Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Nem új ünnepet vezettek be Gáncs Péter püspök köszöntõ szavai szeptember 28-án, vasárnap délelõtt a Deák téri templomban tartott istentiszteleten, hiszen a teremtett világ Isten legõsibb ajándéka, amelynek mi magunk is szerves részei vagyunk. A Lutheránus Világszövetség kezdeményezésére – és így bekapcsolódva a már világszerte számos keresztény közösségben élõ hagyományba – az erre a vasárnapra (és hétre) meghirdetett teremtési hálaadó ünnep új szempontokkal gazdagította a teremtõ Istennel való kapcsolatunkat.

Az oltáron álló latin-amerikai kereszt, valamint az ambón és a szószéken elhelyezett afrikai és brazil stóla – mind egy-egy evangélikus gyülekezet ajándéka – szimbolizálta a nemzetek és kultúrák sokszínûségét, a meggyújtott három-három gyertya fénye pedig utalt a Szentháromság teremtõ, megtartó és életet adó erejére. A kifejezetten erre az ünnepre kidolgozott liturgia szövegeinek átgondolását falra vetített képek segítették.

Az istentisztelet keretében röviden bemutatták a Déli Egyházkerület által kiírt teológiai és fotópályázatra beküldött mûvekbõl készült, A teremtés ünnepe címû kötetet. A könyv egyik szerkesztõje, Szabóné Mátrai Marianna hirdette az igét Ef 4,20–24 alapján. Kiemelte, hogy a mai ember életének fõ rendezõ elve az, hogy elkerülje a kellemetlenséget, és ezért mindent megtesz. Ha például nyáron melege van, felszereli ablaka alá a hatalmas energiát fogyasztó légkondicionálót. Minden csak pénz kérdése. Ha pedig nincs? Vegyünk fel hitelt! – hirdetik a reklámok.

Míg elõdeink még tudtak alázattal és hálaadással tekinteni a Teremtõre és a földi javakra – sok, fõleg vidéki gyülekezetben ma is tartanak aratási hálaadó ünnepet –, ma úgy élünk, mintha birtokosai lennénk mindannak, ami körülöttünk van. Mindaz, amivel Pál apostol a pogány gondolkodást jellemzi, napjainkban is megtalálható: az elidegenedés, a kemény szív és a gátlástalan nyereségvágy. Nekünk azonban, akik a Krisztust tanuljuk, részt kapunk az életébõl, le kell vetnünk az óembert és felöltenünk az újat. Folyamatos tanulásra, megújulásra van szükségünk, amelyben egyetlen biztos pont Krisztus kell, hogy legyen.

Ez az ünnepi alkalom lehetõséget adott a megállásra, az elgondolkodásra, hiszen a városi emberre különösen igaz, hogy eltávolodott a természettõl, elvesztette a tér és idõ valóságát. Nem vesszük figyelembe az évszakok és napszakok sajátosságát. Télen szõlõt és epret eszünk, éjszaka (is) dolgozunk, vásárolunk és internetezünk, néhány óra alatt odaérünk a világ bármely pontjára, egymástól néha mégis olyan távol vagyunk… Keresztényként azonban felelõsségünk van a körülöttünk lévõ világ, a ránk bízottak és minden teremtmény iránt. Új emberként, a helyes célt szem elõtt tartva kell részt vennünk Isten teremtést megõrzõ munkájában.

JCsCs

::Nyomtatható változat::