Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ün­ne­pel­ni azt szok­ták – aki él. A hol­tak­ra em­lé­kez­ni, el­mú­lá­su­kon me­ren­ge­ni, ró­luk a jö­ven­dő ko­rok szá­má­ra me­men­tót ír­ni: ugye így „szo­kás”. Ez mél­tó, így il­le­del­mes. De mit te­gyünk az­zal, aki tes­té­ben el­ment ugyan, de ra­gyo­gó, fel­ka­va­ró szel­le­mé­ben, pá­rat­lan zse­ni­a­li­tá­sá­ban itt ma­radt?! Rab­já­vá tesz köl­té­sze­té­nek, nyug­ta­la­ní­tó­an, je­len­va­ló­an meg­szó­lí­tó, pro­vo­ká­ló, kér­de­ző, fel­rá­zó, lé­lek­be mar­ko­ló. Tel­jes­sé­gé­ben má­ig meg­is­mer­he­tet­len, von­zá­sá­ból mit sem ve­szí­tő, a mély­ben rej­lő vá­gya­kat, két­sé­ge­ket, fel­is­me­ré­se­ket fel­szín­re ho­zó. Nem, nem kell me­men­tó. Nem kell fél­ni, és nem kell őt fél­te­ni at­tól, hogy el­fe­le­dik! Ady ek­kép­pen – él. Ün­ne­pel­ni jöj­jünk, akik sors­ról, élet­ről, sze­re­lem­ről, ha­lál­ról, Is­ten­ről, má­mor­ról, dac­ról, vágy­ról, te­me­tők csend­jé­ről és a ván­dor té­li hold já­rá­sá­ról, egy kü­lö­nös nyár­éj­sza­ká­ról – s mi min­den­ről még – ál­ta­la újat ta­nul­tunk. Ün­ne­pel­jünk, hogy egy fény be­vi­lá­gí­tott oda, azok­ba a fel­tá­rat­lan szeg­le­tek­be, ahol Ady előtt még nem járt sen­ki, s ke­ve­sek­nek lett vol­na bá­tor­sá­guk és ké­pes­sé­gük lát­ni és lát­tat­ni úgy, amint ő tet­te.

„Az utol­só reg­ge­len…”

…nem így vár­ta, a hi­deg, szür­ke, ja­nu­á­ri vi­gasz­ta­lan­ság­ban, a tél de­re­kán, ami­kor a fagy nem en­ged szo­rí­tá­sá­ból. Nem mél­tá­nyos ez, így men­ni el, ilyen ma­gá­nyo­san, hi­szen a je­ges szél nem si­mít­hat­ja utol­já­ra lá­gyan a hal­dok­ló lá­zas hom­lo­kát, nincs lan­gyos eső, mely­nek csepp­je érint­he­ti a ha­lál­küz­de­lem­ben ki­szá­radt aj­ka­kat, a lomb­ta­lan fák sem int­het­nek bú­csút a tá­vo­zónak. A me­leg, té­li szo­bák meg­hitt­sé­gé­ben nem a ha­lál a vá­gyott ven­dég!

Azért is annyi­ra fá­jó, mert olyan szé­pet ál­mo­dott er­ről is, hogy s mi­ként lesz, le­het­ne, fél­ve-vágy­va vi­zi­o­nál­ta, ő, aki annyi­szor ki­kez­dett a ha­lál­lal. „Aki az Élet­tel ki­kö­tött, / Ak­kor hal meg, erő­je vesz­vén, / Mi­kor az élet la­ko­da­lom: / Csil­lag-esős nyár­vé­gi es­tén. (…) Kar­mos lel­kem­nek mit fe­le­lek, / Ha kar­mol­va és fúl­va kér­di: / »Mi­ért me­gyünk el ilyen ko­rán?« / S ha meg­mon­dom, tán meg se ér­ti.”

Óh, ez a „ro­ko­na”, a Ha­lál, nem jó­kor jött ér­te… fel­rúg­ta a ki­mon­dat­la­nul, de még­is tán meg­kö­tött szö­vet­sé­get: idő előtt ko­pog­ta­tott. „Előt­tem Tél, nyo­mom­ba Nyár / S Ta­vasz­kor meg­ha­lok.”

