Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A SZERZŐ FELVÉTELE

A bor sok helyen szerepel a Bibliában, és szakrális szerepe miatt különleges helyet foglal el a keresztény ember életében. E nemes ital készítését tekinti élethivatásának – folytatva szülõi, nagyszülõi örökségét – Opperheim József borász. Makacssága, elhivatottsága révén lassan bevonul a borkedvelõk köztudatába a festõien szép, tájba simuló, Somogy megyei kis település, Kötcse neve, ahol él és dolgozik. A mindig vidám gazdának minden betérõhöz van egy kedves szava, szomjasan pedig talán még soha nem távozott tõle vendég. A kiváló borász a helyi evangélikus egyházközség aktív tagja, gondnoka is.

– Eléggé rájár mostanában a rúd a mezõgazdaságra, még inkább a mezõgazdaságból élõkre. Nem bánta meg, hogy erre tette fel az életét?

– Néha én is elgondolkodom ezen, de az biztosan csak a fáradtságtól van. Igazából soha nem bántam meg, bár kétségkívül alakulhatott volna másképp is az életem.

– Úgy tudom, a családja már több generáció óta mezõgazdasággal foglalkozik, a földbõl él.

– Már az édesanyám és az édesapám szülei, sõt nagyszülei is itt éltek és gazdálkodtak, s természetesen készítettek bort is, ahogy itt Kötcsén valamikor mindenki. Sajnos ez azonban már a múlté. Mostanság kevesen találják meg a megélhetésüket a településen. Sokan máshová járnak dolgozni, és vannak munkanélküliek is.

– Milyen út vezetett odáig, hogy önálló, maga irányította gazdasága legyen?

– A pályaválasztásom – melynek révén szõlész, szõlõvel foglalkozó ember lettem – véletlenszerû volt. Igazából erdész szerettem volna lenni, de messze volt az iskola, ezért közelebbit kellett választanom. Így kerültem Balatonboglárra a kertészeti szakközépiskolába. Onnan viszont már egyenes út vezetett az egyetemre, mivel megnyertem egy szakmai versenyt. Ez és a szakma szeretetérõl tanúskodó, magával ragadó egyéniségû tanáraim határozták meg a további utamat. Aztán megszerettem választott hivatásomat.

Késõbb kimentem Ausztriába, ami már kifejezetten céltudatos döntés volt. A nyolcvanas évek végére ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy itthon, a saját falumban is új szõlõkultúra megteremtésére van szükség. Rekonstrukciót, az öreg ültetvények megújítását kellett elvégezni. Ha ezt akkor nem léptük volna meg, mára eltûnt volna a szõlõ Kötcsérõl. De az is látszott, hogy ezt tanári fizetésbõl aligha tudom megoldani, még a saját környezetemben sem.

Ausztriában hat évet dolgoztam. Ezalatt egyrészt óriási mennyiségû információhoz jutottam, amelyek nagyon fontosak voltak, másrészt sikerült megteremteni a telepítéshez szükséges anyagi alapokat. Ausztriában generációkon keresztül adták tovább a gazdák az eszközöket, a tudást és a földet, amelyet így nemcsak megõriztek, de folyamatosan fejlesztettek, gyarapítottak is. Ezért vált közösségi tudássá és jogfolytonossá a termelés. Nálunk viszont másként történt. Megszüntették a családi gazdaságokat, a gazdálkodókat pedig termelõszövetkezetekbe kényszerítették, ahogy ez az én szüleimmel is történt. Ezért nekem a nulláról kellett kezdeni a gazdálkodást. Új földön, új eszközökkel. Elõször szõlõt kellett telepíteni, kialakítani a gazdaságot, majd kiépíteni az utat a piacokhoz. Ehhez felhasználtam az Ausztriában tanultakat, hiszen láttam, hogy ott hogyan mûködnek a folyamatok.

– Nem merült fel Önben, hogy kint maradjon, áttelepüljön? Nem gondolt arra, hogy ennyi munkával osztrák földön vélhetõen sokkal jobban élhetne?

–De, felmerült. Kísértés is volt. De óriási volt bennem a vágy, hogy itthon dolgozzam, és megvalósítsam, amit elterveztem, hiszen ide kötnek a gyökereim. S az ember nem létezhet másképp, csak úgy, ha a gyökereire épít. És meggyõzõdéssel vallom, hogy nem elég, ha jól megélek, de kötelességem, hogy mások számára is hasznos legyek. Még akkor is, ha nehéz, akkor is, ha fáradságos. Sõt – azt gondolom – ezért még hálát sem szabad elvárni.

