A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Zenekari oldalnézet Kőszeg főterén – a Szélrózsa az utcára is kivonult

Hazánkban a kilencvenes évek elején sokan kezdték hirdetni Isten igéjét az utcákon- tereken, s teszik ezt mind a mai napig. A járókelõk megszólítására kézenfekvõ eszköznek bizonyul a zene. Dicsõítõ csapatok énekei, bizonyságtevõk szavai és rövid pantomimjelenetek állítják meg a gyalogosokat a városok közterein.

Ma már elsõsorban a karizmatikus kisegyházak képviselõi választják az utcai evangélizációt a jó hír továbbadására. De vajon miért vesznek részt kisebb arányban a történelmi egyházak a zenés utcai misszióban, és van-e az ilyenfajta szolgálatra vonatkozó terve, koncepciója az evangélikus vezetésnek? Egyházunk ifjúsági osztályának munkatársával, Huszák Zsolttal beszélgettünk.

– Ha az egyház az utcán szólal meg, teljesen más retorikát kell alkalmaznia. Gyakran halljuk, hogy az utcai igehirdetõk túl hosszan prédikálnak, a zene színvonala pedig alacsony. Sokak elsõ reakciója az lehet, hogy „ez ciki, hogy szól ez, milyen hamis”… A mai fiatalokat a tévé és a rádió csatornáin keresztül elárasztja a jó minõségû könnyûzene. Ezért a zenés evangélizáció is profi, szinte világszínvonalú keresztény könnyûzenét kell, hogy nyújtson, ha azt akarjuk, hogy az utca embere a hangokon, a harmóniákon túl a tartalomra kezdjen figyelni – fejti ki véleményét Huszák Zsolt, aki maga is könnyûzenész.

– Egyházunk még tehetne lépéseket annak érdekében – folytatja –, hogy bátran kiállhasson az utcára zenélni és prédikálni. Fontos az utcai misszió, de aggodalmam, hogy aki kimegy, nem tudja, mit mondjon… Nem mindegy, hogy az egyház mirõl beszél, hogyan és milyen mélységben közli az evangéliumot az utcán. A manapság a tereken hallható hívõ szolgálók hite olyannyira túláradó, hogy nem veszik figyelembe a környezet, a közönség befogadóképességét. Így sajnos zsákutcának érezhetjük ezt az utat, ezt a módszert.

– Bizonyára fontosnak tartja egyházunk, hogy a könnyûzenét felhasználva szólítsa meg az utca emberét.

– Igen, ez a jövõ, de nincs meg a támogatottság: ha kapunk két hangfalat, az nem az. Úgy gondolom, ez a terület is megkülönböztetett figyelmet érdemelne. Például meghatározó fontosságú lenne egy új munkatárs, akinek fõ feladata volna felkutatni, kapacitálni a fiatalokat, akik együtt zenélnének – akár az egyházmegyét, de akár egyházunk közel háromszáz gyülekezetét is végigjárva és nem megfeledkezve a tizenkét evangélikus gimnázium diákjairól sem. Bizonyos idõ után szakmai képzési programot lehetne szervezni részükre.

Ócsai Zoltán lelkész barátommal ugyan már három éve szervezünk országos zenei tábort, de profi, keresztény tanárokra volna szükségünk, akik nemcsak szakmai, hanem lelki vonatkozásban is felkészítik a fiatalokat. Itt is a kapacitás hiánya jelent problémát. Hosszabb távon tervezzük, hogy kezdõ és haladó könnyûzenei kurzusokat szervezünk szélesebb körben.

könnyûzene már az egyházzene részévé vált. Gondoljunk csak Gyõri János Sámuelre – õ rakta le hazánkban az egyházi könnyûzene alapjait a Hermons együttessel, amely már 1965 adventjén együtt játszott –, illetve késõbb a Bencze fivérekre, a Koczor fivérekre.

Jelenleg is számos tehetséges evangélikus fiatal áll össze zenekarba, kórusba, és megérzésem szerint nem mondanának nemet egy-egy utcai szolgálatra. Mindezt azonban meg kell szervezni: a technikát, az engedélyeket – ez a zenekarok vezetõinek sokszor már erõn felüli feladat. De egy Jubál fesztiválon, egy solymári gospelfesztiválon – és még sorolhatnám – természetesen ott vannak egyházunk fiatal muzsikusai. Az említett táborunkkal kapcsolatban pedig vannak már határozott elképzeléseink arról, hogy a képzést záró úgynevezett vizsgakoncerteket majd mi is az utcán tartjuk.

::Nyomtatható változat::