„Si­e­tett sze­gény…”

Tár­gyak­ban, va­gyon­ban, e vi­lá­gi bir­to­kol­ha­tó­ban alig va­la­mit mond­ha­tott ma­gá­é­nak, Ve­res Pál­né ut­cai ott­ho­nát is a Csinsz­ká­val kö­tött há­zas­ság­nak kö­szön­het­te. De gaz­da­gabb volt a gaz­da­gok­nál; nem kol­dus: ki­rály ment el ak­kor, ki­lenc­ven év­vel ez­előtt, 1919. ja­nu­ár 27-én a vá­ros­li­ge­ti Park (Li­get) sza­na­tó­ri­um egyik be­teg­szo­bá­já­ból. Ady End­re, élt pon­to­san 41 évet és 65 na­pot, a 66. reg­ge­lén pe­dig el­tá­vo­zott egy be­teg és meg­gyö­tört test­ben, mert nem ma­rad­ha­tott már, de úgy ment el, hogy min­dent el­vég­zett és át­adott, ami­re hi­vat­va volt. „Te­le volt a lel­ke kül­de­tés­sel.” (Mó­ricz Zsigmond)

Ver­set ír­ni fél­hol­tan is tu­dott… Az őszi­ró­zsás for­ra­da­lom nap­jai után még meg­ír­ta az Üd­vöz­let a győ­ző­nek cí­műt, az utol­sót. „…meg­ír­ta a ver­set, nem na­gyob­bat egy név­jegy­nél. S ta­lán nem is töb­bet mon­dót. De még­is: le tud­ta ad­ni név­je­gyét éle­te mun­ká­já­nál, sze­rel­me sze­ren­csét­len­sé­gé­nél, s a név­jegy is óri­ás írás, ha óri­ás­nak ne­ve van alá­ír­va.” (Ig­no­tus az utol­só vers „da­do­gó” szü­le­té­sé­ről, aki bí­zott a hal­dok­ló zse­ni „ke­zé­nek da­do­gá­sá­ban”.) Utol­só sza­na­tó­ri­u­mi fény­ké­pe szív­szo­rí­tó: „Fáj az is­tent ron­csok­ban lát­ni” (Ju­hász Fe­renc) – sze­mé­ig be­hú­zott ka­lap­ja ka­ri­má­ja alól néz a köl­tő, nya­kig nagy­ka­bát­ba bu­gyo­lál­va. Ka­lap­ján a még­is élet je­le… egy vi­rág.

Ja­nu­ár 27-én reg­gel te­hát meg­tör­tént, „pár perc előtt meg­halt Ady úr!” – ki­ál­tot­ta a te­le­fon­ba – az egyik ba­rát vissza­em­lé­ke­zé­se sze­rint – az ápo­ló­nő. Öle­lés­sel, szi­dás­sal azon az egy reg­ge­len, az utol­só reg­ge­len, hi­szem, nem bán­tal­maz­ta sen­ki. Le­het, hogy „nagy szí­vé­nek fo­ko­zott mun­ká­ja, ame­lyet nagy szen­ve­dé­sei, ha­rag­jai és uj­jon­gá­sai hoz­tak lét­re”, okoz­ta ha­lá­lát, amint ke­ze­lő­or­vo­sa, Lu­kács Hu­gó lí­rai­an meg­fo­gal­maz­ta. Ál­má­ban, ne­gyed ki­lenc táj­ban… ta­lán, úgy re­mé­lem, va­la­mi szé­pet ál­mo­dott.

„És hogy­ha vé­get mon­da­nál, / Hát – ak­kor sin­csen vé­ge”

Egé­szen bi­zo­nyos, hogy érez­te és tud­ta: nem lát­ja őt majd so­ha sen­ki meg­bé­kélt, idős em­ber­ként, ar­cán az idők vés­te ba­ráz­dák­kal, meg­sze­lí­dült öreg­úr­ként, aki har­ca­i­ba be­le­fá­rad­tan, a küz­dő­te­ret az if­jú­ság­nak hagy­va, gyer­me­kek és uno­kák kö­ré­ben töb­bé már nem csa­táz, nem pe­rel, nem lá­zad, csu­pán a lé­te­zés örö­mé­től bol­dog. Ab­szurd lá­to­más…

„Em­lé­kez­ze­tek Ady End­ré­re, emel­jé­tek fel az ő igé­it, és hajt­sá­tok vég­re az ő éle­té­nek tör­vé­nyét!” – bú­csú­zott Mó­ricz Zsig­mond, a hű­sé­ges ba­rát és író­társ gyász­be­szé­dé­ben a Nem­ze­ti Mú­ze­um elő­csar­no­ká­ban fel­ál­lí­tott ra­va­tal­nál, két nap­pal az­után, hogy rá­ad­ta a túl­part­ra köl­tö­zött Ady­ra a sö­tét­szür­ke ha­lot­ti ru­hát. Bo­rús ég alatt, szo­mo­rú, té­li dél­után­ban ha­ladt, höm­pöly­gött a gyász­me­net – ezer meg ezer em­ber fe­det­len fő­vel – a Mú­ze­um kör­úton, majd a Rá­kó­czi úton a Ke­re­pe­si te­me­tő fe­lé.

