Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Volt település Chinvalitól északra

A GAZ–17 típusú orosz gyártmányú mikrobusz lassan belevész a tájba a megrendítõ szépségû kaukázusi hegyek között. Már egy órája elhagytuk Vlagyikavkazt, Észak-Oszétia közigazgatási központját. Az Elbrusz és a Kazbek öt-hatezer méter magas hegycsúcsai között haladunk felfelé, hogy aztán a Ruh-alagúton átjutva elérjük Dél-Oszétiát. Itt már hûvösre is fordul az idõ, a hegyeken már ott az elsõ figyelmeztetõ hó, könnyen téliesre fordulhat az idõjárás. Tudják ezt az utat használók is, mert mindenfelé ágyúkat látunk, amelyeket az országútra zúduló hótömegek szétlövésére használnak.

Fontos ez az útvonal, hiszen jelen pillanatban ez az egyetlen összekötõ kapocs Dél-Oszétia és a külvilág között. Orosz katonai konvojokat látni mindkét irányban. A katasztrófavédelmi minisztérium jármûveivel pedig a határon találkozunk, vagy tizenhat nagy teljesítményû teherjármû láthatóan építõanyagokat szállít Chinvaliba.

Moris, oszét kísérõnk útközben beszalad egy kis falusi boltba. Büszkén hozza a világ egyik legjobbjának tartott déloszét ásványvizet. „A hegyek az értékeink!” – hirdeti az óriásplakát. (Talán nem véletlen, hogy a moszkvai oszét ortodox templom ikonosztázát is déloszét fából építették.)

Nehéz sorsú nép az oszét, sok küzdelmen ment át történelme során, szétszóródtak sokfelé a világban, a jászok révén még Magyarországra is elkerültek. A legutóbbi, 1991–92-ben zajlott háború nyomai és sebei a mai napig látszanak. Kitörölhetetlen, fájó emlék a közel száz oszét falu végleges eltörlése. Az akkor lerombolt épületek romjai változatlanul meredeznek az ég felé.

Közeledünk a fõváros felé. Hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk ide. Elõzõleg Grúziában jártunk, ahol egyházi vezetõkkel, a grúz ortodox egyház pátriárkájával, menekültekkel, segélyszervezetekkel, parlamenti képviselõvel, miniszterrel, ombudsmannal találkoztunk. Az Egyházak Világtanácsa (székhelye Genf) által felkért nemzetközi bizottságnak amerikai, svájci, francia, magyar és – másfél napra – román tagjai is vannak. Feladatunk a szolidaritás kifejezése mellett az egyházak véleményének meghallgatása, a helyzet kellõ megismerése, a humanitárius válság felmérése, valamint jelentés és javaslat készítése az Egyházak Világtanácsa részére.

„Ami csak kellett, mindenünk megvolt. Állataink voltak, gazdálkodtunk, egy kis paradicsomban éltünk. Most csak egy bögrém van, semmi más” – mondja Sirana Otinasvili, a déloszét Kamartiból elmenekült idõs aszszony, aki most Tbiliszi egyik menekülttáborában él. De nem csak vele történt ez, mellette több ezren elmondhatnák hasonló történetüket.

Goriban, Grúziában, ahol sátortáborban élõket látogatunk, jelentõsek a házakban esett károk. Bár elkezdték az újjáépítést, mégis lassan halad. Nagy a bizonytalanság, hogy mikor és hová költözhetnek a sátorokban élõk. Nincs kézzelfogható kormányzati elgondolás sem a több tízezer ember végleges elhelyezésérõl.

Csupán negyvenöt kilométerre vagyunk Chinvalitól, a déloszét fõvárostól, de az orosz békefenntartók öt kilométerre Gori városától már feltartóztatnak bennünket. Oroszország felõl kell közelítenünk; négyezer kilométert kell megtennünk ahhoz, hogy bejuthassunk a déloszét fõvárosba, amelytõl egyszer már negyvenöt kilométerre voltunk!

Chinvali északi része kísértettelepülés. Nem lehet látni mást nyolc-tíz kilométeren át, csak kiégett, felgyújtott, összerombolt házakat az út mindkét oldalán.

A gyújtogatásnak, a rablásnak most sincs vége, ottjártunkkor is folytatódik. Nincs, aki vigyázna az értékekre, a házakra. Sem a békefenntartók, sem senki más. Valamikor grúzok laktak itt, de elmenekültek a harcok elõl, mint Sirana Otinasvili és sorstársai; talán nem is tudják, hogy a házuk közben porrá égett. A gyújtogatások a harcok befejezése után kezdõdtek. Nem a katonaság tette; úgy tudni – és a helyiek is azt mondják –, hogy a civil lakosság bosszúja volt.

A városban az orosz rádió mûsorát hangosbeszélõk közvetítik. Ideiglenes mobilposta is mûködik. A kormányzati épületeken déloszét és orosz zászlók lengenek. Itt már az újjáépítés is megkezdõdött. Igaz, elsõsorban a középületekben keletkezett súlyos rongálások nyomait tüntetik el. Még jól láthatók a rakétatámadások nyomai. Parlament, egyetem, kórház… – mind-mind újjáépítésre szorul.

Sérült házak sokaságán át jutunk el az egykori – ma félig lerombolt – hotelhez, amely most menekültszállásként mûködik. Asszonyok válogatják az abházoktól kapott ruhaszállítmányt. A gond nem is annyira a ruházkodás, sokkal inkább azoknak a végleges elhelyezése, akik már nem tudnak visszatérni régi otthonukba. A pénzsegély is akadozik. „Ötvenezer rubelt ígértek – mondja Alla Kabulova –, de nem kaptunk eddig egy fillért sem.”

Lesz tehát dolguk a nemzetközi segélyszervezeteknek. Az ACT International (Action by Churches Together) – az egyházi segélyszervezetek genfi központja – négy segélyszervezetet bízott meg a többiek nevében is a legalább hat hónapos segítségnyújtás lebonyolítására. Két amerikai, egy orosz és egy magyar szervezetet.

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet itt, Dél-Oszétiában fog segíteni az ellátásban és az elhelyezésben. A tervek szerint a négy szervezet Grúziában és Dél- Oszétiában összesen nyolc-tízmillió dollárt használ majd fel.

Esteledik már. Elköszönünk Moristól, oszét kísérõnktõl, aki édesapjánál marad Chinvaliban. Elindulunk. A hatósági rendelkezés értelmében legkésõbb este kilenc órára az északoszét határon kell lennünk.

A sötétedés mintha üzenni akarna nekünk. Üzenni és kérdezni is. Vajon hány évnek, esetleg évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy megszûnjék az ellenségeskedés?

Lehel László

::Nyomtatható változat::