A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN AZ UTOLSÓ ELŐTTI (REMÉNYSÉG) VASÁRNAP – 2Thessz 1,3–10

Hozzászólás a cikkhez

Nincs ember, aki a világ vége vagy még inkább a saját életének vége körül forgó gondolatokkal ne szembesült volna. A közfelfogás elsősorban az utolsó ítélettel való fenyegetést kapcsolja össze a kereszténységgel. Valójában azonban hitünk igazi üzenete nem a halál és az ítélet rettenete, hanem Isten ígéreteinek beteljesedése. A keresztény élet nem a borzalmaktól való kétségbeesett menekülés, nem is elvárások ostorpattogásában való kényszerű szolgaság, hanem a cél állandó vonzásában, erőterében való szabad lét. A hívő ember nem taszigált, hanem megragadott ember.

Jól érzékelhető a kétféle gondolkodás különbsége egy szójátékban. Mai világunkat szokás fogyasztói – idegen szóval konzum- – társadalomnak nevezni. Mindent fölemészt (latinul: consumo), elhasznál maga körül, és célja legfeljebb annyi, hogy a szűkülő keretek között is valahogy – s ha lehet, kényelmesen – túléljen.

Kilátásai nem túl jók. Könnyen belátható, hogy előbb-utóbb elapadnak a források, s aztán minden megszűnik. Számadással sem tartozik senkinek, hiszen a világ végén nincsen semmi, nem vár senki. S ha az egyetlen cél a pillanatnyi túlélés és kényelem, akkor e cél érdekébe állítva végső soron minden eszköz megengedhető. A teológiában azonban van egy másféle látást sejtető kifejezés a végidőkkel kapcsolatosan: „consummatio mundi”. Úgy fordíthatnánk, hogy a „világ summázása”, „összegzése”. Ebben az a hit fogalmazódik meg, hogy a világ – és benne az ember – számára Istennek van egy terve. A világ vége kiteljesedés, célba érkezés. Ráadásul a célt nem mi, emberek találjuk ki. Annál sokkal jobb, szebb és vonzóbb s ugyanakkor titokzatosabb is, de el is lehet véteni. A cél nem szentesít minden eszközt, de a célba jutás eszköztárát megválogatja, aki feléje törekszik.

Az Isten népét mindig fenyegette az a veszély, hogy a cél elhomályosodik. Vagy mert túl távolinak és elérhetetlennek tűnt, és ezért nem is volt értelme küzdeni érte. Vagy – mint ahogyan ez a thesszalonikai gyülekezet esetében is történt – túl közeli eseménynek gondolták Krisztus visszatérését és az utolsó ítéletet, s ez hasonlóképpen tétlenekké tette őket. Miért is kezdjenek akármilyen nagyobb vállalkozásba, miért is fáradozzanak azon, hogy az Isten szeretete által való megragadottságuk élményét, örömét megosszák másokkal, hiszen hamarosan mindennek vége. Ezt a fásultságot csak mélyítette az egyre hosszabbra nyúló várakozás, Isten késlekedése, továbbá a gyülekezet körül élők gúnyolódása, sőt bántásai, az üldöztetések.

Pál tehát egy, a várakozásában elfáradt, meglankadt, közönyössé lett gyülekezetet szólít meg. Bár üldöztetéssel mai gyülekezeteinknek nem kell megbirkózniuk, a restség bennünket is megkörnyékez.

Első olvasásra furcsának tűnik a vigasztalás: Isten igazságos ítéletében gyötrőiteknek gyötrelemmel fizet majd. Pál nem fenyegeti a gyülekezetet az ítélettel, hanem emlékezteti őket arra, hogy bár maguk körül sok igazságtalanságot látnak, ennek ők is szenvedő alanyai, de létezik az Igazság. Isten nem megy el szó nélkül a gonoszság mellett.

Isten gyermekei számára fájdalmas érzés naponként szembesülni a bűn tényével – akár a világban, akár saját magukban érik tetten. Isten mai, a világ kényelmesebb felében élő, üldöztetést nem szenvedő egyháza számára pedig figyelmeztetés, hogy nem azért élvez-e háborítatlanságot, mert föladta az Isten országa terjesztésének küzdelmes útját. Isten országának – e földi viszonyok között – mindig része a küzdelem.

Az apostol tapintatos szeretettel szólítja meg a hivatását szem elől tévesztett közösséget. Igazi lelkipásztor módjára! Nem ledorongolást, korholást kap az ereje fogytán csetlő-botló, hitében megingott nyáj. Inkább azt olvashatják ki a levélből, hogy milyen nagy utat tettek meg Isten erejével. Talán még az is lehetséges, hogy Pál túloz: annyira nem is állhatatosak, a szeretetben nem is gyarapodtak, és a hitük nem nőttön-nő, hanem egyre fogy.

Azonban mégsem ámítás vagy becsapás az, amit magukról hallanak, hanem Isten műhelyébe nyernek betekintést. Az ő munkamódszere, hogy akik hívását meghallják, azokat az ő népévé, teljes jogú gyermekeivé teszi, hogy azután ehhez felnövekedjenek. Ha elfelejtették volna, hát emlékezteti őket pásztoruk, hogy merre indultak el, és hogy hova szeretnének megérkezni. Csak le ne üljenek az út szélére! Csak el ne tévedjenek! „…eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek…”

Győri Péter Benjámin

::Nyomtatható változat::