Ak­kor hát – vé­ge? De­hogy. In­nen ugyan a test nem foly­tat­hat­ja a lé­te­zést, a hang nem szól, a nagy, ki­fe­je­ző szem­pár nem per­zsel töb­bé, és a kéz nem vet­het pa­pír­ra új so­ro­kat – a szel­lem, a lé­nye­gi Ady vi­szont ma­radt, a hang más­ként, de igen jól hall­ha­tó­an szól, a te­kin­tet elő­idéz­te per­zse­lés be­lül­ről tá­mad, és Ady End­re annyi­szor kél élet­re, és in­dul el új­ra, ahány­szor va­la­ki kéz­be ve­szi, ol­vas­sa, és sí­ró lé­lek­kel vagy épp uj­jon­gó öröm­mel re­zo­nál rá; szent fé­le­lem­mel vagy ka­tar­ti­kus él­mény­ként esz­mél rá: mi­ért is él, örül, szen­ved, mi­ért ma­gá­nyos, mi­ért ár­va Is­ten nél­kül itt e föl­dön az em­ber.

Ez nem a vég, ez a kez­det, amely min­dent túl­él, nagy­sze­rű és örök, mert a köl­tő és köl­té­sze­te nem fog­lya az idő­nek. Ki­ránt en­gem is a fog­ság­ból, sza­bad­dá tesz, hogy a ta­va­szok, a nya­rak, a te­lek és az őszök mú­lá­sa mit sem szá­mít; tény, de nem meg­ha­tá­ro­zó – ha a lé­lek egy he­lyet­tem is bá­tor, szól­ni, érez­ni me­rő-tu­dó má­sik lé­lek itt ha­gyott je­le­it kö­vet­ve vál­lal­ja sa­ját lel­ké­ben az egyet­len ta­lál­ko­zást, ami­ért él­ni ér­de­mes.

„Van-e gyö­nyö­rűbb en­nél?”

Ady­ról le­het tár­gyi­la­go­san szól­ni, de e so­rok író­já­nak nem si­ke­rül. Ah­hoz már túl ré­gen és túl so­kat ol­vas­ta, és egyes bol­dog na­po­kon úgy gon­dol­ja, ér­ti is. Ady köl­té­sze­té­vel kap­cso­lat­ban (pró­zá­já­val és le­ve­le­zé­sé­vel – nem mint­ha nem len­ne rá ugyan­úgy mél­tó – most nem fog­lal­ko­zunk) in­kább a meg­ér­zés, rá­ér­zés a pon­to­sabb fo­gal­ma­zás, vagy ahogy Mó­ricz Zsig­mond mond­ta: „…élőbb éle­tet élünk ál­ta­la.”

Sok egyéb mel­lett az egyik tit­ka – no­ha leg­in­kább: a ti­tok ő ma­ga – ez: szí­ne­ket ad. Úgy, hogy köz­ben köl­té­sze­te élet­ko­ra elő­re­ha­lad­tá­val dísz­te­le­nebb, pu­ri­tá­nabb lesz, rit­mu­sa las­súbb, lük­te­té­se más, amint ady­sá­ga mé­lyebb szin­tek­re ér, a meg­kez­dett gon­do­la­tok a vers ol­va­só­já­ban vet­nek hul­lá­mo­kat.

Zse­nik ké­pes­sé­ge, a leg­na­gyob­bak ki­vált­sá­ga ez. Nem min­dig szé­pet, fé­nye­set, har­so­gót, de épp ez­ál­tal a tel­jes ké­pet min­de­nes­tül nyújt­ja: a sö­tét, a bal­jós, a fe­ke­te, a bí­bor, a li­la, a drá­mai szí­ne­ket is ke­ze­li. Hi­deg­ség­gel épp­olyan va­rázs­la­to­san tud bor­zon­gat­ni, mint ami­lyen gyen­géd és meg­hitt ké­pe­ket te­remt. De hát cso­da ez? Már a leg­ele­jén be­vall­ja: „Ha­vas csú­csá­val né­zi a na­pot / Da­lok­nak szent he­gye: a lel­kem. / Go­nosz tár­nák­tól ál­tal­ver­ten.”

