A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A kö­zel­múlt­ban Tér­dep­lő Thá­lia – Ud­va­ros Bé­la má­so­dik éle­te cím­mel je­lent meg Pár­kány Lász­ló ötö­dik szí­nész­köny­ve. A szer­ző ez­út­tal az Evan­gé­li­um Szín­ház szü­le­tés­tör­té­ne­tét és fel­nö­vek­vé­sét vet­te tol­la alá, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az ala­pí­tó-ren­de­ző, Ud­va­ros Bé­la mun­kás­sá­gá­ra. A Né­meth An­tal-ta­nít­vány­ként a ré­gi Víg­szín­ház­ban de­bü­tá­ló, majd Kecs­ke­mé­ten és Bé­kés­csa­bán kor­sza­kos szín­há­zi éle­tet te­rem­tő Ud­va­ros Bé­la nyug­díj­ba vo­nu­lá­sa után – a Ma­gyar Pro­tes­táns Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let vé­dő­er­nyő­je alatt – szer­vez­te meg az Evan­gé­li­um Szín­há­zat. A küz­del­mes esz­ten­dő­ket, a szín­há­zi ren­de­ző ka­lan­dos ma­gán­éle­tét, fe­le­sé­ge, a ne­ves szí­nész­nő, Dé­vay Ca­mil­la igaz­ság­ta­la­nul ki­rótt bör­tön­évek­kel ter­helt élet­út­ját, kö­zös gyer­me­kük, Ud­va­ros Do­rottya si­ke­res pá­lya­ívét is fel­raj­zol­ja a szí­nes, ol­vas­má­nyos esszé­re­gény, amely­ből az aláb­bi­ak­ban nyúj­tunk át must­rát ol­va­só­ink­nak.

„– Állj, ki vagy?

– Jó ba­rát.

– Em­ber?

– Nem, szí­nész.”

Szmo­king­ban, a ba­ri­ká­don ott állt Pa­ta­ky Je­nő. Órá­já­ra pil­lan­tott, és kér­lel­te a ta­xi­so­kat: en­ged­jék át a blo­ká­don, le­ké­si az elő­adást.

Már há­rom hó­na­pi pró­ba állt a szí­nész mö­gött. Teg­nap fő­pró­bát tar­tot­tak, Ud­va­ros Bé­la elé­ge­dett volt a tár­su­lat­tal. A nap, amely­nek fel­vir­ra­dá­sát vár­ták, for­du­ló­pont volt a szí­né­szek éle­té­ben. Egy új szín­ház ka­pu­nyi­tá­sa előtt áll­tak.

Tör­tént pe­dig, hogy a Ma­gyar Pro­tes­táns Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let el­nö­ke, Szent­ágot­hai Já­nos és al­el­nö­ke, if­jabb Bar­tók ta­nács­ko­zást tar­tot­tak. Fel­szó­lalt Ud­va­ros Bé­la ren­de­ző is. „Já­nos bá­tyám – szó­lí­tot­ta meg Szent­ágot­hai pro­fesszort –, új vi­lág kez­dő­dik, jó len­ne lét­re­hoz­ni egy ke­resz­tyén-nem­ze­ti ala­pon ál­ló szín­há­zat.” A ku­ra­tó­ri­u­mi ülé­sen fel­állt if­jab­bik Bar­tók Bé­la, elő­vett tíz da­rab ez­rest, majd Szo­ko­lay Sán­dor is le­tett tíz­ezer fo­rin­tot, ké­sőbb He­ge­dűs Ló­ránt püs­pök is adott har­minc­ezer fo­rin­tot a re­for­má­tu­sok ne­vé­ben, a ka­lap­ba be­tett egy tí­zest Al­bert Gá­bor író is, és to­váb­bi tíz-tíz­ezer fo­rin­tok­kal gya­ra­pí­tot­ták a je­len­lé­vők a szín­há­zi alap­tő­két. Így jött lét­re egy szín­ház, amely fel­ada­tá­hoz mél­tó el­ne­ve­zés­re várt.

