A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP – Ef 5,15–21

Hozzászólás a cikkhez

Ezen a vasárnapon ismét az Efezusi levélbõl szólít meg bennünket az apostoli szóban Isten igéje. Ez az igeszakasz is a keresztények új életének a rendjérõl szól. Rendrõl, de nem rendszabályokról. Rendrõl, amelyet nem mi termeltünk ki a magunk szája íze szerint, de nem is úgy erõszakoltak ránk.

Különös viszonyban vagyunk a renddel. Panaszkodunk, hogy a túlszabályozással tönkretesszük az életet – különösen akkor, amikor a mellékest agyonregulázzuk –, az élet lényeges kérdéseiben pedig könnyelmûen a lovak közé dobjuk a gyeplõt.

Siralmasan nevetséges, amikor például az uborka hosszát és görbeségének még elfogadható mértékét is szabályokban akarják rögzíteni, de emberi, személyes és közösségi életünk rendjét tulajdonképpen az „ahogy tetszik” szabadosságának engedik át. Az egyikbõl talán csak kabarétréfa születik, a másik azonban már életünket veszélyeztetheti. A „maga módján vallásos” ember ideálja mellé odalép a „maga módján” tönkretett életek hétköznapi nyomorúsága.

A keresztény élet jó rendje nem a két szélsõség közötti harmadikként születik meg.

Isten nem bízta ránk, hogy mi magunk állítsuk össze életünk reguláját. Sokkal fontosabbak vagyunk a szemében, mintsem hogy ezt a tetszésünkre bízná. Az értünk hozott áldozat példátlan nagysága kimozdíthat abból a hamis, önpusztító „igényességbõl”, hogy a „magunk módján” higgyünk, és a „magunk módján” éljünk.

Az apostol, mielõtt Isten nekünk szánt rendjérõl szólna, meghajtja térdét, azaz imádkozik, hogy Isten a Krisztushitben ajándékozza meg népét ezzel a renddel. A „Jól vigyázzatok…!” figyelmeztetés mögött nem iskolamesteri pedantériával összeállított szabálygyûjtemény, még csak nem is a Tízparancsolat, hanem Jézus Krisztus Istene és Atyja áll (Ef 1,17), aki ajándékkal hív el, és örökséggel vár. Azt akarja, hogy Jézus Krisztus belsõ, szívbéli ismeretének ajándéka és az üdvösség öröksége határozza meg életünket.

Jó emlékeznünk a Tituszhoz írt levélre (2,11), amelyben szintén azt olvassuk, hogy Isten Krisztusban megjelent kegyelme nevel a jól vigyázott életre. A parancsolatok jó rendje leleplezi és megítéli rendetlenségünket, bûneinket, de csak a kegyelem igéje teremti meg az élet üdvösséges rendjét. (Érdemes újra meg újra végigmeditálni 286. énekünket!)

A kegyelem igéje azonos Isten testté lett Igéjével, Jézus Krisztussal. Hiába nézünk összevont szemöldökkel az életnek és a magunk életének a rendetlenségeire, magyarán a bûneinkre, ha nem nyílik meg a szemünk hálás csodálkozásra azon, hogy mit tett értünk Jézus Krisztus, és mire vár még bennünket. Nem több szigorúbb és aprólékosabb szabályra, hanem több bizalomra van szükségünk, hogy Krisztus belsõ, szívbeli ismerete életet formáló, megszentelt magatartássá teljesedjék ki bennünk.

A kegyelem által rendezett élet színtere lehet „alkalmas idõ” vagy „gonosz idõ”. De még az idõk gonoszsága sem lehet mentség arra, hogy felhagyjunk az ajándékba kapott új élet új rendjének megtartásával.

Isten népe mindig „gonosz idõben” élt, de mindig voltak keresztények, akik nem az idõk gonoszságán siránkoztak, és a maguk életének szentségtelenségét nem az idõk gonoszságával mentegették. Az a hivatásunk, hogy a gonosz idõt is a szent életre alkalmas idõként éljük meg.

Ezt az új rendet nem dacból, nem kelletlen kötelességként, hanem – Ambrosius püspök (Szent Ambrus) egyik himnuszából kölcsönözve a kifejezést – „a Lélek józan mámorával”, azaz a Krisztushoz való tartozás csöndes örömével szeretnénk megélni. Krisztust dicsõítve kiénekeljük magunkból a gonosz idõk által felerõsített gonosz indulatokat, mielõtt tetté testesülnének. Nincsen más lehetõségünk: vagy a gonosz idõk keserûsége nehezül ránk ólomsúllyal, és tesz képtelenné bennünket bármiféle jóra, vagy az értünk hozott áldozat és a ránk váró teljesség jó reménysége mossa ki belõlünk a kétségbeesés, a bosszú és a tehetetlen szegénység fullasztó iszapját.

A „józan mámor” talán így értelmezhetõ: józanul számol minden bennünk és köztünk pusztító rosszal, de mégis az ígéretbõl fakadó jókedvvel várja, „míg Krisztus napja gyõz az éj felett” (EÉ 454,6). Ezt a józan mámort, a jövõre feszülõ reménységet élteti és erõsíti Jézus Krisztus Urunk ajándékba kapott és hálaadással fogadott teste és vére. Van orvosságunk a magunk életének rendetlensége és a „gonosz idõk” testet-lelket nyomorító ideológiái és szerei okozta bódulat gyógyítására.

A Szentlélek „józan mámora” nem lebegtet bennünket az élet nyomorúságai fölött, hanem besorol azoknak a közösségébe és segítésére, akikkel együtt várjuk a napot, amikor Krisztus mindent újjáteremt.

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::