Keresztény szemmel

KITEKINTŐ

Hozzászólás a cikkhez

Az arabok és a zsidók (izraeliek) viszonya közismerten nem a legjobb. Hatvan évvel a megalakulása után az arab államoknak csak a töredéke ismeri el Izraelt és a létezéshez való jogát, míg egyes iszlamista mozgalmak (amelyek jobbára arab országokban tevékenykednek) ma is legszívesebben a „tengerbe kergetnék” a zsidó állam valamennyi lakosát.

Hogyan viszonyul a zsidókhoz és államukhoz a Közép-Kelet nem arab, de szintén iszlám vallású országa, Irán? Nos, a történelem során perzsák és zsidók viszonya hagyományosan jónak volt mondható. Különösen áll ez az iszlám térhódítása (Kr. u. 6. század) előtti időkre.

A zsidó nép egyik nagy traumája Nebukadneccar babiloni királyhoz fűződik. A keletről érkezett uralkodó seregei meghódították Jeruzsálemet, lerombolták az első szentélyt, és rabságba hurcolták a zsidókat (ez volt a mintegy ötven évig tartó babiloni fogság időszaka). Az idegen uralom alól egy perzsa király szabadította fel a zsidókat: II. Kürosz (latin írásmóddal: Cyrus), aki perzsául Kuros e-Kabir néven szerepel az annalesek lapjain. Ő volt a perzsa Akhaimenida-dinasztia megalapítója; ez hozta létre a perzsa történelem első nagy birodalmát, amely egészen Nagy Sándor hódításáig állt fenn. A zsidók mind a mai napig szerte a világon megünneplik a babiloni fogságból való kiszabadulásukat; erre emlékeztet a purim ünnepe.

A két nép viszonya ezután is szoros maradt. Szakértőknek sikerült kimutatniuk, hogy például Zarathusztra óperzsa próféta tanai évszázadokon át nemcsak Elő-Ázsia népeinek a vallásaira voltak nagy hatással, de bizonyos zsidó vallási képzetekben is teret nyertek. Az 1947- ben a holt-tengeri Kumrán barlangjában talált papirusztekercsek alapos vizsgálata kimutatta, hogy az iráni fénydualizmus (amely Zarathusztrára vezethető vissza) nyomai megtalálhatók a kumráni vallási közösség írásos emlékeiben is. Tudósként, orvosként a zsidók a kereszténység létrejötte utáni időkben is jelentős szerepet játszottak a különböző perzsa birodalmakban, például a Szászánidák uralkodása idején.

Az iszlám elterjedése után Perzsiában a zsidókra – akárcsak a keresztényekre és a zoroasztriánusokra – a „védendő kisebbség” (arab szóval a dzimma) szerepe várt. Ez annyit tett, hogy a muzulmánok másodosztályú alattvalókként megtűrték, ám fejadó fizetése ellenében meszszemenően békében is hagyták őket. A dzimmik státusa a síita Perzsiában megfelelt a szunnita Oszmán Birodalomban elfoglalt helyüknek.

A nyugati orientációt követő Mohammed Reza Pahlavi sah uralma alatt Irán és az 1948 májusában létrejött Izrael viszonya szoros és baráti volt. Ennek oka abban rejlett, hogy a két állam politikai érdekei akkoriban igen hasonlóak voltak. Habár a sah időnként tekintettel volt bizonyos „iszlám érdekekre”, ez nem gátolta meg abban, hogy élénk diplomáciai viszonyt tartson fenn Izraellel. Ráadásul a gazdasági kapcsolatok is virágzóak voltak a két ország között. Izrael meghatározó szerepet játszott az iráni biztonsági szolgálatok létrehozásában és fejlesztésében.

Mindez egy csapásra megváltozott 1979 februárjában a sah bukásával és az iszlám forradalom győzelmével. A párizsi száműzetésből hazatérő Khomeini ajatollah egyik első intézkedése volt, hogy megszakítsa a diplomáciai viszonyt Izraellel. Ám ez csak a kezdet volt. A zsidó állam elleni küzdelem, amelynek végső célja Izrael felszámolása, mintegy szerves része lett annak a vallási ideológiának, amely mindmáig az Iráni Iszlám Köztársaság eszmei alapját képezi. A teokrácia alkotmánya az országban élő zsidók tekintetében változatlanul a dzimma klasszikus elvét követi (akárcsak a keresztények és Zarathusztra- hívek esetében), viszont az Izrael államhoz fűződő viszony kifejezetten ellenséges.

Néhány éven át, amíg Iránnak egyéb gondjai voltak, az ellenségeskedés háttérbe szorult: csak elvétve és propagandisztikus célzattal folyamodott szításához a teheráni vezetés. Az arab Irakkal vívott élethalálharc közepette Irán még arra is hajlandó volt, hogy – titkos csatornákon keresztül – segítséget fogadjon el Izraeltől, miközben az iszlám forradalom terjedésétől megrettent Egyesült Államok (a Szovjetunióval karöltve) Szaddám Huszein iraki diktátort támogatta.

Diplomáciai kapcsolatok híján Irán és Izrael viszonyát leginkább a csöndes ellenszenv jellemezte mind Hasemi Rafszandzsáni (1989–97), mind Mohammed Hatami (1997–2005) elnöksége idején. Bármennyire bírálták is ezen időszakban Teheránban a zsidó államot, az nem történhetett meg, hogy a „világ antiszemitáit” egyesítő holokausztkonferenciát rendezzenek Irán fővárosában. Erre az eseményre a 2005 nyarán államfővé választott Mahmúd Ahmadinezsád hivatali idejében kerítettek sort 2006 decemberében, miután a népfelkelőből lett elnök több beszédében hazugságnak nevezte a II. világháború idején a zsidók ellen elkövetett népirtást, és Izraelnek mint „a cionizmus alkotásának” a föld színéről való eltörlését szorgalmazta.

Külföldi megfigyelők az „anticionista” kirohanásokban az iráni elnök és a hozzá közel álló őskonzervatív körök arra irányuló igyekezetét látják, hogy feltámasszák az utóbbi években kifulladni látszó iszlám forradalmi lendületet. Ennek jele volt, hogy idén márciusban a parlamenti választásokon a korábbinál több mandátumhoz jutottak a teheráni törvényhozásban a reformer, illetve az elnököt bíráló konzervatív erők.

Iránban az iszlám forradalom győzelme és az Izrael-ellenes hangok erősödése után is maradtak zsidók: számukat huszonötezer főre becsülik, kétharmaduk a fővárosban él. (Iránból vándorolt be Izraelbe Móse Kacav korábbi államfő családja is.) A zsinagógák, imaházak látogatása, a zsidó közösségi élet nem ütközik akadályokba, ékes bizonyítékaként annak, hogy az iráni rendszer különbséget tesz az egyistenhitű zsidóság (ahl al-kitáb, azaz a könyv népe) és Izrael mint állam, a „muzulmánokkal szemben ellenséges cionista tanítás megtestesülése” között.

MTI

::Nyomtatható változat::