Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

November 7-én délután jelzett a telefonom, sms-em érkezett. Idemásolom az üzenetet úgy, ahogy én kaptam: „Yrjö, szörnyü dolog történt egy iskolaban nalunk Tuusulaban, ahol mi elünk. 8 embert lelötte puskaval egy gimnazista. Gondolom magyar hirekben is van. jr” Az Yrjö én vagyok, így hangzik a György név finnül. Az aláíró „jr” pedig finn barátom, Jussi Rytkönen lelkész és újságíró; hittudományi egyetemünkön volt ösztöndíjas.

Azonnal rákattantam az internetre, ahol folyamatosan érkeztek a tudósítások a finnországi Tuusula város Jokela nevű iskolájában történt rettenetről. Lassan kikerekedett a kép. Eszerint egy frusztrált, tizennyolc éves, érettségi előtt álló gimnazista, akit valami miatt nem szerettek a társai, talán ki is közösítették, tán egyéb magánéleti problémái is voltak, beszerzett magának egy lőfegyvert. Tette ezt szabályosan, engedéllyel. Hosszasan készült tettére, mert a YouTube internetes oldalon már közzétett önmagáról egy felvételt, amelyen eléggé egyértelműen utalt is arra, hogy mire készül. S ezek után ez a fiú november 7-én reggel magához vette engedéllyel tartott fegyverét, és bement az iskolába. Lelőtte a gimnázium igazgatónőjét, három lányt és öt fiút. Mind ott haltak meg. Majd miután egy tanteremben elbarikádozta magát, önmagát is főbe lőtte. Még egy darabig élt, kilencedikként a kórházban halt meg.

Mintha egyre gyakrabban történnének ehhez hasonló tragédiák. Eddig úgy voltunk vele, az ilyen szörnyűségek az óceánon túl történnek. De pár éve történt már egy hasonló eset Németországban, egy lipcsei középiskolában is. És most megint Európában, Finnországban. Azt szokták mondani, a baj mindig másokkal történik. Pedig egyre több jel figyelmeztet nálunk is, hogy a baj közelebb van, mint gondolnánk.

Kérdések sora tolul fel bennem. Mert a nagy átalakítások során a mi iskolarendszerünk is egyre jobban közelít az európai trendhez. Csökkennek a terhek, egyre kevesebb anyagot sajátítanak el a diákok. Anyagi megfontolásokból egyre nagyobb iskolák jönnek létre.

Egy iskolában, ahol egyre kevesebb terhet raknak a diákok vállaira (pedig ugyebár „teher alatt nő a pálma”), ahol a túlterhelt, állásukért szorító tanároknak egyre kevesebb idejük van a rájuk bízott diákokkal való, személyes törődésre, a nevelésre, ki az, aki idejében észreveszi, ha valamelyik fiúval vagy lánnyal problémák vannak? S ha észre is veszi, lesz-e rá ideje, hogy segítsen, netán orvosolja? S ha mert jó pedagógus, akár a szabad ideje rovására szakít is magának időt, hogy leüljön beszélgetni diákjával, vajon tud-e mondani neki valami építőt?

Kiképzi-e valaki a ma pedagógusait, felkészíti-e ma valaki a mai tanárokat az éles helyzetekre? Hisz ők a megélhetés gondjai mellett szakmai terhek alatt is görnyedeznek. Olyan feladatokra kényszerülnek, amelyek ellen minden porcikájuk tiltakozik. Mert jó tanárok szeretnének lenni, ehelyett valamiféle gyerekgyárban kell a futószalag mellé beállniuk…

S jönnek a további kérdések. Jelen gazdasági-politikai viszonyaink között a szülőknek egyszerűen nincs idejük szeretni, megölelgetni sem a gyermeküket. Olvasom, hogy Romániában a külföldön munkát vállaló több millió ember otthon hagyott gyermekei egyre súlyosabb társadalmi problémát jelentenek. Megesik, hogy az édesanya valahonnan Olaszországból mobiltelefonon neveli otthon hagyott gyermekét.

Ez lassan a mi gondunk is lesz. Mert hogyan neveli az az orvos a gyermekét, aki hétfőtől péntekig itthon gályázik (s hogy ne is emlegessem az egészségügy átalakításából rá háruló terheket), majd péntek este egy fapados járattal Londonba repül, ahol hétvégi ügyeletet lát el, majd vasárnap este újra haza, s hétfőtől indul újra a pörgés. Na persze, az anyagiak. Londonban állítólag a hétvégi ügyelet többet hoz a konyhára, mint itthon az egész hónapi munka. Tudom, megértem, ez a gazdasági kényszer. De az eredménye a magányos gyerek és a szétszakadt család lesz.

S még egy kérdés: jó-e, hogy ebben a helyzetben éppen azokat, akik hatékonyan tudnának segíteni, vagyis az egyházakat szapulják éppen a legtöbbet. Mint a minapi rádiókabaréban is, az elmúlt szombaton délután… Mert nekünk küldetésünk éppen azokat elérni, akik problémák közt élnek. Mi tudunk és szeretnénk is segíteni, szeretni, tanácsolni, vezetni, kapcsolatokat helyre hozni. Iskoláinkban, hittanóráinkon nálunk is ott vannak ezek a gyerekek. Nekünk még van időnk és szívünk is a velük való törődésre. Tudunk mit mondani szétszakadófélben lévő családoknak is. Hát mire való akkor az egész társadalomban ez a jól kitapintható egyház- és keresztényellenes hangulat? Kinek az érdeke, hogy azt is ellehetetlenítse, aki az életét éppen a jobbításra tette föl?

A kérdések szónokiak voltak, jól tudom. De mégis, egy utolsó: muszáj mindenképp megvárnunk, hogy nálunk is robbanjon valahol egy már ketyegő bomba?

Lupták György

::Nyomtatható változat::