Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Juliska néni már legalább hat éve az idősek otthonának a lakója. Kezdetben a gyülekezetből, ahová azelőtt tartozott, még meg-meglátogatták, de aztán arra a következtetésre jutottak, hogy van éppen elég hozzátartozója, az ő kötelességük, hogy törődjenek az öregjeikkel. Így aztán lassan egészen magára maradt.

Vagyis nem egészen, mert mint régi ismerősömet azért én időről időre meglátogatom. Közel egy időben veszítettük el mindketten a férjünket, a buszon találkoztunk, amikor ki-ki ment a saját templomába. Egymást vigasztaltuk, erősítettük, már amennyire tudtuk.

Egyik vasárnap istentiszteletről hazafelé menet hirtelen mintha valaki megszólított volna: rég nem voltál Juliskánál! Én pedig kelletlenül válaszoltam: igaz, igaz, de ma már nem megyek sehová! Majd holnap! Fáradtnak éreztem magam, eldöntöttem: megebédelek, lepihenek, olvasok, este korán lefekszem, és rádiót hallgatok. Ment is minden egy darabig az elképzelésem szerint. Úgy öt óra tájban azonban nyugtalanság fogott el. Olyan szép idő van, és én a lakásban penészedem. Majd lehetek bent eleget, ha beáll az őszi esőzés, vagy ránk köszönt fagyos leheletével a tél. Igaz, egyedül a séta sem az igazi, de mégis jobb, mint a lakásban ülni.

A gondolatot tett követte. Kisétáltam a Duna-partra. Régi képek jutottak eszembe, amikor még a gyermekeimmel, később az unkáimmal tettük meg ezt az utat. Milyen jó is volt akkor! Úgy kellett magamat rávenni, hogy meglássam a természet szépségeit, és hálát adjak mindenért, amit többnyire - mint magától értetődőt - észre sem szoktunk venni. Legfeljebb akkor búsulunk el, ha már elvétetett tőlünk. Így jutott eszembe megköszönni a lábaimat, azt, hogy még visznek; a dús lombú fákat és azt, hogy a nagy szárazság ellenére milyen üde zöldek maradtak; a friss, tiszta levegőt, melyből olyan jó mélyeket szippantani. Gondoltam én mindenre, csak Juliskára nem.

Hazafelé az otthon mellett visz az út. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy esetleg be kellene menni, de az órámra pillantva megállapítottam, hogy fél óra múlva lejár a látogatási idő. Majd holnap! Pár lépés után azonban valami - vagy valaki? - megállított. "Attól még holnap is eljöhetsz, most azonban fordulj vissza!" Nem szívesen tettem, siettem volna haza, kicsit elfárasztott a séta. De ha egyszer ilyen indítást kaptam, muszáj volt engedelmeskedni. Visszafordultam, felsiettem az emeletre.

Az idős asszonyok ott ültek sorban a televízió előtt, legtöbbjük bóbiskolva, néhányan beszélgetve. Juliska nem volt köztük. Szobájába menve ágyban találtam őt. Még nem aludt. Sírt. Mikor hozzáléptem, csendes sírdogálása zokogássá vált. Mi baj? - kérdeztem, és ő hüppögve kezdte mondani, hogy el van keseredve, mert beteg, és fél, mert holnap fürdetés lesz, és neki nincs tiszta ruhája, és hogy mindenki haragszik rá, mert sok baj van vele, és így tovább. Aztán kiderült, hogy már hetek óta nem volt nála a lánya sem, ki tudja, mi baja lehet, és ő nem tud rajta segíteni. Haját, vállát simogattam, és meglepve hallgattam, miket mondok neki. Nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy nem az én agyamból pattantak ki a bölcs, vigasztaló szavak. Csak azt vettem észre, hogy nem sír, sőt már mosolyog! Olyan különös volt mindez. Valaki figyelmeztetett, hogy forduljak vissza. Valaki használatba vette a lábamat, a kezemet, az ajkamat. Én meg kívülről figyeltem, mi történik valójában. Nem maradtam sokáig. Megígértem, hogy holnap majd beszélgetünk. "Mielőtt elmégy, imádkozzunk!" - kérte, és elmondtuk együtt az Úrtól tanult imádságot. Mikor eljöttem tőle, azon kaptam magam, hogy minden fáradtságom eltűnt, a szívem pedig majdnem szétpattan az örömtől. Pedig hát a világon semmi nem történt.

Másnap Juliska ragyogó arccal már a liftnél várt, és nagyon szép délutánt töltöttünk együtt. Örömében el-elsírta magát, amikor arról beszélt, milyen csodálatos Urunk van, és mi mégis mennyit aggodalmaskodunk. "Látod - mondta restelkedve -, megoldódott a tiszta ruha gondja is." Semmi másról nem esett szó köztünk, csak Isten szeretetéről s arról, hogy mi mégis hányszor megbántjuk őt. De ő mindezek ellenére szeret minket: nem ró fel semmit, csak ontja ránk gazdagon áldásait.

"Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet" (Zsolt 19,13; Károli-fordítás) - kéri a zsoltáríró. Sokáig nem értettem ezt a különleges imádságot. Vannak titkos és szándékos bűnök? Bizony vannak. A szándékosak azok, amelyekről tudjuk, hogy jó lenne elhagyni őket, de vagy erőnk nincs a változtatáshoz, vagy egyenesen ragaszkodunk hozzájuk. A titkosak egyikét pedig most éppen - ebben a történetben - sikerült elkerülni, ám ki tudja, hányszor követtem, követünk el ilyeneket. Döbbenten gondoltam arra, hogy hányszor nem hallhatjuk meg Jézus szelíd szavát, amikor saját igazunk vagy kényelmünk, lustaságunk zaja erősebb bennünk. Hányszor mondhatja szomorúan: küldtelek, de nem volt kedved hozzá. Mozdultam volna kezed által, de nem engedted át nekem. Szóltam volna embertestvéredhez, hogy felszárítsam könnyeit, de nem engedtél szóhoz jutni, és attól, amit te mondtál, nem tudott megnyugodni.

A mi Urunk a szemeivel tanácsol minket. Figyeljünk rá nagyon, főleg amikor kedvetlenek vagyunk, és restek a figyelésre. Talán éppen akkor akar adni valami fontosat. Ő sohasem egy személynek ad, hanem mindig legalább kettőnek egyszerre, egy időben. Ahogy ezt már régtől tudjuk: "Aki mást felüdít, maga is felüdül." (Péld 11,25b)

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::