Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Meghívott vendégként huszonkét nyugdíjas lelkész Révfülöpön töltött három napot június 1-je és 3-a között. A Magyarországi Evangélikus Egyház jóvoltából és az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ személyzetének kedves és szeretetteljes gondoskodása révén igazi bú- és öregségfeledtető három napban volt részünk. Kicsit egyhangú, megszokott környezetünkből kiszakadva örömöt jelentett számunkra a baráti, testvéri találkozás. Ismét szétnézhettünk kicsit a világban, kinyílt beszűkült életünk ajtaja. E három nap alatt múltunk megannyi emléke zsongott körül bennünket: volt professzoraink, a soproni diákévek, a közelmúlt gondjai, az elvégzett szolgálat reminiszcenciái…

Az elhangzott előadások segítségével állandóan szembesülni kényszerültünk a jelen megannyi gondjával és eredményével, még ha nem is mondtuk ki: „A mi időnkben…” Egyaránt találkoztunk régi gondjainkkal, küzdelmeinkkel és a munkát megáldó Urunk történelem feletti hatalmával, azzal, hogy egyházán „a pokol kapui sem vesznek diadalmat” (Mt 16,18; Károli-fordítás).

Nagy öröm volt hallani mindazokról a pozitívumokról és új lehetőségekről, melyeket a jelenlegi szabad légkörben az egyházi élet kínál: a csökkenő lelkészhiányról, épülő templomokról, egyházi épületekről. De amikor *ifj. Hafenscher Károly* egyházunk „átrajzolódott térképéről”, az új kihívásokról és a megoldandó feladatok sokaságáról beszélt, akaratlanul is megfogalmazódott bennünk: az egyház útja sohasem rózsákkal szegélyezett út, és manapság a lehetőségekkel helyesen élni talán még nehezebb, mint a korábbi korszakban az elnyomás, a megszorítások közepette szolgálni.

Gondolatébresztőként *dr. Hafenscher Károly, dr. Fabiny Tibor és Bolla Árpád* arról szólt, hogy a mi életkorunkban milyen kihasználható lehetőségeink vannak. Mint hangsúlyozták, most lenne valamicske időnk a saját lelkünkkel törődni. Ezenkívül pedig vár ránk a talán legnehezebb feladat: elfelejteni a régi sérelmeket, hiszen enélkül nincs keresztény élet, enélkül nem várhatjuk boldogan az utolsó szívdobbanást.

Az előadásokon kívül más programokban is részünk volt. Balatonrendesen újra láthattuk a magyar tenger széles panorámáját naplementekor, vörös, lila és kék színpompájában. És miután szemünk, szívünk betelt vele, kortyolgattuk a borokat, s az arcok kipirultak, egyre több nevetés törte meg a csendet… Szóval vidámak és boldogok voltunk. Borszakértők ugyan nem lettünk a kóstoló után sem, de tanulni érdemes volt…

Másnap délután a keszthelyi Festetics-kastélyt néztük meg, majd a Káli-medencébe vitt a busz. Megkapó látványt nyújtottak Salföldön a homokkő sziklatömbök, a medencét körbezáró hegyek pedig épp oly szelídek voltak, mint a kora nyáresti napsütés. A fekete „pacik” ugyan zötyögve húzták a gumikerekes szekeret, de nekünk még a zötyögés is örömünket szolgálta.

Végül ismét a múlttal való szembesülés következett. A török időkben elpusztult pálos templom volt utunk végcélja, és a romhalmazzá lett kolostor, amelynek már az alapjait is alig lehet felismerni. A magasba törő templomfalak, a gótikus ívek maradványai, a művészien formált kőfaragású ablakok csak emlékei annak, hogy itt egykor – a török hódítás után újra – naphosszat zsolozsmák hangzottak, és a gregorián halk, Krisztushoz vezérlő dallamai töltötték be a templomot. Ha ekkora csapás után is újra összegyűlt egy új templom körül Krisztus népe, nekünk, öregeknek semmi kétségünk nincs afelől, hogy a mi – megállni való próbák sokaságával terhes – négy évtizedünk után a jelenben élő, új kihívásokkal küszködő egyházunk hűséges szolgálatával ugyancsak megoldja a rá váró feladatokat. Azt is tudva, hogy az „aratás” az egyházát mindenek felett szerető Urunk kezében van.

Szívből köszönjük a vendéglátást.

Szitáné Bérczi Margit

::Nyomtatható változat::