Ud­va­ros Bé­la a te­rem­tő szót, a „Lo­gosz”-t aján­lot­ta. A min­dig hu­mo­rá­nál lé­vő Szent­ágot­hai pro­fesszor az­zal ér­velt, hogy a fo­ga­lom na­gyon el­vont, s va­ló­szí­nű­leg lesz­nek tré­fás ked­vű né­zők is, akik a ló­gos ne­vet ra­gaszt­ják a szín­há­zi szó elé. Tö­rök Ta­más rá­dió­ren­de­ző in­dít­vá­nyoz­ta, le­gyen a te­át­rum ne­ve: Evan­gé­li­um Szín­ház…

Pa­ta­ky Je­nő mű­vész úr­nak az ott­ho­na Pes­ten volt. Ne­ki át kel­lett kel­nie az Er­zsé­bet hí­don, mert a bu­dai Szent Im­re Gim­ná­zi­um pa­ti­nás szín­ház­ter­mé­be tűz­ték ki a pre­mi­ert. Les­sing Bölcs Nát­hán cí­mű drá­má­ját ora­to­ri­kus for­má­ban ké­szül­tek be­mu­tat­ni. A fér­fi­ak szmo­king­ban, a höl­gyek nagy­es­té­lyi­ben vár­ták a füg­göny fel­gör­dü­lé­sét.

Gyors kör­te­le­fon: Dar­vas Iván, igen. Bits­key Ti­bor, igen, Bán­ffy György, igen, Hor­váth Sán­dor, igen, Su­nyovsz­ky Szil­via, igen, Ven­c­zel Ve­ra, igen, Fe­hér An­na, igen! A bu­dai szí­né­szek tíz per­cen be­lül a szín­ház­ban lesz­nek. És Pa­ta­ky? A ő sze­re­pé­vel mi lesz? A ren­de­ző örök di­lem­má­ja ilyen­kor az­zal jut nyug­vó­pont­ra, hogy ő ma­ga „ug­rik” be a Pes­ten ma­rasz­talt szí­nész sze­re­pé­be.

A ta­xis­blo­kád há­rom­ne­gyed hét­kor egy tra­bant­nyi rést nyi­tott; Pa­ta­ky Je­nő mű­vész­tár­sa­it meg­előz­ve, tíz perc­cel hét előtt az öl­tö­ző­jé­ben szi­va­ro­zott…

Bár az­nap a szín­há­zak nem nyi­tot­tak ki, a mo­zik sem ve­tí­tet­tek, Szent­ágot­hai Já­nos el­szánt volt: már­pe­dig lesz elő­adás!

1. ok­tó­ber 26-án es­te hét­kor Bu­da­pest egyet­len szí­ni­elő­adá­sa volt az Evan­gé­li­um Szín­ház be­mu­ta­tó­ja, amely­re öt­száz je­gyet ad­tak el, vé­gül nyolc­van­ket­ten ül­tek a né­ző­té­ren, ja­va­részt hoz­zá­tar­to­zók.

Mi­ért ép­pen a Bölcs Nát­hán?

Örök szín­há­zi köz­hely: nem az a fon­tos, hogy mi­kor ját­szó­dik a da­rab, ha­nem hogy mi­kor játsszák. A Bölcs Nát­hánt 1990. ok­tó­ber 26-án es­te hét­kor ját­szot­ták.

Nát­hán, a gaz­dag je­ru­zsá­le­mi zsi­dó a lá­nya­ként ne­ve­li a ke­resz­tény Rechát. Az if­jú hölgy – mi­ként a da­rab vé­gé­re ki­de­rül – test­vé­re an­nak a temp­lo­mos lo­vag­nak, aki­be fel­vo­ná­so­kon ke­resz­tül sze­rel­mes. A temp­lo­mos if­jú pe­dig Sza­la­din szul­tán öccsé­nek fia. A sa­já­tos ro­kon­sá­gi kap­cso­lat vol­ta­kép­pen ro­man­ti­kus drá­mák, ezen be­lül is víg­já­té­kok for­du­la­ta­it idé­zi, ám Les­sing­nél a ro­ko­ni kö­te­lé­kek a szín­mű fi­lo­zó­fi­ai vo­na­lá­nak cse­lek­mény­be sű­rí­tett meg­je­le­né­si for­mái. Más szó­val a zsi­dó, ke­resz­tény, mu­zul­mán val­lás­ban élő, egy­más iránt elő­íté­le­te­ket táp­lá­ló em­be­rek „csa­lád­ba” szer­ve­zé­sé­vel Les­sing azt sze­ret­né ar­gu­men­tál­ni, hogy a val­lá­sok kö­zött igen­is van át­já­rás. (Előbb szü­le­tünk em­ber­nek, és csak az­tán le­szünk zsi­dók, ke­resz­té­nyek, mu­zul­má­nok.)

