Ez is új jelenség nálunk, hiszen korábban a jelöltek jobb híján magányos farkasként küzdöttek, s a folyamatos konzultáció kevésbé volt gyakorlat. „El kellett sajátítanunk a kutatás módszertanát is” – mondja Béres Tamás. „Az én témám – folytatja Varga Gyöngyi – az elsőszülöttségi áldás volt. Magával az áldással már sokan foglalkoztak, de azzal kevesebben, hogy az ősatyák történeteiben miként érvényesül Isten ígérete sokszor kerülő úton, nem a jog rendje szerint, hanem a gyengére és kicsire irányulva. Másképpen megfogalmazva ezekben az esetekben a második lesz a tulajdonképpeni első. Ez a folyamat már Izsák és Rebeka gyerekeinél megkezdődik, ezért koncentráltam leginkább Jákóbra. Jóllehet annak idején szigorlati dolgozatomat is ebből a témakörből írtam, az áldás erejével lelkésszé avatásom során szembesültem. Azt hiszem, ez az indulás eleve kizárja, hogy pusztán akadémikus módon, íróasztal mellett műveljem a teológiát. Ehhez a munkámhoz is – a szakirodalom bősége mellett – nagyban hozzájárultak azok a gyülekezeti, ifjúsági és közösségi alkalmak, amelyeken részt vehettem. Tübingeni tanulmányaim során is sokat jelentett, hogy folyamatosan szolgálhattam a stuttgarti magyar gyülekezetben. Nem kellett hazajönnöm, ha honvágyam volt…”

Tamástól azt kérdezem, hogy ha Marburgban elsősorban szociáletikai kérdésekkel foglalkozott, akkor itt miért választott egy jellegzetesen dogmatikai témát. „Be kellett látnom a régi tétel igazát: a jó teológiai etika csak megbízható dogmatikai alapokon áll meg. Meg aztán gyülekezeti lelkészként a debreceni egyetemen és a nyíregyházi főiskolán – ahol Laborczi Géza vezetésével nagyon jó csapat jött össze – már kellett dogmatikát tanítanom, így megérezhettem annak az ízét is.”

Régebben a teológián túlnyomórészt csak a frontális tanítás módszerével éltek az oktatók, és szinte csak a professzorok adtak elő. Ma már egyre több a szeminárium, a gyakorlat, az olvasmány és egy-egy téma szűkebb körű megvitatása. A doktoranduszok is kaptak ilyen irányú megbízásokat. Gyöngyi ennek jelentőségét a következőkben látja: „Az ószövetségi tanszéken belül természetes a feladatmegosztás, különösen Muntag professzor hirtelen halála óta. Kisebb szemináriumok vezetése mellett elég hamar előadásokat is kellett tartanom a bibliai kortörténet és bevezetés tárgyköreiből, de az elmúlt tanévtől már írásmagyarázatot is oktatok. Nagyon megszerettem az exegézist és általában a tanítást. Igaza van a rabbinikus mondásnak: Sokat tanultam mestereimtől, még többet a tanártársaimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól!” Tamás saját egyetemi tapasztalataira is próbál építeni: „Nagyon jó évfolyamunk volt annak idején. Emlékszem, az első magyarul megjelent Tillich-kötetet is nagy örömmel forgattuk és vitattuk meg. Ezért érzem fontosnak a mai szemináriumokat. Jó, ha közösen beszélünk meg egy-egy könyvet, tanulmányt, s közben megtanulunk gondolkodni és logikusan érvelni.”

Arra a kérdésemre, hogy nem túlzás-e, hogy valaki négy éven keresztül más feladatoktól lényegében mentesítve írhatja disszertációját, és készülhet a doktori vizsgákra, némileg más megközelítésből válaszolnak. Tamásnak alkatához is hozzátartozik a szemlélődés, talán ő ezért válaszol így: „Tudatosan kerestem olyan témát, amit eleinte magam sem láttam át. Azt akartam, hogy hosszú távon legyen izgalmas. Önmagában egy dolgozatot megírni könnyebb, mint egy témát kidolgozni. Én ezen az utóbbi úton próbáltam járni. Ehhez alkalmanként külföldön is kellett kutatnom. Ebben sok segítséget kaptam az egyetem rektorától, aki felismerte ennek szükségességét, ezért a maga részéről támogatta a külföldi könyvtárlátogatásokat.” Gyöngyi gyakorlatiasabb alkat: „Választott témám indokolta, hogy sok spirituális alkalmon vegyek részt. Mindig szívesen szerveztem nyári táborokat, örömmel teszek eleget gyülekezetek és ifjúsági körök hívásának. Feladatokat kapok a Teológus Otthonban is, elsősorban a női hallgatók lelkigondozásában. Ezt sem akartam elhanyagolni, így aztán nem csoda, hogy négy évig tartott, míg munkámmal elkészültem.”

