Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Különböző szervezetekben, intézményekben már most sok szó esik a jövő esztendőről: 2006-ban lesz a magyar forradalom ötvenéves emléknapja. Érthető a méltó ünneplésre való törekvés. Ennyiben jó az idei készülődés: talán segít abban, hogy jövőre valóban arról szóljanak a megemlékezések, ami történt, és nem arról, amit a mai politikai érdekek diktálnának…

A méltó ünnepért kétségkívül sokat tehetnek az egyházak, amelyeknek a forradalomban is és a szabadságharcban különösen együtt dobogott a szívük a társadalommal. Mert 1956 októberének utolsó hetében forradalom és szabadságharc volt Magyarországon. Küzdelem a diktatúra és az azt fenntartó idegen hatalom ellen. A felkelő nép pluralista demokráciát, polgári társadalmat és nemzeti függetlenséget akart, akárcsak 1848-ban.

Mindeddig felhőtlen ünnep volt számomra március 15-e, és fájdalmas – a személyes veszteségek és fájó emlékek miatt – október 23-a. Talán mert az idén októberben sok emberközeli írás jelent meg a tizenhárom aradi vértanúról és ’48 mártír miniszterelnökéről, jobban rám nehezedik a forradalmak drámája. Az a veszteség, amely a nyomukban járt. Eddig úgy véltem, hogy könnyebb lesz akkor elemezni a világtörténelmet is megváltoztató ’56-os forradalmat, amikor már senki nem él azok közül, akiknek az életében meghatározó volt az a néhány nap. De már tudom, hogy ez nem így van. A politika mindig manipulálni igyekszik a nemzet múltjának sajátos értelmezésével, ez történt 1848 hőseivel is. De a történelmi távlat számos, korábban kevesebb figyelmet kapó részletet is feltár, többet mond el, mint a kortársi emlékezet.

Nekem ’56 mindig azt a kedd délelőttöt jelenti, amikor bekiabáltak az Ideggyógyászati Klinikára, hogy mégis engedélyezték a felvonulást. Így azután elindultunk a klinika kertjéből a Petőfi-szoborhoz; egyre többen voltunk, és a Kossuth-nótát énekeltük. Sütött a nap, szép volt az élet. Még este, a Petőfi Kör egészségügyi vitáján is jól éreztük magunkat a Gólyavárban. Akkor változott meg a hangulat, amikor hozták a sebesülteket a rádiótól. Orvosprofesszorok levették az ingüket, széttépték, és azzal kötöztek – talán mint ’48-ban. A Gerő-beszéd sem javított a hangulaton.

Éjjel hazafelé már nyilvánvaló volt, hogy kitört a forradalom. A Múzeum körúton a felborított villamos, a fegyverekkel száguldó teherautók jelezték ezt. Már szinte anakronisztikus, netán sokat sejtető volt a Szabad Ifjúság különkiadásának a főcíme: „Miénk az utca”. Ötvenhat sajnos azt az évfolyamtársamat is jelenti számomra, aki leült a Múzeumkertben egy padra – kisétált a kollégiumból körülnézni –, és egy eltévedt golyó megölte. Soha nem derült ki, hogy honnan jött a halálos lövés.

Sokan vallják, és sok igazság van ebben, hogy az ’56-os forradalom – drámai bukása ellenére – többszörösen is győzött. Győzött, mert ’56-nak volt köszönhető, hogy 1963-tól Magyarországon enyhébb volt az elnyomás, mint a szovjet birodalom más tartományaiban, és 1989, a rendszerváltozás sem lett volna ’56 nélkül. De sok kérdésre negyvenkilenc év után is adósak vagyunk a válasszal, vagy nincs is igazi válaszunk rájuk. A történelem persze nem ismeri a „ha”-val kezdődő mondatokat. Mégis felmerül a gondolat, hogy mi lett volna akkor, ha tovább tart a reformfolyamat, amelyről az „Öreg” olyan ígéretesen beszélt a Boldizsár Iván által készített interjúban (Vasárnap délelőtt Nagy Imrénél címmel jelent meg a Hétfői Hírlap 1956. október 15-i számában). Mi lett volna az evangélikus egyházban, ha Ordass Lajos a megállapodás szerint először teológiai tanárként tért volna vissza? Lehetett volna-e a reformfolyamatban ismét püspök? És milyen áron? A ’68-as csehszlovákiai események azt jelezték, hogy a reformmal egy ponton túl éppúgy elbánik a diktatúra, mint a forradalommal.

