Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

E lap ha­sáb­ja­in az el­múlt he­tek­ben élénk po­lé­mia ala­kult ki ar­ról, ho­gyan is te­kint­sünk az egy­há­zon be­lü­li rend­szer­vál­tás­ra. Fa­bi­ny Ti­bor pro­fesszor a rend­szer­vál­tás meg­tör­tén­tét ab­ban a tény­ben igye­ke­zett tet­ten ér­ni, hogy Ter­ray Lász­ló kap­ta meg a nem­rég ala­pí­tott leg­ma­ga­sabb egy­há­zi ki­tün­te­tést, az Or­dass-dí­jat. Er­re re­a­gál­va Gáncs Pé­ter püs­pök óvott a fe­ke­te-fe­hér lá­tás­mód­tól; ezt vi­szont­vá­lasz, majd jó né­hány cikk, ol­va­sói le­vél kö­vet­te.

A hoz­zá­szó­lá­sok ál­ta­lá­ban azt az ér­ve­lést erő­sí­tet­ték, mely sze­rint nem le­het éles ha­tárt húz­ni a párt­ál­lam és a de­mok­ra­ti­kus rend­szer egy­há­za kö­zé, a fe­ke­tén-fe­hé­ren meg­fo­gal­ma­zott ki­je­len­té­sek nem tük­rö­zik a meg­nyi­lat­ko­zók egy­ház­ké­pét, em­lé­ke­i­ket az 1990-et meg­elő­ző idő­szak­ról.

Iga­zá­ból örül­nünk kell an­nak, hogy egy ilyen vi­ta az egy­ház hetilap­já­nak ha­sáb­ja­in zaj­lik, hi­szen épp ez­ál­tal vál­hat nyil­ván­va­ló­vá, mennyi­re nem a ha­mis te­kin­tély­el­vű­ség ve­zé­rel egy­ház­ta­got, szer­kesz­tőt, mennyi­re nem a ma­gas mél­tó­ság­ból ere­dő au­to­ri­tás ve­ze­ti a püs­pök tol­lát, az­az itt min­den­kép­pen tet­ten ér­het­jük a rend­szer­vál­to­zást – a ma­ga el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban.

Az ér­zés is­me­rős: a ha­zai rend­szer­vál­to­zás fel­hőt­len örö­mét kez­det­től fog­va szá­mos kí­sé­rő­je­len­ség ár­nyé­kol­ta be. Most, hogy ha­zán­kat min­den­fé­le gaz­da­sá­gi baj sújt­ja, hogy az ál­la­mi ve­ze­tők te­he­tet­len­sé­ge nyo­mán lát­vá­nyo­san vissza­es­tünk majd az összes rang­sor­ban, hogy az ál­la­mi el­adó­so­dás mér­té­ke el­ér­te az 1990 előt­ti szin­tet, rá­adá­sul az az utód­párt kor­má­nyoz, mely­nek ká­de­rei so­rá­ban szá­mos ál­lam­pár­ti ko­ri­fe­ust is ta­lá­lunk, ha­zai és kül­föl­di elem­zők gyak­ran me­ren­ge­nek azon, hogy va­jon a rend­szer­vál­to­zás cím­szó alatt mi is tör­tént eb­ben az or­szág­ban. Ho­va ju­tot­tunk húsz év alatt?

Per­sze már a kér­dés­fel­te­vés is le­han­go­ló. Saj­nos nem evi­den­cia, hogy e sok vi­szon­tag­sá­gon át­esett volt szo­ci­a­lis­ta or­szág­ban, ahol ha­mar ki­épült a sta­bil, de­mok­ra­ti­kus in­téz­mény­rend­szer, ame­ly ország im­má­ron tag­ja az eu­ró­pai, tran­szat­lan­ti szö­vet­sé­gi rend­szer­nek, bi­zony más is van, mint po­li­ti­kai ma­ra­ko­dás, el­sze­gé­nye­dés, bi­za­lom­vesz­tés. A rend­szer­vál­to­zás idő­sza­ká­ra te­kint­ve a tör­té­nel­mi táv­lat ki­ala­ku­lá­sá­val mint­ha nem tisz­tul­na, ha­nem egy­re ku­száb­bá vál­na a kép.

