A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A 30. német protestáns napok bibliai mottója – „Ha a gyermeked holnap megkérdez téged…” (5Móz 6,20; német bibliafordítás) – több volt, mint kötelező lózung. Nem ugródeszka, amelyet gyorsan magunk mögött hagyhatunk, hanem olyan igei intonáció, amely nemcsak a Kirchentag napjait határozta meg Hannoverben, hanem azóta is visszhangzik bennem.

Egyrészt egzisztenciálisan sokunkat érintő kérdéseket indukált, másrészt érzékennyé tett arra, hogy válaszokat halljak meg, halljak ki a grandiózus „hitünnep” vásári forgatagából. Ezekből a kérdésekből és válaszokból szeretnék néhányat megosztani Olvasóinkkal – továbbgondolásra, vitára provokáló nyílt szándékkal.

Kezdjük a kérdőjelekkel. A mózesi mottó nemcsak a fogyó, öregedő német társadalmat – benne a protestáns egyházakat – szorítja sarokba, érinti egyik legfájóbb pontján, hanem ébreszthet, jó értelemben véve szinte sokkolhat minket, magyar evangélikusokat és nem evangélikusokat is.

Vajon megszületnek-e egyáltalán gyermekeink?! Vajon hiszünk-e még egy szebb holnapban?! Van-e, lesz-e, aki megkérdez minket? Aki mégis megkérdez, remélhet-e tőlünk hiteles, használható, élhető választ? Van-e még egészséges dialógus, kommunikáció a generációk között a családokban, az egyházban és a társadalomban? Milyen egyházat álmodunk, építünk és adunk majd tovább az utánunk jövőknek?

A le nem rázható kérdésekre – hála Istennek – bőven kaphattunk választ az öt nap alatt. Rögtön a megnyitó istentiszteleten házigazdánk, *Margot Kässmann* hannoveri püspök így summázta a bibliai mottóból fakadó küldetésünk célját: *„A hitet tovább kell adni a következő nemzedéknek, hogy leküzdjük hazánkban a spirituális kiszáradást és a depressziót…”*

A Kirchentag olyan evangélikus egyház képét villantotta fel, amelyben éppúgy helye van a gyermekeknek és az ifjaknak, mint az időseknek. Nem kínosan elszeparálva, mint sajnos sok hazai gyülekezetünkben és konferenciánkon, hanem együtt, egymás mellett, sőt egymásra figyelve, egymásért élve. Olyan egyház körvonalai rajzolódtak ki, amely képes hallgatni és figyelni a másikra. – Többek között ezek voltak *Jürgen Fliege* televíziós lelkész némi vihart kavaró referátumának is a kulcsszavai a *Spiritualitás és misszió* című egyik főelőadásban. Látása szerint a holnap egyházának nem annyira prédikáló, hanem inkább vigasztaló egyházzá kell formálódnia.

A vigasztaló egyház sokszínű, derűt és örömöt sugárzó közösség. Ez tükröződött a több mint háromezer rendezvény zenei körítéséből is. A 150. zsoltár szellemében, minden elképzelhető hangszerrel és módon áradt az Istent magasztaló ének és zene. Az afrikai dobkoncerttől a dél-amerikai ritmusokon át egészen a záró istentisztelet 4000 (!), azaz négyezer fős rézfúvós csapatáig, amely – többek között – a korálokat kísérte…

Öröm volt olvasni minderről már hazafelé a repülőgépen a világi sajtó (Die Welt, 2005. május 30.) tudósításának címét: *Signale der Hoffnung – A reménység jelei.*

Valóban, a 30. Kirchentag a depresszióra, pesszimizmusra hajlamos társadalmi és egyházi légkörben sikerrel próbálta visszaadni a reményt: érdemes újra kérdezni, mert a kérdésekre van válasz.

Erre utalt a monumentális fesztivál 608 (!) oldalas „programfüzetének” szellemes címlapja. A kedves fiatal hölgy angyalszárnyainak üzenete válasz a mottóra: „Jó, ha van válaszod – ha a gyermeked holnap megkérdez téged…”

Jó, hogy Hannover nemcsak súlyos kérdésekkel szembesített, de válaszokat is kínált, és reménységet adott: a Lélek munkája nyomán mozgásba lendülő, sokszínű, fiatalos, dinamikus egyház a föld sója, a világ világossága lehet a 21. században is. Ebben bízva kezdünk hozzá a „magyar Kirchentag”, az 5. országos evangélikus találkozó előkészítéséhez. Van miért imádkozni!

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::