Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

1948 ál­do­zó­csü­tör­tök­jén kon­fir­mál­tam a De­ák té­ri temp­lom­ban. So­kan vol­tunk. Or­dass La­jos püs­pök és Ke­ken And­rás igaz­ga­tó lel­kész szol­gált. Ak­kor leg­fel­jebb sej­tet­tem, ma már tu­dom, hogy éle­tem meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye volt ez az ese­mény. Az már tő­lünk füg­get­len volt, hogy szin­te ez volt az utol­só együt­tes ün­ne­pi szol­gá­la­ta a két ki­ma­gas­ló lel­kész­nek. Ez­után fel­gyor­sul­tak a tör­té­né­sek, az ál­la­mi erő­szak, amely Or­dass La­jos be­bör­tön­zé­sé­hez, majd Ke­ken And­rás in­ter­ná­lá­sá­hoz ve­ze­tett. Csak 1956 őszén tér­het­tek vissza a szol­gá­lat­ba. 1958 nya­rán a püs­pö­köt is­mét el­tá­vo­lí­tot­ta az ál­la­mi ha­ta­lom az egy­ház élé­ről. Ke­ken And­rást 1974-ben, Or­dass La­jost 1978-ban hív­ta ha­za az Úr­is­ten.

• 1987. ok­tó­ber 25-én a zsú­folt De­ák té­ri temp­lom­ban ik­tat­tak be – Har­ma­ti Bé­la püs­pöki iktatásával együtt – a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let fel­ügye­lői tisz­té­be. Be­szé­dem­ben ki­emel­tem, hogy eb­ben a temp­lom­ban volt kon­fir­má­ló lel­ké­szem Or­dass La­jos és Ke­ken And­rás. Ak­kor ezt töb­ben bá­tor­ság­nak mi­nő­sí­tet­ték. Ma­gam nem így él­tem át. Úgy vél­tem, ez a mi­ni­mum an­nak jel­zé­sé­re, hon­nan ér­ke­zem a ma­gas egy­há­zi tiszt­ség­be, kik­nek a gon­dol­ko­dá­sa, élet­pél­dá­ja meg­ha­tá­ro­zó a szá­mom­ra.

Ha­mar be­kö­vet­ke­zett a rend­szer­vál­to­zás. Már ’87 őszén úgy gon­dol­tam – ezt is akar­tam üzen­ni a ne­vek em­lí­té­sé­vel –, hogy új kor­szak kez­dő­dik egy­há­zunk­ban, sza­bad­dá vá­lik a szol­gá­lat, le­het­sé­ges­sé az igaz be­széd. 1989 után pe­dig ez min­den­ki szá­má­ra nyil­ván­va­ló­vá kel­lett, hogy vál­jon. Ez azt is je­len­tet­te: nincs aka­dá­lya an­nak, hogy Or­dass La­jos és Ke­ken And­rás élet­mű­ve ér­ték­ké, ha­tó té­nye­ző­vé legyen az egy­ház­ban. Or­dass ese­té­ben ezt a re­ményt erő­sí­tet­ték a Szép­fa­lu­si Ist­ván szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent úgy­ne­ve­zett li­la köny­vek, me­lyek a püs­pök éle­tét, mun­ká­ssá­gát össze­gez­ték. Ezek igen­csak al­kal­ma­sak vol­tak ar­ra, hogy a tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­get kö­zel hoz­zák az egy­ház né­pé­hez, ha­tás­sal le­hes­se­nek a má­ra.

Az idő mú­lá­sá­val meg­döb­ben­ve ta­pasz­tal­tam, hogy ez nem va­ló­sult meg. Egy­re in­kább fog­lal­koz­ta­tott és fog­lal­koz­tat a kér­dés, mi­ért nem jön át a mai egy­há­zi éle­ten Or­dass La­jos sze­mé­lyi­sé­ge és mű­ve, mi­ért ma­rad tá­vol a mai nem­ze­dék­től. Le­het er­re igen egy­sze­rű ma­gya­rá­za­tot ad­ni. A fi­a­ta­lok több­sé­gét ke­vés­bé ér­dek­lik a múlt­be­li tör­té­né­sek, de az idő­seb­bek sem szí­ve­sen szem­be­sül­nek a ko­ráb­bi idő­sza­kok ese­mé­nye­i­vel.

Azt hi­szem azon­ban, hogy Or­dass ese­té­ben több­ről és más­ról van szó: pa­ra­dox mó­don – se­gí­tő szán­dék­kal, bán­tó at­ti­tűd nél­kül írom – a püs­pök ne­vét vi­se­lő tár­sa­ság egyéb­ként tisz­te­let­re mél­tó te­vé­keny­sé­ge fe­dez­he­tő fel a ked­ve­zőt­len je­len­ség mö­gött.

Már a nyolc­va­nas évek vé­gén, az Or­dass La­jos Ba­rá­ti Kör meg­ala­ku­lá­sa­kor tet­ten ér­he­tő volt ez a ké­sőbb ki­tel­je­se­dő gond. Az ala­pí­tók meg­pró­bál­ták – nin­csen er­re jobb szó – ki­sa­já­tí­ta­ni a püs­pök örök­sé­gét. Ők dönt­he­tik el, ki le­het a kör tag­ja. Nyil­ván­va­ló a tö­rek­vés: a múlt rend­szer­ben is tisz­tán ma­rad­tak, az „iga­zak” jö­het­nek; akik­nek a te­vé­keny­sé­ge meg­kér­dő­je­lez­he­tő, azok nem nyer­het­nek fel­vé­telt.