– Meg lehet ma élni Magyarországon bor készítésébõl?

– Igen. Nem könnyû kenyér, de meg lehet élni belõle.

– Mennyiben más keresztényként végezni ezt a munkát?

– Azt hiszem, a munka minden pillanatát áthatja az a gondolat, ami az embert foglalkoztatja. Tehát a munkára és a munka tárgyára hatással van az ember elkötelezettsége, gondolkodása. Fontos továbbá, hogy ne úgy tekintsünk a munkára, mint önmagában lévõ dologra, hanem olyan folyamatnak lássuk, amelynek szerves részei vagyunk, valamint hogy rendelkezzünk a két legfontosabb tulajdonsággal: alázattal és türelemmel. De szükséges az is, hogy meglássuk: a dolgok nem feltétlen úgy történnek, ahogy szeretnénk, ahogy elõre elterveztük.

Én csak annyit tehetek, hogy segítem, irányítom a bort olyanná lenni, amilyenné lennie a lehetõségeibõl adódik. A szõlõ pedig maga a lehetõség, amely magában hordozza a minõséget. Nekünk tehát az a feladatunk, hogy ezt a lehetõséget elõhozzuk. Ennél többet nem tehetünk. Meg kell látni és el kell fogadni, hogy a lehetõségeink korlátok közé vannak szorítva. A keresztény ember pedig pontosan tudja, hogy ezeket a korlátokat ki határozta meg, ki állította fel. S azt sem szabad elfelejteni, hogy a bor rendkívül jó alkalmat ad a vele foglalkozó embernek, hogy embertársaival találkozzon, beszélgessen, egyszóval hogy kapcsolatokat alakítson ki.

– Katolikus testvéreink használják a „misebor” kifejezést. Ennek már az elõállításánál is figyelembe veszik, hogy milyen célra készült. Van-e nálunk is kifejezetten „úrvacsorai bor”?

– Igen, én is készítek ilyet. Evangélikusok és reformátusok szívesen visznek belõle. Karácsonyra és húsvétra több helyre én szolgáltatom az úrvacsoránál használt italt. Az Irsai Olivért kedvelik erre a célra, amely különösen húsvétkor illik jól az ünnep ízeihez, hangulatához. Szakmai szempontból az különbözteti meg ezt más boroktól, hogy gondosabb kezelést, még több odafigyelést, munkát igényel, továbbá hogy ezt kisebb, „emberközelibb” mennyiségben készítjük. S jóllehet élesen nem lehet elválasztani más terméktõl, de mert más gondolatok foglalkoztatják a készítõjét, az õ lelkébõl származó – a szem számára nem látható – különbségek adják az igazi lényegét és értékét.

– Hogyan tudja összeegyeztetni a családot, a munkát és a gyülekezetet? Hiszen valójában mindegyik egész embert igényel…

– Nehéz, sõt be kell vallanom, hogy sokszor nem is sikerül. De úgy érzem, fiatal vagyok még ehhez a feladathoz, a bölcsesség pedig az idõsek kiváltsága. Ám tele vagyok tervekkel és reménnyel.

– Végezetül csak egy nevet említek: Kerbájtos cuvée. Mit érdemes errõl tudniuk a borok kedvelõinek?

– Ez egészen új termékünk, most készült el az elsõ évjárata. Már régóta gondolkodtam azon, hogy egy igazi kötcsei bornak igazi kötcsei nevet kellene adni. Kötcsén régi hagyomány volt, hogy kerbájtkor, evangélikus templomunk felszentelésének évfordulóján a legények hét napon keresztül – Erzsébettõl Katalinig – kevert borral mulattak. (A cuvée francia borászati szakkifejezés, magyarul kevert. A kerbájt a német Kirchweihtag kifejezés elmagyarosodott alakja. Jelentése: „a templomszentelés napja”. – Gy. G.) Ez úgy készült, hogy mindenki elhozta a legjobb borát, ezeket egy nagy hordóban összekeverték, s azután közösen fogyasztották el. Errõl kapta a mi borunk is az elnevezését, amely így nemcsak a hagyományt, hanem evangélikus templomunkat is megidézi. Annak idején persze sokféle bort házasítottak össze. Ez most már nem így van, de hogy mégis jelképezzük a sokaságot, háromféle bor összekeverésével állítjuk elõ a kötcsei Kerbájtos cuvée-t.

Gyarmati Gábor

::Nyomtatható változat::