Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ha valaki rövidnadrágban, szandállal a lábán, hátizsákkal a vállán és fényképezőgéppel a nyakában útnak indul, hogy szabadsága heteit külföldön töltse, abban semmi különös nincs. Ám ha mindezt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években teszi a Német Demokratikus Köztársaság állampolgáraként, úti célja pedig a Szovjetunió, ráadásul kerékpárral vagy gyalog akarja az országhatárt átlépni, az bizony már felettébb gyanús – legalább is az Állambiztonsági Minisztérium számára. Nem véletlen hát, hogy miközben a jénai Gernot Friedrich evangélikus lelkész Szibériától Grúziáig bejárta az egykori Szovjetunió turisták elől elzárt területeit, a Stasi-iratokban olyan kémként szerepelt, aki „katonai objektumokat regisztrál, fényképez, és mindezt Nyugaton jelenti”. Holott a lelkész utazásainak az volt a céljuk, hogy megtalálja az evangélikus gyülekezeteket. Ezek – a legtöbbször német származású – közösségek akkor fenyegető illegalitásban és teljesen izoláltan éltek.

„Máig visszakívánkozom a nagy unióba, bár az már nem is létezik. Nagyszerű emberekkel találkoztam ott, akik segítettek engem útközben, barátian befogadtak, megvendégeltek és megajándékoztak, akik belsőleg gazdagítottak. Sokukkal fennmaradt a kapcsolat, őket gyakran meglátogattam, vagy meghívtam magamhoz.

Fokozatosan képet nyertem a keresztény közösségi életről is. Mind a tizenöt szovjet köztársaság sok gyülekezeténél voltam vendég. Az emberi melegszívűség mindig újra csábított keleten, mert ex oriente lux (Keletről jön a fény)! Ez a keleti fény ragyogta be egyre inkább tapasztalataimat – megvilágítva, értelmezve azokat. A keleti emberek tanítottak meg szeretni” – olvasható a szerző szovjetunióbeli kalandjairól írott könyvének előszavában.

Mindaz, amit a Szovjetunióban élő nemzetiségeknek át kellett élniük – eredeti lakóhelyükről való erőszakos áttelepítés, nyelvük, kultúrájuk, iskoláik betiltása, állandó megfigyelésük, megfélemlítésük, „fasisztának” bélyegzésük – gyanakvóvá és óvatossá tette az embereket. Megrendítő olvasni, hogy mindezek ellenére a vendégszeretetnek és az önzetlenségnek megannyi szép példáját nyújtották.

Megrázza az olvasót az is, amikor arról értesül a könyv lapjain, hogy mekkora örömöt jelentett a helyieknek egy-egy becsempészett, orosz vagy német nyelvű Biblia. A szerző nem kis leleménnyel mindig vitt magával néhányat. A Kettős ajándék című fejezetben így ír: „Az asszony (…) megkérdezi: »Akkor persze van saját Bibliája? Magával hozta? Nagyon szeretnék megint egyszer egy Bibliába beletekinteni.« (…) Amint a Bibliát a kezében tartotta, tejesen megfeledkezett rólam és egész környezetéről. Egészen elmélyedt magában, szövegrészeket idézett, felütötte a megfelelő helyet, és fölolvasta magának örömteli mozgással kísérve a szöveget. Egy kis idő múlva megkérdeztem, hogy nem szeretne-e egy saját Bibliát. (…) Hitetlenkedve áll ott, az ajánlatot egyáltalán nem tudja felfogni. De végül is megérti: »Igen, természetesen. Akarom, szükségem van rá.« Azután simogatni kezdi a Bibliát meg engem is. Majd szabadjára engedi örömét. Mindenkinek elhíreszteli, aki még ilyen későn hazajön, a férjének, a lányának, az unokájának. »Nézzétek csak, ajándékba kaptunk egy vendéget és egy Bibliát!«”

A könyvben számos helyen olvashatunk arról is, hogy az óhaza vagy más országbeli új otthon iránti vágy milyen erősen élt a legtöbb családban. A kiutazási engedélyre hosszú éveket kellett várni, és ha végül valóra vált az álom, bizony sokszor csalódott hangú levelek mentek az otthon maradottaknak. Ám van példa az ellenkezőjére is, amint a Viszontlátás San Franciscóban című fejezetből kiderül (lásd A reménység alapelve címen közölt részletet a szomszédos hasábokon).

A Luther Kiadó idén megjelent kiadványában huszonegy fejezetben olvasható a türingiai lelkész beszámolója, olvasmányos, érdekes kordokumentumot nyújtva az 1990 előtti Kelet-Európáról.

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::