Keresztutak

Készülünk a Keresztény Nők Világimanapjára 2.

Hozzászólás a cikkhez

Az amerikai kontinensen elsőként Panamában találtak a Kr. e. 2000-es évek körüli időkből származó agyagedényeket, égetett kerámiákat. A Kr. e. 1000-es és Kr. u. 500-as évek közötti korból már szervezett kultikus szertartásokra utaló eszközök is felszínre kerültek.

Az első írásbeli feljegyzések - mint Amerikában mindenütt - a spanyol hódítók megjelenésétől, az 1500-as évektől kezdve tűnnek fel. Ezekből kiderül: a spanyolok jól szervezett indián törzseket találtak mindenütt, melyeket a törzsfő (kazika) irányított. Az indiánok gyűjtögető, vadászó, halászó életmódot folytattak.

Az első európai, Rodrigo Bastadies 1501-ben lépett Panama földjére a Karib-tengerparton. Őt követte negyedik amerikai útja során, 1503-ban Kolumbusz Kristóf, aki megalapította Santa Maria Belon néven az első európai települést. Ezek a hódítók azonban nem maradtak sokáig, a nedves, trópusi klíma, a moszkitórajok és a barátságtalan hegyvidék elviselhetetlenné tették számukra az itt-tartózkodást. Az arany és drágakövek utáni sóvárgás azonban nem hagyta őket nyugodni. 1511-ben Vasco Nuez de Balboa újabb kísérletet tett arra, hogy megvesse lábát Panamában. A korábbi erőszakos fellépés helyett és az addig gyakori támadások után ő szelídebb eszközöket választott. Barátságot kötött az indián törzsekkel, sőt feleségül vette az egyik törzsfőnök leányát. Az ő célja is a kincskeresés volt, de ehhez a bennszülöttek segítségét is igénybe vette. 1513-ban expedíciót indított, hogy átszelje a földszorost. Ebben a kalandban, amely hatalmas emberáldozatot követelt, aranyat ugyan nem találtak, de felfedezték az Atlanti-óceánt, amelyet V. Károly spanyol király nevében Vasco Nuez de Balboa birtokba vett.

Hamarosan Panama lett a Spanyol Birodalom újvilágbeli centruma és "piactere". A Dél-Amerikából hajóval érkező aranyat, ezüstöt és gyarmatárukat afrikai rabszolgák és öszvérek segítségével szállították át a földszoroson a Karib-tengerpartra, ahol újra hajóra rakták őket, majd vitték tovább Spanyolországba. A hosszú és fáradságos úton afrikaiak és indiánok ezrei pusztultak el a kegyetlen bánásmód és a járványos betegségek következtében.

Közel háromszáz éven keresztül (1538-tól 1821-ig) Panama Spanyolországhoz tartozó gyarmat volt. Ez a függőség gátolta meg az ország belső fejlődését, nemzetiségi együvé tartozásának kialakulását, ez pedig újra és újra belső konfliktusokhoz vezetett. Valaki ezt így fogalmazta meg: Panama történelmét a nagyhatalmak (Spanyolország és az USA) világpolitikai törekvései és a világgazdaság fejlődése írta meg.

1821-ben Panama kimondta Spanyolországtól való függetlenségét, és Kolumbia egyik tartományává vált. Simón Bolivar üdvözölte ezt a lépést. A környező kis országokat szövetségbe akarta tömöríteni annak érdekében, hogy ellensúlyozni tudja az USA világpolitikai törekvéseit. Terve azonban nem sikerült.

A Spanyolországtól való függés megszűnt, ám ettől kezdve az USA egyre nagyobb befolyást gyakorolt az ország kül- és belpolitikájára. A gazdasági fejlődés ugyanis enélkül nem volt elképzelhető... A döntések túlnyomórészt Washington nyomására születtek. Ugyanakkor az ország belpolitikáját a befolyásos családok hatalmi harca is bizonytalanná tette. Ehhez hozzájárult a katonai diktatúrák rendszere is. Csak egyetlen példa erre a bizonytalan szakaszra: 38 elnök váltotta egymást gyors egymásutánban. A törvényesség kialakulásáig még hoszszú volt az út.

Keveháziné Czégényi Klára

::Nyomtatható változat::