A vasárnap igéje

VÍZ­KE­RESZT ÜN­NE­PE UTÁN UTOL­SÓ VA­SÁR­NAP – Ézs 40,3–11

Hozzászólás a cikkhez

Ézsa­i­ás köny­ve negy­ve­ne­dik fe­je­ze­té­nek ele­jén új hang szó­lal meg: „Vi­gasz­tal­já­tok, vi­gasz­tal­já­tok né­pe­met! – mond­ja Is­te­ne­tek.” (Ézs 40,1) Az úgy­ne­ve­zett „tör­té­nel­mi” Ézsa­i­ás pró­fé­tá­tól itt ve­szi át a szót a II. (De­u­te­ro-) Ézsa­i­ás­nak ne­ve­zett is­me­ret­len pró­fé­ta. De nem­csak ezért új az itt meg­szó­la­ló hang, ha­nem tar­tal­ma mi­att is. Vé­ge a fog­ság íté­le­té­vel fe­nye­ge­tő pró­fé­ci­ák so­rá­nak. II. Ézsai­ás már a Ba­bi­lon­ban ra­bos­ko­dó né­pet szó­lít­ja meg. Őket vi­gasz­tal­ja a sza­ba­du­lás ígé­re­té­vel. Ne­kik mond­ja, hogy Is­ten az ide­gen föl­dön sem hagy­ta sor­suk­ra őket, ha­nem el fog jön­ni hoz­zá­juk, és lá­to­ga­tá­sa ez­út­tal nem íté­le­tet, ha­nem sza­ba­du­lást és új kez­de­tet fog hoz­ni.

Is­ten lá­to­ga­tá­sa nyel­vünk­ben a csa­pá­sok szi­no­ni­má­ja. Egy min­den is­ten­tisz­te­le­ten és bib­lia­órán részt ve­vő, kró­ni­kus be­teg pres­bi­ter asszony­nak rend­sze­re­sen sze­mé­re ve­tet­te a fér­je: „Ha nem fog­lal­koz­nál foly­ton a Jó­is­ten­nel, ő is bé­kén hagy­na té­ged! Lásd, én min­den év­ben csak ka­rá­csony­kor me­gyek el a temp­lom­ba, és az év töb­bi nap­ján bé­kén ha­gyom a Jó­is­tent. Így ő is bé­kén hagy en­gem!” És lát­szó­lag iga­za volt: elő­re­ha­la­dott ko­ra el­le­né­re makk­egész­sé­ges volt, és jog­gal mond­hat­ta: „Az or­vo­so­kat is bé­kén ha­gyom, és azok is bé­kén hagy­nak en­gem.”

Mi­ért gon­dol­ko­dunk így Is­ten lá­to­ga­tá­sá­ról? Mi­ért so­rol­juk a nem­kí­vá­na­tos, fé­lel­me­tes dol­gok kö­zé? Mi­ért csak a csa­pá­sok­ban vesszük ész­re – ha ugyan ész­re­vesszük – Is­ten hoz­zánk va­ló kö­ze­le­dé­sét?

Az Ószö­vet­ség ta­nú­sá­ga sze­rint Is­ten a tő­le el­for­dult em­ber fi­gyel­mét több­ször is meg­pró­bál­ja ma­gá­ra irá­nyí­ta­ni úgy, hogy csa­pá­sok­kal lá­to­gat­ja meg. Még­is torz lesz az Is­ten­ről al­ko­tott ké­pünk, ha csak ezt lát­juk. Mert ez Is­ten­nek csak az egyik ar­ca. De­u­te­ro-Ézsa­i­ás pró­fé­ci­á­i­ban Is­ten má­sik ar­cá­val for­dul fe­lénk.