Az eredmény azt igazolta, hogy érdemes volt várni. Nemcsak a disszertációk kaptak kiváló minősítést, hanem mindkettőjük doktori szigorlata és védése is. Az evangélikus, római katolikus és református bírálók egyaránt elismerően nyilatkoztak a két jelölt teljesítményéről. Ez kifejezésre jutott az eredmények kihirdetésekor is. Joggal csattant fel a hallgatóság nyíltszívű tapsa akkor, amikor bejelentették: mindkét doktoranduszunk „magna cum laude” minősítéssel szerezte meg a doktori fokozatot. Mindketten elmondják, mennyit köszönhetnek családjuknak. Tamás feleségét és öt gyermekét említi, Gyöngyi édesanyját és húgát, mint akik mindvégig mellette álltak. Tamástól azt tudom meg, hogy a védés utáni napokban sok elmaradt társasjátékot kellett pótolni a gyerekekkel, Gyöngyi pedig azt mondja, hogy most már önmagával és a magánéletével is többet tud talán foglalkozni.

Befejezésül terveik felől érdeklődöm. Gyöngyi egyrészt azt szeretné, ha a gyülekezetekben jobban odafigyelnének az Ószövetségre („örülök, hogy az utóbbi egy-két évben újra többet prédikálunk róla”), melyre szerinte a lelkészi szolgálat szinte minden területén jobban lehetne építeni. Példaként a bibliaórákat, a lelkigondozást és az oktatást említi. Ezért örül a kihívásnak, hogy gimnáziumi tankönyvet is kell írnia. Igazi szívügyéről pedig immár csillogó szemmel beszél: „Nem szabad hagynunk, hogy a lelkiség kivesszen a tanításból. Fontos, hogy pásztoroljuk a ránk bízottakat itt, a teológián is. Szinte mindnyájan, akik itt tanítunk, lelkészek is vagyunk. Az oktatást és a hitébresztést, a tanítást és a pásztorolást ezért nem szabad szembeállítani. Azt hiszem, akkor vagyunk a katedrán hitelesek, ha életünk példáját is látják a hallgatóink.” Tamás is fontosnak tartja a gyülekezeti szempontot: „Egyetemi tanulmányaink során elméleti ismereteket szereztünk, és még nem voltak tapasztalataink. Ehhez kellettek a gyülekezeti évek. Aki diplomát kap, még nem feltétlenül teológus. Induló lelkészként formálódott saját teológiám.” Doktoranduszévei alatt pedig a bényei paplakon élve érezhette a falu és a gyülekezet közösségének összefogását. „Egy falusi gyülekezet a városihoz viszonyítva rendelkezik azzal az előnynyel, hogy nemcsak vallási, hanem természetes társadalmi közösség is egyben. A városi embernek mindig élményt jelent közvetlenül átélni ezt a kettős közösséget.” A jövővel kapcsolatban pedig azt az ökoteológiai kutatómunkát említi, amely a rendszeres teológiai tanszéken egy elnyert akadémiai pályázat keretében folyik. „Ez a munkám jó néhány évre feladatot ad majd” – mondja.

Megszólal az egyetem épületével szomszédos zuglói templom harangja. Áhítatra hív oktatót és hallgatót. Beülünk a padba, elvegyülünk a diákok között. Most végképp nincs jelentősége annak, hogy kinek milyen címe vagy rangja van. A doktori fokozat nem is lehet cél, csak eszköz. Hogy az egyház minél hűségesebben be tudja tölteni küldetését a vigasztalás, a tanítás, a bátorítás, a hitébresztés terén.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::