Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 40
- Rendet – de mibõl?
A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP – Ef 5,15–21
Hozzászólás a cikkhez
Rendet – de mibõl?
Ezen a vasárnapon ismét az Efezusi levélbõl
szólít meg bennünket az apostoli
szóban Isten igéje. Ez az igeszakasz is a
keresztények új életének a rendjérõl
szól. Rendrõl, de nem rendszabályokról.
Rendrõl, amelyet nem mi termeltünk ki
a magunk szája íze szerint, de nem is
úgy erõszakoltak ránk.
Különös viszonyban vagyunk a renddel.
Panaszkodunk, hogy a túlszabályozással
tönkretesszük az életet – különösen
akkor, amikor a mellékest agyonregulázzuk
–, az élet lényeges kérdéseiben
pedig könnyelmûen a lovak közé dobjuk
a gyeplõt.
Siralmasan nevetséges, amikor például
az uborka hosszát és görbeségének
még elfogadható mértékét is szabályokban
akarják rögzíteni, de emberi, személyes
és közösségi életünk rendjét tulajdonképpen
az „ahogy tetszik” szabadosságának
engedik át. Az egyikbõl talán
csak kabarétréfa születik, a másik azonban
már életünket veszélyeztetheti. A
„maga módján vallásos” ember ideálja
mellé odalép a „maga módján” tönkretett
életek hétköznapi nyomorúsága.
A keresztény élet jó rendje nem a két
szélsõség közötti harmadikként születik
meg.
Isten nem bízta ránk, hogy mi magunk
állítsuk össze életünk reguláját.
Sokkal fontosabbak vagyunk a szemében,
mintsem hogy ezt a tetszésünkre
bízná. Az értünk hozott áldozat példátlan
nagysága kimozdíthat abból a hamis,
önpusztító „igényességbõl”, hogy a
„magunk módján” higgyünk, és a „magunk
módján” éljünk.
Az apostol, mielõtt Isten nekünk
szánt rendjérõl szólna, meghajtja térdét,
azaz imádkozik, hogy Isten a Krisztushitben
ajándékozza meg népét ezzel a
renddel. A „Jól vigyázzatok…!” figyelmeztetés
mögött nem iskolamesteri pedantériával
összeállított szabálygyûjtemény,
még csak nem is a Tízparancsolat,
hanem Jézus Krisztus Istene és Atyja áll
(Ef 1,17), aki ajándékkal hív el, és örökséggel
vár. Azt akarja, hogy Jézus Krisztus
belsõ, szívbéli ismeretének ajándéka
és az üdvösség öröksége határozza meg
életünket.
Jó emlékeznünk a Tituszhoz írt levélre
(2,11), amelyben szintén azt olvassuk,
hogy Isten Krisztusban megjelent kegyelme
nevel a jól vigyázott életre. A
parancsolatok jó rendje leleplezi és
megítéli rendetlenségünket, bûneinket,
de csak a kegyelem igéje teremti
meg az élet üdvösséges rendjét. (Érdemes
újra meg újra végigmeditálni 286.
énekünket!)
A kegyelem igéje azonos Isten testté
lett Igéjével, Jézus Krisztussal. Hiába
nézünk összevont szemöldökkel az
életnek és a magunk életének a rendetlenségeire,
magyarán a bûneinkre, ha
nem nyílik meg a szemünk hálás csodálkozásra
azon, hogy mit tett értünk
Jézus Krisztus, és mire vár még bennünket.
Nem több szigorúbb és aprólékosabb
szabályra, hanem több bizalomra
van szükségünk, hogy Krisztus
belsõ, szívbeli ismerete életet formáló,
megszentelt magatartássá teljesedjék ki
bennünk.
A kegyelem által rendezett élet színtere
lehet „alkalmas idõ” vagy „gonosz
idõ”. De még az idõk gonoszsága sem lehet
mentség arra, hogy felhagyjunk az
ajándékba kapott új élet új rendjének
megtartásával.
Isten népe mindig „gonosz idõben” élt,
de mindig voltak keresztények, akik nem
az idõk gonoszságán siránkoztak, és a
maguk életének szentségtelenségét nem
az idõk gonoszságával mentegették. Az a
hivatásunk, hogy a gonosz idõt is a szent
életre alkalmas idõként éljük meg.
Ezt az új rendet nem dacból, nem
kelletlen kötelességként, hanem – Ambrosius
püspök (Szent Ambrus) egyik himnuszából
kölcsönözve a kifejezést – „a
Lélek józan mámorával”, azaz a Krisztushoz
való tartozás csöndes örömével
szeretnénk megélni. Krisztust dicsõítve
kiénekeljük magunkból a gonosz idõk
által felerõsített gonosz indulatokat,
mielõtt tetté testesülnének. Nincsen
más lehetõségünk: vagy a gonosz idõk
keserûsége nehezül ránk ólomsúllyal,
és tesz képtelenné bennünket bármiféle
jóra, vagy az értünk hozott áldozat és
a ránk váró teljesség jó reménysége
mossa ki belõlünk a kétségbeesés, a
bosszú és a tehetetlen szegénység fullasztó
iszapját.
A „józan mámor” talán így értelmezhetõ:
józanul számol minden bennünk
és köztünk pusztító rosszal, de mégis az
ígéretbõl fakadó jókedvvel várja, „míg
Krisztus napja gyõz az éj felett” (EÉ
454,6). Ezt a józan mámort, a jövõre feszülõ
reménységet élteti és erõsíti Jézus
Krisztus Urunk ajándékba kapott és hálaadással
fogadott teste és vére. Van orvosságunk
a magunk életének rendetlensége
és a „gonosz idõk” testet-lelket
nyomorító ideológiái és szerei okozta
bódulat gyógyítására.
A Szentlélek „józan mámora” nem lebegtet
bennünket az élet nyomorúságai
fölött, hanem besorol azoknak a közösségébe
és segítésére, akikkel együtt várjuk
a napot, amikor Krisztus mindent újjáteremt.
Fehér Károly
::Nyomtatható változat::
|