Van, ami­kor szen­ve­dé­se annyi­ra a mi­énk, annyi­ra be­lő­lünk fa­kad, hogy fel­jaj­du­lunk; hát le­het, hogy „csak egy na­pig fáj min­den fá­jás, / Hu­szon­négy óra s nem jön rosszabb, / De ez az egy nap egy­re hosszabb”?! Nem a ha­lál köl­tő­je az, aki olyan Him­nuszt ír a ta­vasz­nak, mint Ady – éle­tét el­ta­va­szol­va, már a Ha­lot­tak élén tud­va ma­gát! –, vagy aki Szép Hús­vé­tot ál­mo­dik, Krisz­tust, aki odu­kat és krip­tá­kat pat­tant: élet­re, meg­bo­csá­tás­ra, új kez­det­re vá­gyik. Há­bo­rú­ból jön, és bé­kül­ni sze­ret­ne, an­nak öle­lé­sé­ben, aki a Bé­ke. Mi­lyen kí­nok for­ral­ják ki a val­lo­mást: „S óh, jaj, én ott ülök a bal­ján” – s egy má­sik él­mény, ta­lán egy jó reg­gel­re kel­ve: „Hajh, még­is­csak élsz te, Is­ten.” Is­ten, ki „ar­cát még tit­kol­ja, rej­ti, / De Nap-sze­mét nagy szá­na­lom­mal / most már sok­szor raj­ta fe­lej­ti.”

Ady imád­koz­ni ta­nít, oly őszin­tén, oly kí­no­kat meg­spó­rol­ni nem aka­rón, meg­al­ku­vást, ha­zug­sá­got ön­ma­gá­nak nem en­ge­dőn ke­re­si, ku­tat­ja, szó­lon­gat­ja, áld­ja, kér­le­li az Is­tent. Az eget ost­ro­mol­ja, a tes­ti-lel­ki po­kol­ból ki­ált, és ki­ált új­ra, gyön­ge sza­vát megint Is­ten­hez eme­li, ha jaj­sza­va vissza­pat­tan az ég pán­cél­já­ról. Az­tán meg­nyí­lik az ég, és ak­kor zsol­tár­rá vál­nak so­rai…

Hát ön­biz­ta­tó győz­kö­dé­se nem a mi­énk? „Az élet már adott so­kat, / Bó­dí­tót, fur­csát és ke­ser­vest, / De még va­la­mit tar­to­gat.” He­lyet­tünk szól, s me­ne­kül­nek, el­ta­szít­ják bús da­la­it, sír­ja, „kik az éle­tet fé­lig-élik”. „Új köny­ve fe­de­lé­re” ezt ír­ta: „Bi­zo­nyos, hogy gyö­nyö­rű vol­na, / Ha eze­ket a fáj­dal­ma­kat / Más éli és más pa­na­szol­ja.” A ke­resz­tet ki-ki le­ten­né, és fel­ven­né a má­sét, amely ta­lán könnyebb. Ne­ki ez ada­tott, még­is, ön­pusz­tí­tó, ön­mar­can­go­ló el­mé­je fel­ki­ált, hi­szi és vall­ja és mond­ja, hogy higgyük és vall­juk, „bűn az éle­tet nem sze­ret­ni”!

Ver­se­i­vel ma­gá­hoz von, dia­ló­gus­ra kény­sze­rít, part­ner­ré tesz, nem le­het őt érin­tett­ség nél­kül hu­za­mo­sab­ban ol­vas­ni. Egy-egy so­ra a vers­ből ki­nő­ve ön­ál­ló élet­re kel, a köl­tő fáj­dal­ma és har­ca ál­tal ki­ér­lelt gyönggyé, csi­szolt gyé­mánt­tá vá­lik ke­zünk­ben egy adott bel­ső úton, ame­lyen épp jár­nunk kell.

Ün­ne­pel­ni jöt­tem Adyt, a ki­lenc­ven éve el­mentet, az élőt. S amíg hi­szünk a köl­té­szet ere­jé­ben, amíg gyö­nyör­köd­tet, hogy ő és mi lé­nye­günk­ben egy­más­ra ta­lál­tunk, míg hall­juk a nap­su­ga­rak zú­gá­sát, meg­kö­szön­jük, hogy volt, van – ál­dott a mi ta­lál­ko­zá­sunk.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::