evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Ebben a témában tartotta idei teológiai konferenciáját Piliscsabán szeptember 1–3. között a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége (KÉMELM). A májusban kiküldött értesítő és meghívó így jelölte a konferencia célját (Szó szerinti idézet – A szerk.): „A KÉMELM részéről a diakóniai teológia olyan értelmű lezárása, hogy a nyár végén megjelenő Vajta Vilmos – a témával kapcsolatos – könyvének magyar fordítása révén, ill. annak tartalmi hátterével teológiai összegezést nyújtsunk a KÉMELM, illetve az általunk felkért előadókkal.” Ugyanakkor kerestünk alkalmat arra is, hogy testvéri közösségünk első elnökének, Vajta Vilmosnak a nemzetközi és magyar jelentőségéről szóljunk.

E helyen – a későbbiek megértése miatt is – néhány alapvető megjegyzés kínálkozik. Az első az, hogy ezen alkalom a külföldi, illetve a nyugat-európai magyar evangélikus szolgálat soros teológiai alkalma volt, hiteles magyar, külföldi és magyarországi teológusok felkérésével, beleértve a három hazai evangélikus püspök szolgálatát is. A második megjegyzés felfigyeltet a konferencia témájára, hangsúlyozva azt, hogy a kérdéssel kapcsolatos gondolkodásunk nem bezártan próbálta értékelni a konferencia vállalt feladatát, hanem a magyar evangélikusság egészét érintően. Mindebből következik a harmadik tézis, nevezetesen az, hogy a legnagyobb tévedés lenne az a felfogás, amely KÉMELM-tagok és mások felosztásában próbálná értékelni az alkalmat. A konferencia egysége, disszonancia nélküli közösségi szelleme a hozzávetőleg harminc résztvevő számára is érezhető volt. Mindezzel csupán a magunk teológiai, dialógusra mindig kész, erkölcsi nyitottságát próbálom érzékeltetni.

A fentiek előrebocsátása után teszek néhány megjegyzést Frenkl Róbert írásaira, melyek az Evangélikus Élet szeptember 11-i és október 2-i számában jelentek meg Egy letűnt rendszer „teológiája”, illetve Még egyszer a diakóniai teológiáról címen. E két, ironikus és védelemre körülbástyázott írás közül az első sajátos módon és nehezen érthető humor jegyében tesz észrevételeket a KÉMELM konferenciájáról. A második pedig cáfolat Ittzés János püspöknek A többszörösen megnyúzott és mégis eleven róka esete – Reflexiók dr. Frenkl Róbert írására című cikkére, amely szintén az október 2-i számban volt olvasható. Ezen utóbbi írást is röviden értékelem.

Ittzés János reflexióit jónak, Frenkl Róbert szóhasználata szerint is, megszívlelendő gondolatoknak tartom. Örülök, hogy az egyházát féltő és védő, hiteles tanú biztonságával igyekezett összegezni észrevételeit. Szeretném reményemet kifejezni, hogy ez a disputa a lényegre koncentrálva a kérdéses Vajta-könyv mielőbbi megjelenését, valamint a hazai egyház részéről egy olyan teológiai fórum, konferencia létrejöttét fogja eredményezni, amely választ ad arra a sarkalatos kérdése, melyet a múlt évi METT-konferencián tartott előadásomban (A diakóniai teológia nyugati megítélése) vetettem fel: hogy tudniillik mikor lesz a Magyarországi Evangélikus Egyháznak teológiai bátorsága és erkölcsi integritása ahhoz, hogy találkozzék a maga múltjával.

Frenkl Róbert október 2-i írásában (Még egyszer a diakóniai teológiáról) az alapkérdésről így fogalmaz: „Nem tettem mást, mint hogy összegeztem a már 1989-ben kialakított véleményemet…” Feltehetően a Lelkipásztorban megjelent, vele készített interjúról van szó, amely korábban németül látott napvilágot a Lutherische Monatsheftében. Zavaró, hogy a magyar szöveg nem fedi a német szöveget még címében sem. Németül ugyanis így szól: Was heist „Theologie der Diakonie?”, míg ennek a magyar megfelelője: A szeretet légkörében. A kérdés nemcsak az, hogy körülbelül harminc helyen több és más van a magyar szövegben, mint a németben, mintegy tizenöt helyen pedig kevesebb, azaz hiány, hanem alapvetően az, hogy melyik interjúszöveg tekinthető hitelesnek és a megírt októberi cikk alapjának? Tudniillik ha az alap labilis, a konzekvencia is azzá válik.

Valóban örültem Frenkl Róbert jelenlétének a konferencián. Nyilván elfoglaltsága miatt tudott csak később érkezni, és jóval a befejezés előtt távozni. Ez természetesen érthető. Viszont amit igazán hiányoltunk, tulajdonképpen az, hogy ottléte alatt – tőle teljesen szokatlan módon – nem vett egyetlenegyszer sem részt a beszélgetésekben, az előadásokkal kapcsolatos véleménynyilvánításokban. Ez azért kár, mert hasznos gondolataival a konferencia természetes miliőjében találkozhattunk volna, az általunk kézenfekvőnek tartott nyílt és testvéri véleménycserében. Erről a hozzáállásról ő maga is így nyilatkozik második cikkében: „Csak a nyílt, őszinte beszéd segít a bajok orvoslásában.”

Örömmel és szívesen vállalom ezt a mondatot. Ennek legyen bizonysága a munkatársaim és magam nevében tett fenti összegezés. Urunk kegyelme, vezetése és áldása legyen mindannyiunkkal.

Pátkai Róbert (London)

::Nyomtatható változat::