Tel­je­sít­mé­nyek meg­kér­dő­je­le­ződ­nek, te­kin­té­lyek el­por­lad­nak, te­ret nyer a „ret­ró­ér­zés”, vagy­is az em­lé­ke­zők if­jú­ko­rá­nak fel­idé­zé­sé­vel egy­re in­kább el­tűn­nek a dik­ta­tú­ra ke­mény vo­ná­sai, s az „em­ber­ar­cú szo­ci­a­liz­mus” nyá­jas te­kin­te­te néz vissza ránk, ha a múlt kút­já­ba te­kin­tünk. Né­mi nosz­tal­gia per­sze ért­he­tő: ki ne em­lé­kez­ne szí­ve­sen sa­ját fi­a­tal­sá­gá­ra, a het­ve­nes évek ele­gáns bu­da­pes­ti bel­vá­ro­sá­ra ak­kor, ami­kor vé­gig­hajt a har­ma­dik vi­lág fő­vá­ro­sa­i­ra em­lé­kez­te­tő, le­rob­bant Kos­suth La­jos ut­cán? A sztráj­ko­ló vas­uta­so­kon bosszan­kod­va ki ne vágy­na oly­kor vissza a ká­dá­ri kon­szo­li­dá­ció ki­szá­mít­ha­tó­an langy­me­leg ál­ló­vi­zé­be?

Na­gyon ne­héz a párt­ál­lam idő­sza­ká­ra, ben­ne sa­ját vagy köz­vet­len kör­nye­ze­tünk éle­té­re az­zal az el­vi, er­köl­csi kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel vissza­te­kin­te­ni, ahogy ezt a bel­ső emig­rá­ci­ó­ba vo­nu­ló Or­dass püs­pök vagy a kül­ső emig­rá­ci­ó­ban élő Ter­ray Lász­ló pél­dá­ja nyo­mán ten­nünk kel­le­ne. A szük­sé­ges vagy an­nak tű­nő komp­ro­misszu­mok el­fo­ga­dá­sát bal­ga­ság len­ne min­den eset­ben a de­mo­ra­li­zá­ló­dás je­le­ként lát­tat­ni. Az énál­ta­lam át­élt idő­szak ke­len­föl­di lel­ké­sze­it hall­gat­va sem az volt az ér­zé­sem, hogy fe­ke­te-fe­hér­ben né­zem az egy­há­zi mű­sort, ha­nem az, hogy ré­sze va­gyok egy szí­nes, élet­erős, pezs­gő gyü­le­ke­zet­nek, meg­hitt al­kal­mak­kal, ér­de­kes és ma­guk­kal ra­ga­dó be­szél­ge­té­sek­kel. Nem volt ez rej­tőz­kö­dő egy­ház, ezek vol­tak a kö­zö­sen meg­élt min­den­na­pok, ame­lye­ket nyil­ván be­ár­nyé­kolt – töb­bek közt – Ottlyk püs­pök sa­já­tos sze­mé­lyi­sé­ge, mely­ről egy­há­zunk tény­fel­tá­ró bi­zott­sá­gá­nak mun­ká­ja nyo­mán va­ló­ban bor­zal­ma­kat tud­ha­tunk meg. Éles ha­tár hú­zó­dott te­hát az egy­há­zi ve­ze­tők po­li­ti­kai lo­ja­li­tá­sa és a va­lós gyü­le­ke­ze­ti élet kö­zött.

E szí­nes Ma­gyar­or­szá­gon, eb­ben a szí­nes kis egy­ház­ban már 1989 előtt is épp elég sok kü­lön­bö­ző vi­lág­lá­tá­sú, lel­ki­sé­gű – bát­rabb, ra­va­szabb, szá­mí­tóbb, jám­bo­rabb, er­köl­csö­sebb és rom­lot­tabb – hit­sor­sos élt együtt, akik elég kü­lön­bö­ző­ek vol­tak ah­hoz, hogy a sa­ját tel­je­sít­mé­nyü­ket a má­so­ké­hoz vi­szo­nyít­va – és per­sze leg­in­kább ma­nap­ság vissza­te­kint­ve – bá­tor rend­szer­vál­tó ki­ál­lás­ként ér­té­kel­jék, még ak­kor is, ha meg­vá­lasz­tá­suk­hoz az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal en­ge­dé­lye kel­lett. De bármily fájdalmas is ezt magunknak bevallani, az a lo­gi­ka, mely sze­rint „ha nem én egye­zem meg az elv­tár­sak­kal, ak­kor majd jön he­lyet­tem egy sok­kal rosszabb”, de­mo­ra­li­zált ugyan egy egész or­szá­got, de kö­zös­sé­ge­ket, in­téz­mé­nye­ket, tu­do­má­nyos mű­he­lye­ket men­tett meg a to­tá­lis el­le­he­tet­le­nü­lés­től. Ma­gam is ke­re­sem a ha­tárt, hogy hol vég­ző­dik az el­vi kö­vet­ke­ze­tes­ség vagy leg­alább­is a még vál­lal­ha­tó prag­ma­tiz­mus, és hol kez­dő­dik a ve­szé­lyes re­la­ti­viz­mus, an­nak min­den er­köl­csi és rend­szer­el­mé­le­ti buk­ta­tó­já­val.

