Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Új esz­ten­dő. El­ső nap­jai hi­deg­gel kez­dőd­tek. És gyö­nyö­rű nap­sü­tés­sel. Dél­után sé­tál­tam a kö­ze­li ut­cák­ban, le a temp­lo­mig. A ha­vas lép­csőn áll­va meg­kö­szön­tem Is­ten­nek az el­múlt évet, azt, hogy meg­ad­ta a min­den­na­pi ke­nye­ret, a nem mú­ló sze­re­te­tet. Vissza­fe­lé meg­áll­tam a pla­tán­so­ros ját­szó­té­ren, néz­tem a vi­dám gye­rek­csa­pa­tot, a meg­szé­pü­lő édes­anyá­kat. „Mi lesz ve­lünk? A vi­lág­gal?” – kér­dez­tem ma­gam­tól. Csak va­la­mi­lyen cso­da ment­he­ti meg a ma­gyar­sá­got! Er­köl­csi fel­emel­ke­dés és új­já­szü­le­tő hit. Fel kell ké­szül­nünk ar­ra, hogy min­den így ma­rad, hosszú ide­ig. Így pusz­tul min­den, ahogy most. Az egész vi­lág me­ne­kü­lőára­dat, s az em­ber egy­re ha­zát­la­nabb az új év­szá­zad­ban.

Köny­vek köny­ve pon­tok­ban. Az év utol­só nap­ján meg­néz­tem a Va­kok Bat­thyá­ny Lász­ló Ka­to­li­kus Gyer­mek­ott­ho­ná­nak ki­ál­lí­tá­sát. Azt hi­szem, a Bib­lia évé­nek egyik leg­szebb be­mu­ta­tó­ja volt lát­ha­tó a Szent An­na-temp­lom­ban. Meg­tud­tam, Lo­u­is Braille va­kok szá­má­ra írt köny­vét 1878-ban fo­gad­ta el a nem­zet­kö­zi kong­resszus. Ma­gyar­or­szá­gon a 19. szá­zad vé­gén kezd­ték hasz­nál­ni ezt az írást; a 20. szá­zad ele­jén a pont­író­gé­pe­ket. Az el­ső ilyen nyom­ta­tás­sal ké­szült Bib­lia 1917-ben ke­rült ki From­mer La­jos nyom­dá­já­ból… Az 1970-es évek­től egy­há­zi szer­ve­ze­tek se­gít­sé­gé­vel ké­szült el elő­ször Lu­kács evan­gé­li­u­ma, majd a Ró­mai le­vél, s vé­gül a Szent­írás hi­ány­zó köny­vei. Hány ál­do­za­tos élet, se­gí­tő kéz, mű­vé­szek, szí­né­szek föl­aján­lá­sa: Sin­ko­vits Im­re zen­gő-szép hang­ján hoz­zá­jut­hat­tak a han­gos Bib­li­á­hoz is. A tár­lat vé­gén pe­dig ott az öröm­te­li hír: nap­ja­ink­ban CD-n, mp3-on, szá­mí­tó­gé­pen is hall­hat­ják a lá­tás­sé­rül­tek a köny­vek köny­vé­nek örök üze­ne­tét.

Ke­mény üze­net. So­kan el­mond­ták vé­le­mé­nyü­ket az el­múlt év­ről és üze­ne­tü­ket az új esz­ten­dő­re. Bal­czó And­rás há­rom­szo­ros olim­pi­ai baj­nok sza­vai ke­mé­nyek: „A kor­mány eb­ben az év­ben is el­té­vesz­tet­te a sor­ren­det: előbb be kel­lett vol­na val­la­ni min­den bűnt, az­után le­het eny­hébb bün­te­té­sért es­de­kel­ni. ” Tő­kés Lász­ló re­for­má­tus püs­pök, brüssze­li uni­ós par­la­men­ti kép­vi­se­lő a leg­fon­to­sab­bat mond­ta ki: „Ame­lyik párt nem haj­lan­dó nem­zet­ben gon­dol­kod­ni, an­nak nincs he­lye a köz­élet­ben.” Ki­ál­ta­ni kel­le­ne a be­zárt há­zak­ba és szí­vek­be: „Meg­hal Ma­gyar­or­szág!” Ment­sük meg gyö­nyö­rű or­szá­gun­kat! Elég volt a fosz­to­ga­tás­ból és a rab­lás­ból. A nem­zet va­gyo­ná­nak a tel­jes ki­áru­sí­tá­sá­ból. Most ép­pen a ma­gyar er­dő az utol­só nagy fa­la­tok egyi­ke. Az­után nem ma­rad más, mint a seb­zett lel­kek ver­gő­dő zi­há­lá­sa. – Ment­sé­tek meg lel­ke­in­ket!