Is­ten már az Ószö­vet­ség­ben sem csak azért lá­to­gat­ta meg az em­bert, hogy ön­hitt­sé­gét meg­aláz­za, gőg­jét le­tör­je, és te­remt­mé­nyi por­szem vol­tá­ra em­lé­kez­tes­se. „Ezt mond­ja a ma­gasz­tos, a fel­sé­ges, aki örök haj­lé­ká­ban la­kik, szent az ő ne­ve: Ma­gas­ság­ban és szent­ség­ben la­kom, de a meg­tört­tel és alá­za­tos lel­kű­vel is. Fel­üdí­tem az alá­za­to­sak lel­két, fel­üdí­tem a meg­tör­tek szí­vét” – ad­ja ugyan­csak De­u­te­ro-Ézsa­i­ás szá­já­ba vi­gasz­ta­ló igé­jét (Ézs 57,15). Mert „Is­ten sze­me a mély­ség­be néz” – vall­ja en­nek nyo­mán Lu­ther.

De Is­ten nem­csak lát­ja, ha­nem meg is lá­to­gat­ja azo­kat, akik nem zú­go­lód­nak, ha­nem el­eset­ten, össze­tör­ten is alá­za­to­sak ma­rad­nak ve­le szem­ben. Így lá­to­gat­ta meg egy­kor a ba­bi­lo­ni fog­ság­ban síny­lő­dő né­pét is. És eb­ből a szem­pont­ból nem az a lé­nye­ges, hogy a nép ép­pen a fog­ság szen­ve­dé­se­i­nek ko­hó­já­ban ta­nul­ta meg új­ra az Is­ten irán­ti alá­za­tot.

A már em­lí­tett pres­bi­ter asszony több­ször tett ta­nú­sá­got ar­ról a hi­té­ről, hogy a be­teg­ség min­den­na­pi fáj­dal­ma­i­val Is­ten őt nem súj­ta­ni vagy meg­aláz­ni akar­ja, ha­nem meg­tar­ta­ni az irán­ta va­ló hű­ség­ben és alá­zat­ban. Mert nem az a lé­nyeg, hogy va­la­ki bű­ne köz­vet­len kö­vet­kez­mé­nye­ként vagy Is­ten ki­ku­tat­ha­tat­lan aka­ra­tá­ból, min­den be­lát­ha­tó ok nél­kül jár­ja-e a mély­ség út­ját. A lé­nyeg az, amit Is­ten a pró­fé­ta ál­tal mond: „Ma­gas­ság­ban és szent­ség­ben la­kom, de a meg­tört­tel és alá­za­tos lel­kű­vel is. Fel­üdí­tem az alá­za­to­sak lel­két, fel­üdí­tem a meg­tör­tek szí­vét.” Mert el­jön hoz­zá­juk, mert meg­lá­to­gat­ja őket.

És ami­kor a het­ven év el­tel­té­vel Is­ten vá­rat­la­nul, hi­he­tet­len esz­köz­zel, hi­he­tet­len gyor­sa­ság­gal le­tör­te né­pé­ről a ba­bi­lo­ni igát, hogy a nép el­in­dul­has­son ha­za­fe­lé, be­tel­je­sült a pró­fé­ta jö­ven­dö­lé­se: „Ma­gas hegy­re menj föl, ki öröm­hírt vi­szel Sion­nak, ki­álts erős han­gon, ki öröm­hírt vi­szel Je­ru­zsá­lem­nek! Ki­álts, ne félj! Mondd Jú­da vá­ro­sa­i­nak: Itt van Is­te­ne­tek! Az én Uram, az Úr jön ha­ta­lom­mal, kar­ja ural­ko­dik. Ve­le jön szer­ze­mé­nye, előt­te jön, ami­ért fá­ra­do­zott. Mint pász­tor, úgy le­gel­te­ti nyá­ját, kar­já­ra gyűj­ti a bá­rá­nyo­kat, ölé­be ve­szi őket, az anya­ju­ho­kat sze­lí­den te­rel­ge­ti.” (9–11. v.)