Kétszázezer honfitársunk ment Nyugatra a forradalom bukása után. De itt maradt tízmillió.

Tizenöt év telt el a rendszerváltozás óta, és még mindig nem születtek jó válaszok alapkérdésekre. Ilyen kérdés, hogy kellően kihasználta-e a haza azt az erőt, amelyet a túlnyomó többségben ’56-ban eltávozott nyugati magyarság képviselt; elsősorban a szó szellemi-erkölcsi értelmében. De ilyen kérdés az is, hogy megkapták-e az itthon maradottak, a kemény és a puha diktatúra különböző periódusaiban helytállók, az alkalmazkodók, de nem behódolók az őket megillető elismerést. Mert mégiscsak nekik köszönhető, hogy a rendszerváltozáskor volt mire építeni, hogy a cezúra mellett lehetett kontinuitás is.

Az egyházban is adósak vagyunk válaszokkal. Mert izgalmas kérdés, hogy ki volt ügynök, ki ártott kinek és mi módon, de az sem kevésbé fontos, hogy ki vállalta a legnehezebb időben is a szolgálatot, ki az, aki értéket teremtett, akire mindig lehetett számítani. És a szerepek között olykor átfedés volt.

Az Evangélikus Élet hetvenéves jubileumára megjelent egy különszám, egy összeállítás a hetven évről. Sok értéket tartalmaz, de többen nehezményezték, hogy túlzottan egyoldalúan negatívra sikeredett a diktatúra évtizedeinek a jellemzése. Magam 1958 és 1987 között nem írtam a lapba, így elfogulatlanul állíthatom, hogy az említett dolgozat értékeit, alapvető tendenciáit nem vitatva összeállítható lenne ezekből az évtizedekből egy olyan cikkgyűjtemény, amely ma is megállja a helyét.

Ötvenhat egyik titka – amelyet az átélők, a túlélők érthetnek meg igazán, és talán az utókor fogja vizsgálat tárgyává tenni – az, hogy megváltoztatott minket. Azokat is, akik Nyugatra távoztak, és minket is, akik itthon maradtunk. Érdekes módon a változás lényege ugyanaz volt – bizonyítva, hogy a legfontosabb az, ami a lélekben megy végbe: ismét autonóm emberek lettünk.

1. előtt megtanultuk, megtapasztaltuk, hogy mi a félelem – ’56 kiegyenesítette a gerincünket. Nyilván az emigrációban is volt félelem, és itthon sem múlt el. De mégsem féltünk úgy, mint korábban. Megtapasztaltuk az erőnket, és ez értelmet adott az életünknek. Vállaltuk a felelősséget az „itt élned, halnod kell” jegyében. Nekünk élnünk kellett. Azok, akik meghaltak a hazáért, a szabadságért ’56-ban, ezt üzenték nekünk, ezt kívánták tőlünk.

Hiszem, hogy az egyházban együtt tudnak ünnepelni azok, akik eltávoztak ’56-ban, és azok, akik itthon maradtak. Tudunk együtt ünnepelni, akik másként éltük meg az elmúlt ötven évet, és másként gondolkodunk róla. Méltó ünneplés egyedül az lenne, ha – van még egy év az előkészületre – az ötvenéves évfordulón azt keresnénk, ami összeköt, arra emlékeznénk, ami egységet teremt.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::