Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Zala megye északnyugati részén, Zalaegerszegtől délnyugatra, a dimbes-dombos, erdős Belső-Göcsej kies vidékén, ahol a Cserta és a Salomfa-patak találkozik, van egy kis evangélikus sziget: Barlahida. A faluról két emberöltővel ezelőtt még minden hazai evangélikus tudott, hiszen 1935-ben ott, a „csodák földjén” található Barlahidán épült fel a „csudatemplom”, „az ország temploma”. Napjainkban csak az idősebbek emlékezhetnek rá.

A falu a török pusztítás után, az 1700-as évek közepén települt újra katolikus és evangélikus lakókkal. Az evangélikusok feltehetően a vend vidékről érkeztek. 1788-ban a hozzájuk legközelebb fekvő evangélikus gyülekezethez, Zalaistvándhoz affiliáltatták magukat. 1804-ben az anyagyülekezetté alakult – közelebbi – Pusztaszentlászlóhoz csatlakoztak.

1843-ban bérelt helyiségben kezdték meg a tanítást. Első iskolájukat 1869-ben építették. 1886-ban belügyminiszteri engedéllyel országos gyűjtésbe kezdtek, hogy imaházat építhessenek. A befolyt összeg azonban nem volt elég az imaház (templom) felépítéséhez, pedig már a téglát is kiégették hozzá. 1911-ben új iskolát, majd tanítólakot építettek.

A múlt század harmincas éveinek elején a gyülekezet a pusztulás szélére került: a gyermekszám csökkent, nyomasztó volt a szegénység. Megmentésére összefogott a kemenesaljai egyházmegye és a dunántúli egyházkerület. 1932-ben Barlahidán missziói központ létesült, a faluba lelkész költözött, és soha nem tapasztalt vallási élet vette kezdetét.

1932-ben ifjúsági ház épült, majd Jakus Imre missziói segédlelkész és Németh Imre tanító hatalmas szervező- és gyűjtőmunkába kezdett. Munkájuk nyomán egyre-másra érkeztek az adományok az ország gyülekezeteitől és a hívek sokaságától. Az adományokról folyamatosan hírt adott a Harangszó. Két év alatt összegyűlt a szükséges pénz. Az építkezés tízezer pengőbe került; majdnem ennyit szolgáltatott a gyülekezet is természetben.

A templomot 1935. július 28-án avatta fel D. Kapi Béla püspök a 42. zsoltár 1–6. verse alapján. Az eseményről így írt a Harangszó:

„Valami csodálatos szomjúság teremtette meg ezt a »csodatemplomot«. Szomjúság az Isten után. Ez a szomjúság nem csak a barlahidaiakban élt, ott szunnyadott az egész ország szívében, és csodásan rezonált a barlahidaiak szomjúságára. Hiszen talán nincs egy evangélikus gyülekezet az országban, amelyiknek ne volna pár téglája a falba! Hiszen úgy repült össze az evangélium hívó szavára az ország minden tájáról! Az oltárképet imádkozva festették Tatán, az oltárát a fiúi és testvéri hála alkotta, feszületét Zalaistvándon ajánlották fel, az oltárterítőt győri és hatvani fehér kezek munkálták. Csupa hit, csupa csoda, de legfőképpen csupa szeretet az egész templom. Csudatemplom ez.

Nem marad szem szárazon. Az olvasós asszonyoktól a keményvágású egerszegi főbíróig zokog mindenki, mert csodálatos az Isten… Így felel a lelkek szomjúságára.”

A vallásos, templomos élet még évtizedekig tartott. 1959-ben anyagyülekezeti státust kaptak, de ennek már nem örülhettek sokáig. A megélhetési gondok s az urbanizáció az ország legkülönbözőbb helyeire kényszerítette e festőien szép vidék szórványevangélikusait. Legtöbben Zalaegerszegre költöztek. 1965-ben társegyházi kapcsolatra léptek a városbeli gyülekezettel. 2003-tól leányegyházként élnek. A minden evangélikus gyülekezettől távol eső hajdani missziói központban ma már csak harmincöt evangélikus él, s a templom, amelynek harangja fa haranglábról került „kőrezidenciájába”, és oly sokszor gyűjtötte össze az igére szomjúhozó lelkeket, már csak havonta egyszer hívogat istentiszteletre, és hangja nem jut el mindenkihez.

Október utolsó vasárnapján megtelt a templom. Hivatalos meghívó nélkül, rokoni, baráti szóra jöttek a hajdani barlahidaiak, a „szegek” evangélikusai és az anyagyülekezet tagjai emlékezni, ünnepelni vágyó tagjai. Melengetett az ablakokon beszűrődő késő őszi napfény, és melegséget sugároztak az emberi tekintetek Szabó Vilmos lelkész igehirdetése alatt, de elszorultak a szívek, amikor arról beszélt, hogyan fogyunk. A felcsapódó hullámok el-elsodornak egy-egy testvért. Kit a halál, kit a világi erkölcs, kit a megélhetés gondjai.

Könnyeket csalt sokak szemébe e sorok írójának – zalaegerszegi presbiternek – az előadása a gyülekezet múltjáról. Ebben a templomépítés külön hangsúlyt kapott. A templomavatás napjának történéseit, a templomkörnyéket, a „csodatemplom” belsejét, pompáját és a nyári hőségben szorongó vagy kívül rekedt, az ország minden részéből érkező emberek sokaságát – mintegy ezerötszázan voltak – Marton Fruzsina diáklány elevenítette meg a korabeli Harangszóból vett idézetek felolvasásával.

Jó lenne, ha a ma ünnepelők is úgy szomjúhoznák az igét, mint őseik, és nem felednék, hogy mennyi jót tett velük az Úr. Hiszem, hogy eleikre méltón emlékezve, evangélikus identitásukban erősödve hagyták el a hívek a templomot.

A felejthetetlen együttlét fehér asztal mellett ért véget; ennek során a templomépítő lelkész fia – dr. Jakus Péter, a keszthelyi gyülekezet presbitere – kedves szavakkal szólt az apjától hallott emlékekről.

Adja az Úr, hogy a barlahidai kis nyáj és az onnan elszármazottak még sokáig szomjúhozzák az igét, s gyakori együttléteikkel erősítsék egymás hitét.

Dr. Jáni János

Regionális hozzárendelés:

::Nyomtatható változat::