Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere (Becsületesen élni, másokat meg nem sérteni, mindenkinek megadni a magáét) – így foglalta össze Ulpianus az emberi magatartás szabályait a rómaiak számára. A keresztény ember számára az evangélium ennél sokkalta magasabb követelményeket támaszt: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48; Károli- fordítás)

Bár senki nem tudja akár csak megközelíteni sem az Atya tökéletességét, mégis kötelességünk az erre való törekvés. Azok közül, akik ezt az evangéliumi parancsot feltétel nélkül magukra kötelezőnek ismerték el, azt hiszem, messze kimagaslik Ordass Lajos püspök alakja. Méltó, hogy harminc évvel ezelőtt – 1978. augusztus 14-én – bekövetkezett halála alkalmából megemlékezzünk mártíromságot vállaló áldott életéről.

„Érted és Veled szenvedhettem…”

Aligha volt egyházunknak olyan püspöke, aki nehezebb körülmények között kezdte volna el működését, mint Ordass Lajos. Hogy romokban heverő egyházát mielőbb talpra állítsa, Erling Eidem svéd érsek meghívásának eleget téve közel féléves külföldi utat vállalt 1947-ben, amelynek kapcsán nagylelkű támogatásra kapott ígéretet Amerikában. Ezt használták fel ellene koncepciós perben, meghamisítva a törvény rendelkezéseit, és kétévi börtönre, valamint pénzbüntetésre ítélték, amely ellen fellebbezési lehetőség sem volt.

Tizenöt katolikus lelkésszel egy cellában kezdte meg a börtönbüntetését a szegedi Csillag börtönben, majd a váci fegyház magáncellájában folytatta. Még az eljárás megindulásakor Rákosi Mátyás felajánlotta neki, hogy lemondása esetén külföldre távozhat, de a püspök egyrészt nem bízott a kormány hamis ígéretében, másrészt a lemondása azt a látszatot keltette volna, hogy elismeri a „bűnösségét”; így nyugodt lelkiismerettel elutasította a javaslatot.

A keresztény ember feladatáról írt sorai élővé váltak mindhalálig való helytállásában: „Ha egy keresztyén lakosságú országban istenellenes és így egyházellenes hatalom ragadja magához az uralmat, akkor ugyan mi lehet Isten akarata azok felé, akiknek drága a keresztyén hitük? Nem az, hogy alkudozás nélkül védelmezzék azt? S ha az istentelen hatalom annyira elvakult, hogy még a bántalmazás eszközéhez is hozzányúl, akkor mi lehet az Isten akarata a hűségesek felé? Nem az, hogy börtönben rabláncot vállaljanak vagy bitófán vértanúhalált? És ha Isten akarata, akkor ez az akarat elsősorban mifelénk irányul, akiket gyülekezeteiben pásztori tisztességgel ruházott fel.”

Bár a püspök látszólag elbukott az egyházi iskolák és az egyház autonómiájának megmentéséért folytatott harcban, az igazi győztes mégis ő maradt. Így ír erről: „Életem értelme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem. Úgy lehet: az emberek életem csődjének és gyalázatának tekintik a rajtam esetteket. Én áldlak, Uram, hogy keresztfád tövébe állítottál. Most már tudom: ezért kellett élnem.” Ezzel cseng össze a püspök kedvenc igéje: „Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.” (Mt 24,13; Károli-fordítás)

A börtöntől az újabb eltávolításig

A püspökre szabadulása után is nehéz napok vártak: családja kétkezi, illetve kézimunkával kereste mindennapi kenyerét, ő maga kertet bérelt, és ott dolgozott.

Az Egyházak Világtanácsa központi bizottságának 1956 szeptemberében tartott ülésén részt vevő egyházi vezetők szorgalmazására került sor a püspök állami és egyházi rehabilitálására. Vető Lajos és Dezséry László lemondása után átvehette az evangélikus egyház és a Déli Egyházkerület vezetését. Az alatt a másfél év alatt, amíg püspöki jogaival élhetett, az egyházi élet az evangélikus egyházban hihetetlen módon fellendült.

1. szeptemberében az Állami Egyházügyi Hivatal – mivel az ekkor tartott szovjet értekezlet az egyházak irányában erőteljesebb intézkedéseket sürgetett – orosz nyomásra rövidesen tizenöt kollaboráns visszahelyezését követelte, erre azonban a püspök nem volt hajlandó. Jellemző az akkori zűrzavaros helyzetre, hogy nem sokkal korábban Horváth János, az egyházügyi hivatal elnöke a püspöknek felajánlotta, hogy „érseket” csinál belőle, amit azonban ő viszszautasított.

Rövidesen felfüggesztették az egyház autonómiáját, miniszteri biztost neveztek ki, és a püspök ellen irányuló számtalan egyházi gyűlésre került sor. 1958 júniusában Ordasst törvénytelen erőszakkal másodszor is eltávolították. Sem fegyelmi eljárásra, sem formális nyugdíjazásra nem került sor.

Harminchárom évnyi de jure püspöki tisztsége mindössze ötéves tényleges püspöki szolgálatot jelentett.

Az ezt követő húsz esztendőt a püspök tudományos munkássággal töltötte. A reykjavíki egyetemen történt tiszteletbeli doktorrá avatására sem kapott útlevelet; a címet Hallgrimur Pétursson-fordításáért ítélték oda neki.

1978-ban bekövetkezett halálakor – kérésére – a gyülekezet lelkészei prédikáció nélkül temették, akárcsak Dibelius püspököt 1967-ben. Csengődy László imájában hálát adott a világosságért, amelylyel Isten az évek sötétségében ragyogóvá tette őt; áttetszővé, aki bátorságával benne tudta reménysége gyökerét.

Megkésett rehabilitáció

Joggal mutatott rá Vajta Vilmos, a Lutheránus Világszövetség strasbourgi Ökumenikus Kutatóintézetének igazgatója, hogy „Ordass azok közé tartozott, akikre nem volt méltó a világ. Ha addig, amíg élt, tövis volt a magyar evangélikusság és vele az egész világ magyarságának az életében, akkor halála még a tövist nem tüntette el.”

Különleges külföldi megítélését mutatja, hogy a wilmari (USA) norvég alapítású gyülekezet templomában Krisztus tanúinak hosszú sorában Eivin Berggrav neve mellett Ordass püspök neve található. Ő az egyedüli, aki életében ilyen megtiszteltetésben részesült.

Rehabilitációjára az állam részéről csak másodszorra került sor, egyházi részről is csak 1995. október 3-án állapította meg a Déli Egyházkerület bírósága, hogy 1945-től, beiktatásától kezdve őt kell az egyház de jure törvényes püspökének tekinteni.

Ordass szellemi örökségét először az 1985-ben alakult Nemzetközi Ordass Alapítvány, majd az 1989-ben megalakult Ordass Lajos Baráti Kör – amely jelenleg is működik – kívánta ébren tartani. Ez utóbbi a püspök által írt vagy fordított munkák közül egy tucatot és ezenfelül számos egyházi könyvet jelentetett meg.

Ordass Lajos szimbólum – a hitben és igazságban való tántoríthatatlan megállás szimbóluma. Jelentősége ma megnőtt: életműve nemcsak a múlt ködébe vesző üstökös egyre halványuló fénye, hanem világítótorony irányfénye azok számára, akik a holnapot akarják építeni, és akik a múlt tiszta kútjából akarnak erőt meríteni a lelkek újjáépítéséhez.

Dr. Boleratzky Lóránd

::Nyomtatható változat::