Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Jurij elvitt San Francisco nevezetességeihez. Elértünk végül a Golden Gate hídhoz, kiszálltunk, néztünk az elhúzódó dombokról oda át az óriási építmény egyik tartópillérére. Jurij fölszólított, hogy szálljak be megint az autóba, mert új hazájának ezt az attrakcióját közelebbről is meg akarja mutatni. Én csak gúnyolódni tudtam: „De hát, Jurij, mit akarsz nekem abból mutatni? Az egész hidat eltakarja a köd. Csak a mi oldalunkon álló támasztópillért lehet látni. Milyen vakmerő vállalkozásba akarsz belemenni, amikor anélkül, hogy látnál valamit, a tátongó mélység fölött vezetsz, vajon azt hiszed, odaát is van egy támasztópillér? És mit akarsz odaát ilyen rossz időben?” Nevetett a viccen. Aztán elkomolyodva mondta: „Éppen ez számomra a »reménység alapelve«, semmit sem látni, mégis lelkesen továbbmenni. Természetesen nekem is azt mondja a tapasztalatom, hogy odaát sem fog sütni a nap, és tudom, hogy ott is lennie kell egy tartóoszlopnak. Bár nem látom, mégis reménnyel telve vágok neki a ködnek.” Beszálltam, Jurij pedig elgondolkodva folytatta: „Tudod, amikor Oroszországból elutaztam, nagy családomon és a koffereken kívül semmi nem volt a kezemben. A ködbe indultunk el anélkül, hogy előre láthattuk volna, hogy számunkra vajon süt-e a nap az Amerikai Egyesült Államokban, vajon lesz-e ott számunkra egy hordozó támpillér. Mégis elutaztunk – ezzel az »alapelvvel« a szívünkben. Vallásos emberként nevezhetem ezt az »Istenbe vetett bizalomnak«. Erre újra és újra szükségem van ahhoz, hogy az előttem lévő napok bizonytalanságába mindenek ellenére lelkesen belemenjek!”

Tanultam valamit Jurijtól, és azóta gyakran gondolok rá, amikor ismételten szükségem van erre a „reménység alapelv”-re, amikor az ismeretlen útra rá kell lépnem.

(1991)

::Nyomtatható változat::