Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A SZERZŐ FELVÉTELE

Vajon a harmadik világ anyagi megsegítésén túl szükség van-e arra, hogy ott a missziós szervezetek terjesszék az evangéliumot? Nem kellene-e minden népet abban a kultúrában, vallási környezetben meghagynunk, amelybe beleszületett? Idõnként ugyanis kifejezetten konfliktushelyzetet teremt, ha valaki – õsei hitét elhagyva – kereszténnyé lesz… Így történt ez Mariam Alladien életében is, akit Közép-Ázsia evangéliumi gyülekezeteiben igen jól ismernek. Az indiai származású, Hollandiában élõ asszonyt barátai csak így emlegetik: „az Úr harcosnõje”, hiszen közel egy évtizedes szolgálata nyomán sok pakisztáni és indiai muszlim jutott keresztény hitre. Budapesti látogatása alkalmával most én éreztem kényszert arra, hogy megkérdezzem tõle: vajon a békesség munkálása helyett nem éppen konfliktust gerjeszt szolgálatával?

Megtérésével Mariam Alladien annak idején vihart keltett muszlim hitû családjában – átkok kíséretében kellett elhagynia férjét. Pedig akkor már Hollandiában éltek! Mennyivel nagyobb vihart kelthet misszionálásával Ázsiában! Beszámolójából megtudtam, hogy ha például Pakisztánban valaki kereszténynek vallja magát (a vallási hovatartozás a személyi igazolványba is bekerül!), annak szinte lehetõsége sincs arra, hogy munkát kapjon. „Aki Krisztust követi, az másodrendû állampolgár” – fûzte hozzá. Sõt vannak vidékek, ahol felgyújtják a hívõk házait, menekülésre kényszerítik a gyülekezetek tagjait.

„Megér ekkora árat az evangélium terjesztése?” – kérdeztem tõle. „Krisztus békessége mindennel felér” – kezdte vallomását Mariam. Arról a belsõ nyugalomról és harmóniáról beszélt, amely a látszólag kiegyensúlyozott élet mellett sem lehetett az övé évtizedekig. Ha egy szóban kellene összefoglalnia, hogy mi az iszlám hit, akkor ezt mondaná: fogság. Rabja az ember a rítusoknak, a rendelkezéseknek és ezzel összefüggésben foglya a családi kötelékeknek.

Mariam hívõ muszlim családban nõtt fel. Hollandiába költözésük után eljutott viszont egy keresztény istentiszteletre, ahol megérintette szívét az evangélium. Ám beszélni senkinek sem mert róla. Emlékezett a Korán tanítására, arra, hogy a szülõknek feltétlen engedelmességgel tartozik. Aztán a férje akaratának vetette alá magát õszinte alázattal. Merthogy néhány évvel késõbb egy jóképû fiú érkezett hozzájuk Pakisztánból. Csak két hétre jött, hogy a vakációját náluk töltse, de hosszabb tartózkodás lett belõle…

A szülõk megegyeztek: a két fiatal keljen egybe. A döntést segítette, hogy a fiú qariként (Korán- recitálóként) érkezett, és késõbb Korán-tanítóként Hollandiában is nagy tekintélyt szerzett a muzulmán közösségben. Bár nem szerelembõl házasodtak, Mariam mégis rajongásig tisztelte és szerette férjét. „Jézus most már igazán hátrébb került a rangsorban” – mesélte az aszszony. Úgy gondolta, Istent nem is tudja szolgálni, hiszen szívében az elsõ helyet teljesen a férje töltötte be, aztán a szülei, majd a gyerekei.

Ma már tudja, hogy ez bizony fogság volt. Rabbá tette az, hogy mindenben férje akaratának kellett alávetnie magát. Ennek súlyát azonban akkor még nem érzékelte. Férje megtévesztõen szelíd volt. A nõt csupán egy dolog bizonytalanította el: érezte, nincs békessége.

Közben súlyosan megbetegedett. Férje amulettet tett a nyakába, õ mindenféle praktikákkal próbálkozott, de mindhiába. Viszont újra meghívást kapott egy keresztény istentiszteletre.

A legnagyobb titokban ment el. A gyülekezetben meglepetésére épp egy pakisztáni igehirdetõ szolgált, aki az alkalom végén megajándékozta egy Bibliával, és külön is imádkozott érte. Maga sem akarta elhinni, de – meggyógyult.

Hazafelé újra és újra felidézte a lelkész áldó szavait: „Mostantól Isten irgalma kísér téged.”

