Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Múlt­kor az egyik ke­resz­tény köny­ves­bolt­ban né­ze­lőd­ve meg­akadt a sze­mem egy könyv­cí­men: Az élet nem ró­lam szól. A szer­ző­je Max Lu­ca­do, a kötetet a Ke­resz­tyén Is­me­ret­ter­jesz­tő Ala­pít­vány ad­ta ki 2007-ben.

Ér­dek­lőd­ve be­le­la­poz­tam, és ezt ol­vas­tam: „Olyan há­zas­tár­sat aka­rok, aki bol­dog­gá tesz, és olyan mun­ka­tár­sa­kat, akik min­dig ki­ké­rik a vé­le­mé­nye­met. A ne­kem meg­fe­le­lő idő­já­rást aka­rom, olyan köz­le­ke­dé­si vi­szo­nyo­kat, mely­ben ha­lad­ni tu­dok, és olyan kor­mányt, ami az ér­de­ke­i­met szol­gál­ja. Min­den ró­lam szól… Min­den­ki azt mond­ta, hogy ez így van, igaz? Mi pe­dig sza­vu­kon fog­tuk őket. Azt hit­tük, ön­ma­gunk bál­vá­nyo­zá­sa bol­dog­gá tesz.

Ez a hit azon­ban ká­oszt te­rem­tett: za­jos ott­ho­no­kat, stresszes vál­lal­ko­zá­so­kat, ke­gyet­len kap­cso­la­to­kat. Annyi ha­szon­ta­lan dol­got haj­szo­lunk, hogy le­ma­ra­dunk a leg­fon­to­sabb­ról: az Is­ten­nek szánt élet­ről.

Az élet­nek ak­kor van ér­tel­me, ha el­fo­gad­juk ben­ne a he­lyün­ket! Örö­me­ink, prob­lé­má­ink, aján­dé­ka­ink és te­het­sé­günk… ha mind­ezt an­nak ajánl­juk, aki te­rem­tett min­ket, hir­te­len el­nyer­jük, amit hi­á­nyol­tunk, és meg­ta­lál­juk, amit ke­res­tünk” – ol­va­som a könyv hát­lap­ján.

El­gon­dol­ko­dom. Mi­lyen igaz! Kö­szö­nöm, Is­te­nem, hogy er­re fel­hív­tad a fi­gyel­mem! Ez az út­mu­ta­tás is se­gít most, ami­kor ve­ze­té­sed ku­ta­tom.

Nem sok­kal ké­sőbb a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten hall­ga­tom a ká­nai me­nyeg­ző jól is­mert tör­té­ne­tét, ami ugye­bár nem ar­ról szól, amit el­ső­re gon­dol­nánk (egy há­zas­ság kez­de­té­ről, amely mi­att össze­gyűl­tek az em­be­rek), ha­nem ar­ról, hogy az Úr Jé­zus ott tett elő­ször cso­dát, ott ad­ta elő­ször je­lét an­nak, ki is ő va­ló­já­ban, és mi­lyen ha­ta­lom­mal cse­lek­szik.

Nem sok­kal ké­sőbb a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten hall­ga­tom a ká­nai me­nyeg­ző jól is­mert tör­té­ne­tét, ami ugye­bár nem ar­ról szól, amit el­ső­re gon­dol­nánk (egy há­zas­ság kez­de­té­ről, amely mi­att össze­gyűl­tek az em­be­rek), ha­nem ar­ról, hogy az Úr Jé­zus ott tett elő­ször cso­dát, ott ad­ta elő­ször je­lét an­nak, ki is ő va­ló­já­ban, és mi­lyen ha­ta­lom­mal cse­lek­szik. Gör­ge­tek ma­gam előtt meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dé­se­ket, mi­ér­te­ket. Nem ér­tem Is­tent, mi­ért így és mi­ért nem más­ként ve­zet. És egy­szer csak rá­jö­vök, hogy rosszul kö­ze­lí­tek a kér­dé­se­im­hez, mert a do­log nem az én sze­mé­lyem­ről szól, ha­nem ró­la. Az ő mun­ká­já­ról, az ő cso­dá­i­ról, az ő di­cső­sé­gé­ről.

Így már min­den egé­szen más. Így már le­het há­lát ad­ni könnye­kért, fáj­da­lo­mért, két­sé­ge­kért is. Így már va­ló­ban meg le­het nyu­god­ni ab­ban, hogy Is­ten job­ban tud­ja, mi a szük­sé­ges, és mi a cél­ja az én pa­rá­nyi éle­tem­mel. Így már ki tu­dok lép­ni az ön­ma­gam kö­rül for­gás­ból is, és ké­pes va­gyok úgy meg­él­ni bi­zo­nyos hely­ze­te­ket, hogy nem aka­rom gör­csö­sen ön­ma­gam fe­lől ér­tel­mez­ni őket.

Min­den ró­la szól, ar­ról, hogy az ő di­cső­sé­ge vál­jon nyil­ván­va­ló­vá. Olyan jó en­nek alá­ren­del­ni ma­gam és el­mé­lyed­ni az ő igé­jé­ben. Olyan jó rá­cso­dál­koz­ni út­ja­i­ra, me­lye­ket más em­be­rek és gyü­le­ke­ze­tek éle­té­ben visz vég­hez. Olyan jó éle­tem­mel őt di­cső­í­te­ni és hir­det­ni: „Bi­zony, tő­le, ál­ta­la és ér­te van min­den: övé a di­cső­ség mind­örök­ké.” (Róm 11,36)

S köz­ben szin­te ész­re sem ve­szem, hogy egy­kor oly ked­ves és fon­tos dol­gok hát­rébb, az­az a he­lyük­re ke­rül­tek.

Hu­lej Eni­kő

::Nyomtatható változat::