Ja­nu­ár. A ha­ran­gok el­hall­gat­tak, a fel­röp­pe­nő fé­nyek ki­alud­tak. Az ün­nep utá­ni csönd­ben még egy­szer oda­ál­lunk a ho­má­lyos ab­lak­hoz, és az el­múlt idő­re gon­do­lunk. Az élet­re és a ha­lál­ra. Mit te­gyünk még? Mit mu­lasz­tot­tunk el? Nem kö­szön­tük meg Is­ten­nek, hogy mennyi min­dent adott ed­dig: gaz­dag éve­ket, a min­den­na­pi ke­nye­ret! Meg­ér­tet­tük az élet ér­tel­mét. A leg­fon­to­sab­bat: az igaz­sá­got. A ke­re­sés és té­ve­dés, a szü­le­tés és el­mú­lás mö­gött föl­vil­lan va­la­mi örök. Min­den­fé­lét akar­tunk, pe­dig csak az igaz­sá­got kel­lett vol­na szol­gál­nunk. Hi­szen csak így le­het rá­ta­lál­ni az öröm­re. Fel­fog­ni, hogy min­den na­punk adós­ság a sok szé­pért és jó­ért.

Pén­tek es­ti lel­tár. Éj­fél fe­lé, az aján­dék csend­ben el­ké­szí­tem az el­múlt év lel­tá­rát. Éle­tem küsz­kö­dés volt. Seb­zett szí­vem jól bír­ta a meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, a rap­szo­di­kus idő­já­rást. A meg­aláz­ta­tá­so­kat és rá­gal­ma­kat ke­vés­bé. A ter­ve­zett köny­ve­ket be­fe­jez­tem, de az új­ság­írás nem ha­gyott nyu­god­ni. Ment­sé­gem le­gyen Kosz­to­lá­nyi, aki – már nagy­be­te­gen – haj­na­li öt óra­kor vár­ta a rik­kan­cso­kat, hogy meg­ve­gye a Pes­ti Hír­la­pot, és meg­néz­ze, ben­ne van-e a cik­ke, amely­ben egy öt­gye­re­kes ár­va csa­lá­dért emelt szót, és kért se­gít­sé­get. Az el­múlt év­ben ol­vas­tam egy cso­dá­la­tos köny­vet a vá­sár­he­lyi kö­zép­pa­rasz­ti gaz­da­vi­lág ne­héz éle­té­ről, meg­aláz­ta­tá­suk ke­reszt­út­já­ról. Az öt­ezer ta­nyá­ból csak ezer ma­radt meg, a töb­bi el­pusz­tult! A nők tök­héj ka­la­pot vi­sel­tek, a fér­fi­ak boj­tos sí­sap­kát. Két ked­ves köl­tő­ba­rá­tom meg­halt. Nem volt for­ra­dal­mas év; gaz­da­sá­gi vál­ság volt bő­ven. Az em­be­rek meg­fá­rad­tak, alig ér­zé­kel­ték az or­szág­pusz­tu­lást.

Új­ra­kez­dés. Ami­kor reg­gel az ál­mok fo­lyó­já­ból fel­me­rü­lünk, új na­pot kez­dünk. És új­ra­kezd­jük az éle­tün­ket. Be­lénk vil­lan, hogy men­nyi időt el­pa­za­rol­tunk, mi­lyen ke­ve­set szán­tunk Is­ten­nek. Sok­szor meg­fe­led­kez­tünk az es­ti imád­ság­ról. „A leg­na­gyobb új­ra­kez­dő ma­ga Jé­zus Krisz­tus, az is­ten­em­ber – ír­ja Má­rai –, aki úgy halt meg, hit­te, de nem tud­hat­ta, hogy fel­tá­mad.” Mi ma­gunk is hisszük, de nem tud­hat­juk, hogy fel­tá­mad­ha­tunk, új­ra­kezd­he­tünk min­dent. Hi­tünk a re­mény hi­te; min­den misz­té­ri­u­ma eb­ből fo­gant és épült. Mennyi fe­les­le­ges dol­got cse­le­ked­tünk az el­múlt esz­ten­dő­ben, mennyi se­bet ej­tet­tünk em­ber­tár­sa­in­kon! Hát ér­de­mes volt ennyi lé­nyeg­te­len dol­gon őr­lőd­nünk? Is­ten új­ból le­ha­jolt hoz­zánk, se­gí­tett. Min­dent el­ren­de­zett. Tisz­ta lap­pal in­dul­ha­tunk, új­ra­kezd­het­jük éle­tün­ket.

Bol­dog­ság. Meg­ér­tem az új esz­ten­dőt. Fa­kó fénnyel süt a nap. Meg­aláz­ta­tá­so­kon, fé­lel­me­ken át gá­zol­tunk, de élünk. Idő­be te­lik, amíg az em­ber el­hi­szi az er­dé­lyi öreg evan­gé­li­kus pap sza­va­it: örül­jünk a reg­gel­nek! A ja­nu­ár kü­lö­nös év­szak, leg­több­ször kí­vül esik a tél vad tom­bo­lá­sán. Alig van aján­dé­ka, hi­szen messze még a hó­vi­rág, a ta­vasz il­la­ta. Fű­tünk, de már ter­vez­zük a ki­rán­du­lá­so­kat. Ez még nem a re­mény hó­nap­ja, nincs kü­lön dal­la­ma, üze­ne­te. Még­is. Di­de­reg­ve és kí­ván­csi­an kezd­jük a na­po­kat, az ég­re né­zünk. Nem vá­runk nagy dol­go­kat, de örü­lünk, hogy el­kezd­tünk egy újabb erő­pró­bát.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::