A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELÕTTIT MEGELÕZÕ (ÍTÉLET) VASÁRNAP – Jób 14,1–6

Hozzászólás a cikkhez

Jób gondolatai közel állnak a jól ismert 90. zsoltár szavaihoz: „Életünk ideje hetven esztendõ, vagy ha több, nyolcvan esztendõ, és nagyobb részük hiábavaló fáradság…” (Zsolt 90,10)

Életünk ideje Isten kezében van. Szeretnénk, ha ez az idõ minél hosszabb, illetve ha életünk minél egészségesebb és nyugalmasabb lenne. Ehhez kérjük Isten segítségét, gyógyító erejét akkor is, amikor minden rendben van, de akkor még inkább, amikor bajban vagyunk.

Ismerjük Jób történetét. Isten megpróbálta õt mindenféle bajjal, betegséggel, nyomorúsággal, ami csak embert érhet itt a földön. Ok nélkül! Jób történetében alapjaiban rendült meg a bölcsesség teológiája, írja Jób könyvének kommentárjában Muntag Andor, egykori kedves professzorom. „Van olyan, hogy valaki kegyes, istenfélõ, és mégis szenved, anélkül, hogy a legkisebb hibát is lehetne találni a kegyességében.” (28. o.)

Számtalan embernél felmerül a gyötrõ kérdés betegsége idején: „Mivel érdemeltem ki, hogy ezzel sújt engem az Isten? Pedig nem csináltam semmi roszszat…” – és így tovább. A szenvedõ emberben ott sorakoznak a magát vagy Istent vádló kérdések. Hamar eljut aztán az utolsó stádiumig, sokat gondol az élet mulandóságára, a halálra is.

Az is lehet, hogy semmi baja, mégis ezek a kérdések gyötrik. Gondoljunk például Petõfi Sándorra, aki házassága elején már arra gondolt, mi lesz, ha õ meghal: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Ezek a természeti képek jelentkeznek Jób könyvében is, mutatva, hogy a keleti ember ezzel szemlélteti a gyors elmúlást.

Érdekes, hogy az ember nem mer felhõtlenül boldog lenni, mert hamarosan arra gondol: mi lesz, ha vége szakad ennek a boldogságnak? A textusban használt másik hasonlat az árnyék, amely szintén nagyon hamar tovasuhan. Akárhogy is nézzük: rövid az élet. Ezt a rövid életet kell úgy elfogadnunk Isten kezébõl, hogy értelmes és szép legyen.

Különösen akkor tûnik rövidnek az élet, ha valamely konkrét betegség, halálos kór tudatában él az ember, és vagy tudja, vagy csak sejti, hogy hónapjai, esetleg csak hetei, napjai vannak hátra. Ilyenkor kell aztán jól gazdálkodni az idõvel! El kell búcsúznia szeretteitõl, el kell rendeznie a még rendezetlen ügyeket, bocsánatot kell kérnie, meg kell bocsátania, el kell mondania még minden fontos mondatot, és a végén még Istennel is meg kell békülnie. Mindez szépen hangzik, de a gyakorlatban mi valósul meg belõle?

A kulcsszó: a szeretet. Senki és semmi „nem választhat el minket az Isten szeretetétõl, amely megjelent nekünk Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” – írja Pál apostol (Róm 8,38–39). Ebben a szeretetben élve sokkal könnyebb elviselni minden szenvedést. Persze, hogy az ember mégis lázad ellene. Jób is lázadt. Nehéz volt elviselnie, hogy Isten ítéletre hívta õt. Nem az utolsó ítéletre, hanem betegségre és szenvedésre. „Azt bünteti, kit szeret” – énekeljük egyik szép énekünkben, vigasztalást keresve nyomorult helyzetünkben. Kihez fordulhatnánk, ha nem õhozzá?

Jób úgy gondolja, hogy a mindenkiben meglévõ tisztátalanságért elég ítélet az élet mulandósága; miért kell még más ítélet is? Ezért kéri Istent: legyen elnézõ, hagyja õt békén, és adja meg neki azt az örömöt, amely egy napszámosnak is megadatik.

Az egyházi év vége felé közeledve gondolunk arra, hogy egyszer személy szerint minket is megérint az élet rövidségének szele. Készen kell állnunk a számadásra. A zsoltárossal együtt szívbõl kérhetjük: Isten Szentlelke tanítson minket úgy élni az életünket, úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Vagyis istenfélelemben éljünk, mint Jób is tette.

Mi azonban már sokkal tovább láthatunk, mint Jób. Mi hiszünk a feltámadásban és az örök életben. Hiszünk abban, hogy Urunk, Jézus Krisztus levette rólunk bûneink terhét, és nem a saját kegyességünk által vagyunk tiszták és feddhetetlenek. Ugyanakkor a zsoltáríróval együtt valljuk: „Ha a bûnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.” (Zsolt 130,3–4)

Jób úgy érezte: Isten ítélete túlságosan is erõsen próbára tette õt. Szeretne nyugtot lelni, szeretne elbújni Isten haragja elõl. A közeledõ véget, a halált még szeretné elkerülni.

Milyen jó, hogy mi már hallhatjuk Jézus hívó szavát! „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tõlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívû, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,28–29)

Imádkozzunk Wilhelm Löhe szavaival! „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap aláhanyatlott. Maradj velünk az élet alkonyán, a világ alkonyán. Maradj velünk, ha ránk borul a szenvedés és a nyomorúság éjszakája, a kételkedés és a kísértés éjszakája, a kínos halál éjszakája. Maradj velünk kegyelmeddel és jóságoddal most és mindörökké.” Ámen.

Koskai Erzsébet

::Nyomtatható változat::