„Is­ten sze­me a mély­ség­be néz!” És mind­egy, hogy bű­ne kö­vet­kez­té­ben vagy pró­ba­té­tel okán, ok­kal vagy be­lát­ha­tó ok nél­kül ta­lál-e ott va­la­kit: ha úgy lát­ja, hogy a mély­ség­ben ver­gő­dő te­remt­mé­nye alá­za­tot ta­nú­sít irán­ta, ak­kor meg­lá­to­gat­ja. És lá­to­ga­tá­sa nem csa­pást fog hoz­ni, ha­nem sza­ba­du­lást. Sza­ba­du­lást és az Is­ten je­len­lé­te meg­ta­pasz­ta­lá­sá­nak min­den­nél na­gyobb örö­mét.

A víz­ke­resz­ti ün­nep­kör utol­só va­sár­nap­ja a meg­di­cső­ült Krisz­tus­ra irá­nyít­ja fi­gyel­mün­ket. A ki­vá­lasz­tott há­rom ta­nít­vány a he­gyen meg­ta­pasz­tal­hat­ta, hogy az em­ber Jé­zus­ban va­ló­ban Is­ten lá­to­ga­tott a föld­re, és ez nem csa­pás, ha­nem a leg­na­gyobb jó, amely min­den em­be­ri el­kép­ze­lést fe­lül­múl. Iga­zá­ból az ő el­jö­ve­te­lé­vel tel­je­sült a pró­fé­ta igé­je: „Itt van Is­te­ne­tek!” És Jé­zus em­be­ri sze­mé­lyé­ben nem is csak Je­ru­zsá­lem­hez és Jú­da vá­ro­sa­i­hoz jött el, ha­nem min­den nép­hez és min­den em­ber­hez. És a meg­di­cső­ü­lés he­gyé­ről azért in­dult el a Gol­go­ta fe­lé, hogy az em­ber­lét leg­na­gyobb mély­sé­gé­ben is je­len le­hes­sen.

A Gol­go­ta ke­reszt­jén meg­va­ló­sul, ami em­ber szá­má­ra el­kép­zel­he­tet­len: Is­ten függ ott, Is­ten­től el­ha­gyat­va. Lu­ther­nak iga­za van: ez em­be­ri ér­te­lem­mel meg nem kö­ze­lít­he­tő cso­da! Ezt ér­te­ni nem, csak hó­do­lat­tal imád­ni le­het! Is­ten kész volt idá­ig el­men­ni, hogy így mu­tas­sa meg: ő nem­csak lát­ja a bűn és ha­lál mély­sé­gé­ben ver­gő­dő gyer­me­ke­it, ha­nem va­ló­ban el­hagy­ja ér­tük a mennyet, le­száll az is­ten­nél­kü­li­ség sö­tét pok­lá­ba, és – be­tel­je­sít­ve a pró­fé­ta sza­vát – „kar­já­ra gyűj­ti a bá­rá­nyo­kat, ölé­be ve­szi őket”, hogy ami­kor majd új eget és új föl­det te­remt, ahol tel­jes di­cső­sé­gé­ben fog örök­ké ural­kod­ni, be­tel­je­sít­se a pró­fé­cia má­sik fe­lét is: „Ve­le jön szer­ze­mé­nye, előt­te jön, ami­ért fá­ra­do­zott.”

Imád­koz­zunk! „Mi­alatt tes­ted a sír­ban, lel­ked a po­kol­ban volt, a la­tor­ral a pa­ra­di­csom­ban vol­tál, és mint Is­ten a tró­nu­son is ott vol­tál az Atyá­val és a Lé­lek­kel együtt, min­de­ne­ket be­tölt­ve, fel­fog­ha­tat­lan Krisz­tus. Mily élet­tel­jes­nek, a pa­ra­di­csom­nál mennyi­vel gyö­nyö­rűbb­nek és min­den ki­rá­lyi pa­lo­tá­nál ra­gyo­góbb­nak bi­zo­nyult, Krisz­tus, a te sí­rod, a mi fel­tá­ma­dá­sunk for­rá­sa.” (Arany­szá­jú Szent Já­nos li­tur­gi­á­já­ból)

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::