ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

Régóta hagyomány egyházunkban, hogy a reformáció ünnepét megelõzõ vasárnapon a Biblia-vasárnapot ünnepeljük. Érdemes is ragaszkodnunk ehhez a tradícióhoz, hiszen a reformáció egyik legfontosabb eszméjét hordozza: a Szentírás mindennapos forgatásának fontosságát. Idén a Biblia-vasárnap a Szentháromság ünnepe utáni huszonharmadik vasárnapra esik, így két különbözõ perikóparend áll elõttünk.

Míg a Biblia-vasárnap olvasmányai az evangélium céljáról és magáról az igeolvasásról szólnak (Jn 20,30–31; Ám 8,11–12; ApCsel 8,26–38), addig a Szentháromság ünnepe utáni huszonharmadik vasárnap egy tematikájában összefüggõ – a tizediktõl a huszonharmadik vasárnapig terjedõ – idõszakot zár le, melyet az egyház földi küzdelmeinek képe kapcsol össze.

Mennyei és földi polgárságunk – így fogalmazhatnánk meg röviden e vasárnap mottóját. A mai epistola (Fil 3,17–21) arról beszél, hogy nem szabad csak a földi dolgokkal törõdnünk, hiszen „nekünk (…) a mennyben van polgárjogunk”. Ehhez kapcsolódik a jézusi tanítás az adópénzrõl szóló evangéliumból (Mt 22,15–22), mely épp földi kötelességeinkkel kapcsolatban ad útmutatást: „Adjátok meg (…) a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”

A Dicséret, tisztesség legyen kezdetû fõénekünk (EÉ 56) szövege egy frankfurti jogász, Johann Jakob Schütz (1640–1690) munkája. Nem pap volt tehát, mint ahogy a legtöbb énekszövegírónál megszokhattuk, de teológuscsaládból származott. Intenzíven részt vett a Collegia Pietatis nevû lelki alkalmak szervezésében Philipp Jakob Spenerrel együtt, akit a pietizmus egyik alapítójaként tartanak számon. 1675-ben teológiai témájú könyvet adott ki, melynek függelékében öt verse jelent meg, köztük mai graduálénekünk szövege is.

A négy strófát átható dicsõítõ hangvétel mögött szerteágazó zsoltárpárhuzamok bújnak meg. A kezdõ és a záró versszakban a hálaadó zsoltárok (Zsolt 111–118, 146–150) gondolatvilágára ismerhetünk rá, a strófák végén visszatérõ refrén pedig a „Dicsérjétek az Urat!” zsoltárkezdetekre emlékeztet. A személyesebb hangvételû második és harmadik versszak a mélységbõl kiáltó (Zsolt 130) és a halál völgyében járó (Zsolt 23,4) hívõ képét tárja elénk.

Schütz költeménye a korálokban gyakran elõforduló versformában, Luther- strófában íródott; énekeskönyvünk Luther Márton Jer, örvendjünk, keresztyének (EÉ 318) kezdetû dallamára illesztette rá. Ez a strófaforma valójában a német irodalomban a középkor óta fontos szerepet betöltõ Bar-formára vezethetõ vissza, amelynek egyes részeit németül így hívják: Stollen – Stollen – Abgesang. A Luther-strófa ennek egy speciális variánsa, ebben ugyanis a Stollen-részek két-két korálsorból állnak benne, az Abgesang háromból, az egyes sorok szótagszáma pedig 8, 7, 8, 7, 8, 8, 7. Reformátorunk nagyon kedvelte és gyakran használta ezt a formát, melyet a Mélységes mélybõl kiáltunk (EÉ 402) vagy a Lásd meg a mennybõl, Úristen (EÉ 257) kezdetû koráljaiban, valamint más, részben késõbbi énekköltõinktõl származó, A menny Urának tisztelet (EÉ 43), az Eljött hozzánk az üdvösség (EÉ 320) vagy az Ím, jászlad mellett térdelek (EÉ 161) címû énekünkben is felismerhetünk.

Az ének komponálásakor Luther egy olyan világi dalt vett alapul, melynek kezdõ sora a korálhoz hasonlóan szintén „Örvendjetek!” felkiáltással indul. Különös dallamvezetését erõteljes hangközugrások és az azokat kiegyensúlyozó skálaszerû dallammenetek jellemzik. De az örömteli karaktert nemcsak a dallam, hanem a ritmus is szolgálta. A korálsorok Luthernél ugyanis rövidebb felütéssel indultak, mint az énekeskönyvünkbeli változatban, s ez igazi frissességet kölcsönzött az éneknek.

Különösen most, a reformáció ünneplésére készülve érdemes felelevenítenünk az egyházunk számára oly kedves Luther-korálokat, köztük a Szentháromság ünnepe utáni huszonharmadik vasárnap fõénekét is. Dallamának kifejezõereje és frissessége segíthet bennünket az ünnepre való ráhangolódásban!

Fekete Anikó

::Nyomtatható változat::