Kí­ván­csi vol­tam, ho­vá ve­zet ez az út, ame­lyen an­nak ide­jén – volt elég iga­zi gon­dunk – in­kább csak mo­so­lyog­tam. Né­hány ci­vi­len – Bo­le­ratz­ky Ló­ránd, He­ré­nyi Ist­ván – és nem tud­nám meg­mon­da­ni, hány lel­ké­szen kí­vül nem volt olyan ala­pí­tó, aki­ket a püs­pök is­mert vol­na. Ma sem tu­dom, hon­nan volt bá­tor­sá­guk meg­al­kot­ni a püs­pök sze­mé­lyi­sé­gé­től oly ide­gen ki­re­kesz­tő sza­bály­za­tot, il­let­ve kö­vet­ni az en­nek meg­fe­le­lő gya­kor­la­tot.

A kör te­vé­keny­sé­gé­ről per­sze csak jó mond­ha­tó el. De ez a jó na­gyon is ste­ril jó. Gon­dol­va akár a kör fo­lyó­ira­tá­ra, a Ke­resz­tyén Igaz­ság­ra, akár a ki­ad­vá­nyok­ra. Csak a pél­da ked­vé­ért. Nem­rég em­lé­kez­tünk meg Or­dass La­jos el­tá­vo­zá­sá­nak har­min­ca­dik év­for­du­ló­já­ról. Má­so­dik fél­re­ál­lí­tá­sa öt­ven éve tör­tént. Ke­vés, de meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyes em­lé­kem van Or­dass La­jos­ról. De ő is is­mert en­gem. Leg­in­kább az 1958-as ak­ci­ó­ról, ami­kor a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let lel­ké­sze­i­től meg­vont kong­ru­át szer­vez­tük, és a püs­pök ko­or­di­nál­ta az ak­ci­ót. Ak­kor vol­tam ve­le több­ször négy­szem­közt. Le­nyű­gö­zött a szi­lárd­sá­ga, de mint komp­ro­misszum­ra haj­ló Ke­ken-ta­nít­vány, iz­ga­tott is ál­lás­pont­já­nak mé­lyebb in­do­kolt­sá­ga. Ak­kor is meg­ra­ga­dott – ezt is ke­ve­sen tud­ják –, hogy csak ma­gá­ra néz­ve tar­tot­ta kö­te­le­ző­nek az el­len­ál­lást, nem akar­ta az egy­há­zat ka­land­ba so­dor­ni, a sze­mé­lyes dön­tés fe­le­lős­sé­ge volt a zsi­nór­mér­ték, amely nem azo­nos a kü­lön­bö­ző sze­rep­lők­nél.

Ak­kor so­ká­ig re­mél­tem, lesz olyan va­ri­á­ció, hogy a püs­pök meg­ma­rad­hat a poszt­ján; ma in­kább meg­ér­tem ak­ko­ri ál­lás­pont­ját. Ér­de­kel­ne má­sok vé­le­mé­nye. De egy­sze­rű­en nem tu­dom, ho­gyan le­het­sé­ges, hogy mind­ez nem volt és ma sem té­ma az egy­ház­ban. Pe­dig emi­att is – így van ez a ki nem be­szélt dol­gok­kal – él­nek a fe­szült­sé­gek, amelyek már ré­gen fel­dol­goz­ha­tók lettek volna.

Vagy itt van, szin­tén csak a pél­da ked­vé­ért, Or­dass La­jos és Tú­róczy Zol­tán püs­pök út­ja, vi­szo­nya. A kör mind a ket­tőt he­ro­i­zál­ja. Ez sem mű­kö­dik. Ne­héz idők hús-vér em­be­rei vol­tak, ki­ma­gas­ló sze­mé­lyi­sé­gek, de nem té­ved­he­tet­le­nek. Meg­il­le­ti őket az ér­de­mi vizs­gá­ló­dás.

Ami­kor Har­ma­ti Bé­lá­val alá­ír­tuk Né­meth Mik­lós mi­nisz­ter­el­nök­nél az ál­lam és az egy­ház kö­zöt­ti egyez­mény fel­bon­tá­sát, be­szá­mol­tam er­ről az Evan­gé­li­kus Élet­ben. Meg­em­lí­tet­tem írá­som­ban, hogy an­nak ide­jén Tú­róczy Zol­tán ír­ta alá az egyez­ményt. Nem ki­sebb sze­mé­lyi­ség­től, mint Csep­re­gi Bé­lá­tól kap­tam ked­ves, eny­hén szem­re­há­nyó le­ve­let, mert a cikk­ben ar­ról is em­lí­tést tet­tem, hogy Or­dass egyet­ér­té­sét érez­tem az ese­mény­ben. Bé­la bá­csi úgy vél­te, hogy az evan­gé­li­zá­tor püs­pö­köt így ked­ve­zőt­le­nül ál­lí­tot­tam be, ha nyil­ván nem is ez­zel a szán­dék­kal.

Ak­kor is úgy vél­tem, ma is úgy gon­do­lom, hogy nagy elő­de­ink élet­pél­dá­ja csak úgy hat­hat a má­ban, ha elő­íté­let nél­kül, tu­do­má­nyos igé­nyes­ség­gel és sem­mi­kép­pen nem mai csa­tá­ro­zá­sok esz­kö­ze­ként kö­ze­lí­tünk hoz­zá­juk.

Frenkl Ró­bert

::Nyomtatható változat::