Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Fö­löt­ted ott ra­gyog az Úr, di­cső­sé­ge meg­lát­szik raj­tad. (Ézs 60,2)

A víz­ke­reszt ün­ne­pe utá­ni utol­só hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi a meg­di­cső­ült Krisz­tust hir­de­tik. Ő Is­ten kép­má­sa és di­cső­sé­gé­nek ki­su­gár­zá­sa, mert „Is­ten gyúj­tott vi­lá­gos­sá­got a mi szí­vünk­ben, hogy Jé­zus Krisz­tus ar­cán fel­is­mer­jük az ő di­cső­sé­gé­nek ra­gyo­gá­sát” (2Kor 4,6; LK). Meg­ke­resz­te­lé­se­kor is hang­zott az Atya sza­va, ame­lyet meg­di­cső­ü­lé­se­kor ki­egé­szít: „Ez az én sze­re­tett Fi­am, aki­ben gyö­nyör­kö­döm, reá hall­gas­sa­tok!” (Lásd Mt 3,17 és Mt 17,5!) A tör­vény s a pró­fé­ták kép­vi­se­lő­it – a ha­lá­la után menny­be ju­tott Mó­zest és az él­ve el­ra­gad­ta­tott Il­lést – Jé­zus­sal együtt fé­nyes fel­hő ár­nyé­kol­ta be; Is­ten is így je­lent meg vá­lasz­tott né­pé­nek. Lu­ther így fi­gyel­mez­tet: „Óva­kodj at­tól, hogy csak úgy, az ige nél­kül ka­lan­doz­va Krisz­tust Is­ten­től el­sza­kítsd! Mert Krisz­tus­ban la­ko­zik az is­ten­ség­nek egész tel­jes­sé­ge. Raj­ta kí­vül nincs Is­ten, hogy meg­ta­lál­hat­nám s hoz­zá­jut­hat­nék.” Is­ten a ma­ga ere­jét a Meg­fe­szí­tett erőt­len­sé­gé­ben je­len­tet­te ki; ez a kin­csünk, az evan­gé­li­um üze­ne­te is cse­rép­edé­nyek­be, az ige­hir­de­té­sek­be van rejt­ve, „hogy ezt a rend­kí­vü­li erőt Is­ten­nek tu­laj­do­nít­suk, és ne ma­gunk­nak” (2Kor 4,7b). „Fel­ma­gasz­tal­ta­tott az Úr min­den né­pek fö­lé, di­cső­sé­ge túl van az ege­ken.” (GyLK 746,3) A tör­vény di­cső­sé­ge mu­lan­dó volt Mó­zes ar­cán, de az evan­gé­li­u­mé so­ha­sem fog el­hal­vá­nyod­ni! Is­ten di­cső­sé­ge Krisz­tus­ban ra­gyo­gott fel, és az ő igé­jé­ben „mint egy tü­kör­ben szem­lél­jük az Úr di­cső­sé­gét mind­nyá­jan” (2Kor 3,18). Fü­löp s Ná­tá­na­él cso­dá­la­tos ígé­re­tet ka­pott, mely a mi­énk is le­het; a Jé­zus­ban va­ló sze­mé­lyes hit ál­tal meg­nyí­lik szá­munk­ra is a menny, és Is­ten je­len­va­ló­vá lesz az éle­tünk­ben! Ámen, ámen: „…mon­dom nék­tek: meg­lát­já­tok a meg­nyílt eget és az Is­ten an­gya­la­it” (Jn 1,51), mi­ként Já­kób: „Én va­gyok az Úr…” (Lásd 1Móz 28,12–13!) Örök sor­sunk függ at­tól, hogy hall­ga­tunk-e Jé­zus­ra, hogy be­fo­gad­juk vagy el­uta­sít­juk őt. Ki üd­vö­zül­het te­hát? „Aki hisz a Fi­ú­ban, an­nak örök éle­te van, aki pe­dig nem en­ge­del­mes­ke­dik a Fi­ú­nak, nem lát majd éle­tet…” (Jn 3,36) Jé­zus egy­lé­nye­gű az Atyá­val, ezért a tő­le ta­nult imád­ság di­cső­í­tő zá­ró­mon­da­ta őt is meg­il­le­ti; „…aki or­szá­ga né­pé­vé tett min­ket (…): övé a di­cső­ség és a ha­ta­lom örök­kön-örök­ké. Ámen.” (Jel 1,6) Is­ten ön­ki­je­len­té­se – lásd 2Móz 3,14; ő az örök Va­gyok – Jé­zu­sé is; ő mint Em­ber­fia és mint fel­ma­gasz­talt Krisz­tus jön el a fel­hő­kön di­cső­sé­gé­ben. De ad­dig még: „Én va­gyok a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga: aki en­gem kö­vet, nem jár sö­tét­ség­ben, ha­nem övé lesz az élet vi­lá­gos­sá­ga.” (Jn 8,12) Jé­zus ön­ki­je­len­té­se le­zár­ja az egy­há­zi esz­ten­dő el­ső sza­ka­szát, amely az Atya, Fiú, Szent­lé­lek je­len­lé­tét jel­zi az idő­ben és az áro­ni ál­dás­ban egy­aránt. Eb­ben Jah­ve há­rom­szor szent ne­ve há­rom­szor hang­zik fel, mert ő az Atya Is­ten, aki meg­őriz; a Fiú Is­ten, aki meg­kö­nyö­rül; a Szent­lé­lek Is­ten, aki bé­kes­sé­get ad. Ezért „így szól­ja­nak ne­vem­ben Iz­rá­el fi­a­i­hoz, és én meg­ál­dom őket” (4Móz 6,27). Kér­het­jük is: „Áldj meg min­ket, Úr­is­ten, / A te jó­vol­tod­ból (…)! Or­cád vi­lá­gos­sá­ga / Has­son min­ket ál­tal…” (EÉ 323,1)

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::