A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Élet 1982. december 5-i száma adott hírt arról, hogy elhagyták az Egyetemi Nyomdát az Evangélikus énekeskönyv első példányai. Azóta tizenöt kiadást ért meg.

Ha az akkor új énekeskönyv szerkesztésének elindítójára kérdezünk, egyértelműen Schulek Tibor komáromi lelkészt kell említenünk. Ő volt hazánkban a 20. század legnagyobb evangélikus himnológusa. Ő kutatta fel számunkra 16–17. századi énekkincsünket, és adta ki annak javát az 1945-ben megjelent Régi magyar istenes énekek című gyűjteményben. Ő ismerte az európai himnológiai kutatások eredményét, s tartotta a kapcsolatot mindazokkal, akik Európa-szerte az énekreform-mozgalom jeles képviselői voltak.

E mozgalom eredményeinek jegyében szerkesztette meg Schulek Tibor a „Cantate!”című énekfüzetet, melyben bemutatta, hogyan lehet az ősi, ritmikus dallamokra magyar szöveget költeni. E két kiadvánnyal elindította egyházunkban az Európában akkor már általánossá vált énekreform-mozgalmat. Ennek a szellemében került megszerkesztésre 1955-ben az Új résznek nevezett (úgynevezett „hétszázas”) énekeskönyvi toldalék, amelyet mind a három, honunkban használt – dunántúli, békéscsabai, szarvasi – énekeskönyvhöz hozzácsatoltak. Gyülekezeteink ezen keresztül ismerték és tanulták meg fokozatosan a korszerű éneklést. Ezekkel az előkészítő lépésekkel vált lehetővé, hogy megteremtődjék az új, egységes szemléletű, magyar egyetemes énekeskönyv.

Az új énekeskönyv tervével 1970-ben fordultam Káldy Zoltán püspökhöz, akinek támogatásával az országos presbitérium 1970. december 17-én tartott ülésén megadta az engedélyt a szerkesztésre. Ezzel meg is kezdődhetett a szerkesztés munkája, a bizottsági tagok felkérése, összehívása. A szövegi bizottság tagjai Koren Emil elnökletével Bodrog Miklós, Ferenczy Zoltán, Gáncs Péter, Muntag Andor, Túrmezei Erzsébet voltak, a dallami bizottságé Fasang Árpád, Rezessy László, Sulyok Imre és Tóth-Szöllős Mihály.

Ma csak meghatódottsággal tudok arra emlékezni, milyen örömmel, hűséggel és lelkesedéssel vetették bele magukat a sok időt igénylő munkába. A szövegi bizottság 82, a zenei bizottság 62 ülést tartott. Néha több napra is elutaztunk a Mátrába vagy Gyenesdiásra, hogy zavartalanul dolgozhassunk. Egyet akartunk, egy irányba húztuk az ügy szekerét. Ha valakinek a véleményét nem fogadtuk el, az nem sértődött meg. Hálával gondolok a jóízű, együttes munka alkalmaira.

Külön is kiemelem Túrmezei Erzsébet testvér készségét és szeretettel való szolgálatát. Nem volt olyan kérés, amelyet el ne vállalt volna. A legrövidebb időn belül hozta a kért megoldást. Nélküle az énekeskönyv nehezen készülhetett volna el. Nemcsak költői vénával rendelkezett, hanem a zenei-szövegi egyeztetéseket is értette, a szöveggel alázatosan bánt, olcsó, tetszetős megoldásokért nem adta fel teológiai felfogását, hitét. Több nyelvből fordított. A fordításokban végsőkig megpróbálta a magyar nyelvre átültetni az eredeti szöveg mondanivalóját, hangulatát.

És itt kell szólnom azokról, akik nem voltak bizottsági tagok, de akár kérésre, akár kérés nélkül küldték a verseket, énekfordításokat, szövegajánlatokat. Gondolok itt elsősorban Scholz László, Dóka Zoltán és Madocsai Miklós lelkészre. Mindenki a maga költőiségével, egyéniségével, újszerű vagy tradíciót érzékeltető értékeivel gyarapította az énekeskönyv gazdag anyagát.

A fent nevezetteken kívül még nagyon sok nevet tudnék említeni, akik segítettek nekünk: lelkészek, muzsikusok határainkon belül és kívül; evangélikusok, reformátusok, katolikusok és baptisták, fiatalok és idősek egyaránt.

Az énekeskönyvnek lényeges fejezete a liturgikus rész. Ennek kidolgozója Prőhle Károly volt. Munkája átmenetet teremtett az általunk ismert hagyományos Raffay-agenda és az új Liturgikus könyv között. Különösen is nagy jelentőségű az a húsz zsoltár, amelyeket könyvünkben a 18–37. számok alatt találunk. Számos gyülekezet ismerkedhetett meg általuk a liturgikus éneklés egyik, szinte leglényegesebb elemével. Prőhle Károly mindvégig figyelemmel kísérte munkánkat, és bírálataival helyes irányba terelte.

Az énekeskönyv megjelenése után következett a bevezetése a gyülekezetekben. Természetes, hogy – mint minden újat – az emberek gyanúval fogadták. A megszokottól való elszakadás mindig megrázkódtatással jár. Sok kérdést tettek fel akkor nekünk. Nehéz volt megértetni, hogy miért jobb a ritmikus éneklés, és miért kell ehhez a szövegnek alkalmazkodnia.

Itt kell méltatnom a fiatalok hallatlan nagy szolgálatát. A fóti kántorképzőben és a teológián már több évtizeden keresztül mutattunk rá a ritmikus éneklés szépségére, és gyakoroltattuk elsajátítását. Ez az évről évre megújuló fiatal csapat – ifjú lelkészek és kántorok – lelkesen terjesztette az újat, a szépet, az eddig ismeretlent. Fiataljaink felé is hangozzék el a köszönet szava.

Természetesen azt is tudnunk kell: énekeskönyvünk nem tökéletes, akárcsak bármely más emberi alkotás. Vannak benne hibák, melyeket értő szemek észrevettek. Vigasztaló tudat, hogy jön majd a következő, hiszen énekeskönyvünk élete fele idejében jár.

Egyházunk jókor alkotta meg az énekeskönyvet. A reformátusok 1948-ban, a baptisták 1960-ban, az adventisták 1964-ben adták ki új felfogású énekeskönyvüket. Ha nálunk ez nem történik meg, lemaradtunk volna. Máig is kotta nélküli könyvből énekelnénk, lassú tempóban, egyenlő hosszú hangokkal, kulturált énekstílus nélkül, csak régi szövegekkel. Jó időben történt meg mindez: Isten adta „kairosz”-ban, kegyelmi időben. Ma, ebben az általunk megélt, rohanós, szándékaival széttartó világban a fent felvázolt munka szinte elképzelhetetlen. Ma abban a kegyelmi korszakban termett gyümölcsből élünk.

Az Úr őrizze meg egyházunkat továbbra is az evangélium erejével és az őt dicsérő szép énekléssel!

Trajtler Gábor

::Nyomtatható változat::