Ha ma fel­tesszük ma­gunk­nak a kér­dést, hogy va­jon ho­va ju­tot­tunk húsz év­vel az­után, hogy a val­lás­sza­bad­ság is­mét ki­tel­je­sed­he­tett, a vá­lasz nem sok­kal szív­de­rí­tőbb, mint az egész or­szág ese­té­ben. Mi­re men­tünk a nagy sza­bad­ság­gal? Mi a hely­zet a nép­moz­gal­mi ada­tok­kal? A lel­kész­kép­zés hely­ze­té­vel? Az Evan­gé­li­kus Élet pél­dány­szá­má­nak ala­ku­lá­sá­val? Hogy ve­zet­né ma­nap­ság az egy­há­zat Or­dass La­jos? Mi lett vol­na, ha a kom­mu­nis­ta rend­szer nem oszt­ja meg az egy­há­zat, ha Kál­dy és Or­dass együtt szol­gált vol­na? A tör­té­nel­mi­et­len kér­dé­sek­re vá­laszt ke­res­ve ta­lán rá­buk­kan­nánk né­hány mai prob­lé­mánk meg­ol­dá­sá­ra is.

Ralf Dah­rend­orf, a ne­ves né­met szo­cio­ló­gus sze­rint „egy po­li­ti­kai rend­szert hat hó­nap alatt le le­het vál­ta­ni, egy gaz­da­sá­gi rend­szert hat év alatt át le­het ala­kí­ta­ni, a tár­sa­dal­mi vál­to­zás­hoz hat­van év kell”. A de­mok­ra­ti­kus in­téz­mény­rend­szer húsz éve ala­kult ki ha­zánk­ban. A 21. szá­zad ele­jé­nek egy­há­zá­ban mi, kü­lön­bö­ző hát­te­rű, múl­tú, lel­ki­sé­gű ha­zai evan­gé­li­ku­sok együtt vi­sel­jük a múlt rossz komp­ro­misszu­ma­i­nak kö­vet­kez­mé­nye­it, és ad­ha­tunk há­lát egy­há­zunk fenn­ma­ra­dá­sá­ért, elő­de­in­kért, akik so­kat tet­tek az evan­gé­li­um ügyé­ért.

De­mok­ra­ti­kus vi­szo­nyok kö­zött az egy­ház ál­la­po­ta mi­att kor­hol­hat­juk ugyan a kor­szel­le­met, de go­nosz kül­ső erők­re nem fog­hat­juk gyen­ge­sé­ge­in­ket. Ugyan­ak­kor sa­ját anya­gi, in­téz­mé­nyi fel­emel­ke­dé­sün­ket sem kül­ső for­rás­tól kell vár­nunk. Is­ten ke­gyel­mé­ből és a ma­gunk ere­jé­ből tud­juk csak meg­erő­sí­te­ni szol­gá­la­tun­kat.

És bár fon­tos­nak tar­tom az in­téz­mé­nyes és sze­mé­lyi dön­té­sek­ben is meg­nyil­vá­nu­ló rend­szer­vál­to­zást, az iga­zi for­du­la­tot ak­kor fog­juk meg­él­ni, ha az egy­má­sért és ön­ma­gun­kért vi­selt fe­le­lős­ség ér­zé­sé­nek egy­ér­tel­mű je­le­it lát­juk. Re­mény­ség sze­rint er­re nem kell még negy­ven évet vár­nunk!

Prőh­le Ger­gely

::Nyomtatható változat::