Liturgikus sarok

Istentisztelet és … 6.

Hozzászólás a cikkhez

A keresztény gyülekezetek életéhez ősidők óta hozzátartozik a szeretetszolgálat gyakorlása. A gyülekezetek gondoskodnak a szegényekről, az árvákról, az özvegyekről és a betegekről. Ha az időben visszaugrunk az első századok kereszténységéhez, akkor joggal mondhatjuk, hogy a krisztusi hit és az abból fakadó élet forradalmi változást hozott az ókor etikai és szociális szokásainak a tekintetében. A kereszténység a későbbi századokban sem hanyagolta el a felebaráti szereteten alapuló diakóniai munkát, noha a középkorban inkább a hatalmi és expanziós törekvések álltak előtérben. Csendben végezték szolgálatukat a kolostorok betegápoló és gyámolító szerzetesei, a lovagrendek építették kórházaikat Európa-szerte a főútvonalak mentén, az egyszerű keresztény emberek pedig családjukban és környezetükben gyakorolták a hitből fakadó irgalmasságot.

A keresztény élet szíve-közepe mindig az istentisztelet volt. Akár a katakombák mélyén, fáklyafényben, egy-egy mártír sírjánál gyűltek össze a hívek, akár ragyogó katedrálisokban tartott, pompázatos istentiszteleten dicsérték Istent, az istentisztelet a megszentelődés és a szolgálatra indítás lehetőségét hordozta magában.

Az istentisztelet kiemeli az embert az idő és a tér szorításából – hiszen az örökkévalóság fénye ragyogja be –, de ezzel együtt a helyére állítja, sőt szolgálatra is indítja. A rendszeres imádság és a liturgia az ünneplést rendezett időkeretbe helyezi az egyházi esztendőben. A Szentháromság Istennel való találkozáskor – amelyet ugyanúgy átélhetünk egy-egy lélekemelő liturgikus élmény során, mint egy szívet perzselő igehirdetés hallatán – megadatik, hogy megtaláljuk a helyünket a gyülekezetben, és a diakónia területei is megnyílhatnak előttünk. Mindig nagy öröm, ha valaki az istentiszteletre járó hittestvérek közül spontán jelentkezik, és felajánlja segítségét aszerteágazó diakóniai szolgálathoz. Egy-egy igehirdetésben elhangzott gondolat vagy kérdésfelvetés ugyanúgy ösztönzően hathat, mint a liturgiából sugárzó evangéliumi üzenet: Isten előtt mindannyian koldusok vagyunk, és az ő ajándékaira szorulunk. Isten pedig Jézus Krisztusban ajándékozott meg minket, aki azért jött, hogy önmagát adja értünk. Az úrvacsora vételekor ez a Krisztus lép közösségre velünk, és indít minket útra, hogy a misszió és a diakónia területén szolgáljunk.

A fentiek alapján bátran elmondhatjuk, hogy diakóniai szolgálatunk és istentiszteleti életünk nem választható el egymástól. Magyarországon a diakónia és a teológia kapcsolatát sajnálatos módon még mindig leterheli a „Káldy-korszakban” erőltetett „diakóniai teológia”. Ideje lenne e korszak tudományos-kritikai feldolgozása mellett – kissé kitekintve a lutheránus világba – új teológiai megközelítéseket is megfogalmazni. A magyar evangélikus intézményi diakóniai szolgálatnak (amelyet egyre gyarapodó és a feladatkörök szempontjából is gazdagodó egyházi struktúrában végzünk) nagy kincse a gyülekezethez való kötöttség. A hazai diakóniában dolgozók tudják jól: ez azt jelenti, hogy intézményeink szinte mindegyike – de a régebben alapítottak mindenképpen – szorosan kötődik a helyi gyülekezetekhez.

A diakónia hat az istentiszteletre, és az istentiszteleti élet is hat a szolgálatra, illetve a szolgálókra. Ezt a közös kincset mára némileg veszélyezteti az államtól való nagyfokú függés, de bizonyos, egyházon belülről induló törekvések is hathatnak negatív irányba. Sokan nosztalgiával tekintenek vissza azokra az áldott időkre, amikor a szeretetszolgálatban jórészt diakonisszák dolgoztak. Ma nem diakonisszák, hanem alkalmazottak látják el idős vagy fogyatékkal élő testvéreinket. Kevés pénzért, magánéleti gondokkal küszködve végzik nehéz munkájukat. Ha jól képzettek is, az egyházi jelleget nem mindig értik. Hol foglalkozzunk velük? Hol kapjanak keresztény alapokon álló mentális és szakmai képzést? Egyházunk adós a válaszokkal. Pedig milyen jó volna olyan diakónusokat képezni, akik vezető szerephez juthatnának intézményeinkben! Olyan elhivatott embereket, akik a helyi gyülekezet és az adott intézmény között hiteles kapocsként szolgálnának, és a gyülekezet liturgikus életében is szerepet kapnának. Milyen jó volna intenzívebben megismertetni az egyházi szociális munkát a lelkészekkel is – már teológiai tanulmányaik során vagy később, posztgraduális formában! Finn testvéreinktől ezen a területen is sokat tanulhatnánk.

Ha átéljük a liturgiát, akkor gyógyít. A liturgikus közösség – amely lehet egyben diakóniai közösség is – segíthet minket abban, hogy megtaláljuk saját helyünket az életben és az egyházon belül is. Az sem véletlen, hogy a tradicionális diakóniai munkát végző közösségek egyfajta szoros és hagyományos istentiszteleti közösségi háttér mellett végzik szolgálatukat. Olyan jó lenne, ha a diakóniai szolgálat és az istentiszteleti élet egyre több ponton kapcsolódna egymáshoz! Biztos vagyok benne, hogy az egyházunkban induló liturgikus megújulási mozgalom ezt a folyamatot erősíteni és gazdagítani tudná.

Gregersen Labossa György

::Nyomtatható változat::