Aznap este örült, hogy a férje még nem ért haza. Bement egyedül a hálószobába, és – miután Bibliáját elrejtette – térdre esve, zokogva kérdezte Istent: „Ki vagy, Isten? Kiké vagy te? Katolikusoké, keresztényeké, muszlimoké? És mi az, hogy fiad van? Ha Isten vagy tényleg, akkor tudsz válaszolni…” Órákkal késõbb kimerülten dõlt ágyára.

Akkor éjjel álmodott. Két felhõt látott, amelyek egy-egy kezet formáztak, s rajtuk felirat. Az egyiken: „Én vagyok az út, igazság és az élet.” A másikon pedig: „Jövök hamar.” Kérdéseire így kapott választ aznap éjjel az élõ Úrtól, de Bibliáját reggel nem találta.

Különös harc kezdõdött el. Új Bibliát vásárolt magának, elrejtette, de az harmadnapra eltûnt. Ekkor megint vett egyet, ám néhány nap múlva azt sem találta. Ez a furcsa „játék” tíz éven át tartott! Mariam világosan tudta, hogy a férje tünteti el újra és újra a Bibliákat, szólni azonban nem szólt, mert nagyon félt. Hiszen a feleség feladata, hogy urának engedelmeskedjen. Mindig férjét látta maga elõtt, még akkor is, ha titokban elment a templomba.

Huszonhárom évi házasság után jött el a színvallás ideje. Férje elsõ alkalommal utazott egyedül haza Pakisztánba. Mariam két hétig „szabad” volt. Ám õ pont arra ébredt rá, hogy még mindig rab.

Az egyik istentiszteleten történt. A gyülekezet ajkáról hangzott a vallomás – „Jézus gyermeke vagyok” –, és õ ezt nem bírta kimondani. Nem, hiszen õ „Mohamed gyermeke”, a szülei gyermeke, a férje tulajdona, hogyan lehetne Jézusé?! Kétségbeesését látva a lelkész imádkozott együtt vele, hogy megszabadulhasson az õt gúzsba kötõ kötelékektõl.

Néhány nap múlva hazaérkezett a férje. Mariam már nem rejtette el a Bibliát. El is tûnt. Most azonban már rá mert kérdezni, hogy hová lett a könyv.

– Milyen könyv? – kérdezett vissza a férj.

– A Bibliám – válaszolta Mariam.

– Te Bibliát olvasol? – játszotta a tudatlant a férfi.

– Nagyon jól tudod, hogy én keresztény vagyok – mondta szelíden az asszony.

Ekkor kezdõdött el a pokol. Az addig szelídnek ismert férfi most csomókban cibálta ki felesége haját, és ütötte, ahol csak érte… Aztán lihegve, dühtõl eltorzult arccal az asszony meggyötört tekintetét kereste. „Akkor ismertem fel szemében azt a sötétséget, amelyet huszonhárom éven át vak voltam észrevenni. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nem ugyanaz a lélek van bennünk…” – mesélte szomorúan Mariam.

Én pedig így kaptam választ a feltett kérdésre. A vihar, a konfliktus, amelyet õ is át kellett, hogy éljen, nem emberek küzdelme, hanem erõké és hatalmasságoké. Mariam bizonyságtétele rímelt az apostol szavaira: a mi harcunk nem test és vér ellen folyik.

„A sötétség nem fogadja be a világosságot, gyûlöli, sõt tombol miatta” – fûzte hozzá Mariam, majd egy mondást idézett: „Muszlim embert ne dühíts fel!” Meg is magyarázta. Nem a muszlim emberek veszélyesek, hanem az a lélek, amely bennük dolgozik, az igazi „ellenség” a harc lelkülete.

Meg kellett hát vívnia egyéni küzdelmét Mariamnak is. Mivel a Korán szerint hithû muzulmán nem élhet együtt más hitûvel, férje az asszonyt választás elé állította. Vagy õ, vagy Krisztus. Mariam akkorra már kapott bátorságot a Szentlélektõl arra, hogy Jézust merje választani.

Ám a döntés nem volt könynyû. Huszonhárom évet kellett lezárnia, vállalva az esetleges létbizonytalanságot. De tudta, mi a helyes. Férjével e szavak kíséretében közölte döntését: „Te az embereket nézed, mert tõlük tartasz, én egyedül Istenre tekintek, így senkitõl sem félek.”

Az „Úr harcosnõje” ma már ezzel a hittel és elszánással indul el újra és újra missziói szolgálatára Közép-Ázsia urdu nyelvet beszélõ közösségeihez, hogy hirdesse: a sötétség erõinek fogságából van szabadulás.

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::