Az Evan­gé­li­um Szín­ház a les­sin­gi gon­do­la­to­kat olyan ent­rée-nak szán­ta, amely­ből fény de­rül er­köl­csi, mű­vé­sze­ti szán­dé­ka­ik­ra.

Az elő­adás után Szent­ágot­hai pro­fesszor úr pezs­gőt bon­tott: kö­szön­töt­te a fő­vá­ros va­do­nat­új te­át­ru­mát.

„Kí­nai ka­land”

„Az el­ső em­lé­kem, amely hat­esz­ten­dős ko­rom­ban ta­padt meg ben­nem: apám te­me­té­se. A szer­tar­tás a rá­kos­ke­reszt­úri te­me­tő­ben volt, fel­tű­nő­en ke­vés gyá­szo­ló­val. Apám ro­kon­sá­ga tá­vol ma­radt, ma­gam pe­dig, nem ért­ve a hely­ze­tet, vi­hán­col­va, ne­vet­gél­ve sza­lad­gál­tam a ra­va­tal kö­rül. Édes­anyám a szer­tar­tás köz­ben ideg-össze­rop­pa­nást ka­pott, men­tők vit­ték el va­la­me­lyik kór­ház­ba. Két évig nem lát­tam. Én pe­dig to­vább nyar­ga­lász­va a ko­por­só men­tén, erő­sen hit­tem, hogy já­té­kos gye­rek­éle­tem egyik hely­szí­nén va­gyok. Hely­ze­te­met csak ak­kor is­mer­tem fel, ami­kor szét­szé­ledt a gyér gyász­nép, ma­gam pe­dig ott áll­tam apám sír­ja fe­lett egy szál ma­gam.

A hu­sza­dik szá­zad fia va­gyok, szin­te az egész szá­za­dot vé­gig­él­tem. A hu­szon­egye­dik­be is be­le­kós­to­lok.

Apám ha­gya­té­ka a gén­je­im­ben; írá­sos vagy tár­gyi em­lé­kem nincs iga­zán. Van egy meg­sár­gult ár­ku­som, ennyi ma­radt utá­na. Szá­mo­zott lap, nem tu­dom, hogy az em­lék­so­rok mi­kor kez­dőd­tek, ho­gyan foly­ta­tód­tak. Az vi­szont bi­zo­nyos, ezt édes­anyám­tól hal­lot­tam, hogy apá­mat az érett­sé­gi után – a fa­so­ri evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um­ban di­á­kos­ko­dott – kar­pa­szo­má­nyos zász­lós­ként ki­vit­ték a front­ra. 1917-ben orosz fog­ság­ba esett. Ami­kor a szi­bé­ri­ai tá­bort fel­szá­mol­ták, és a fog­lyo­kat szél­nek eresz­tet­ték, so­kan ne­ki­vág­tak a vi­lág­nak, gya­log­szer­rel, ko­csi­val, vo­nat­tal. Apám egyik tár­sá­val Kí­na fe­lé vet­te az út­ját. Mí­nusz húsz fok­ban, jég­táb­lák kö­zött át­úsz­ták az Us­szu­ri fo­lyót, és Ji­a­mu­si­ig meg sem áll­tak. Ji­a­mu­si Észak-Kí­ná­ban ta­lál­ha­tó, kö­zel az orosz ha­tár­hoz. Ván­dor­ló tár­sa meg­halt tü­dő­gyul­la­dás­ban, apá­mat vi­szont, mert an­gol­ból, né­met­ből érett­sé­gi­zett, és meg­okol­ta sa­nya­rú hely­ze­tét, be­fo­gad­ta a te­rü­let kor­mány­zó­ja. Ilyes­mi ál­ta­lá­ban a me­sék­ben for­dul elő, de a há­bo­rú, a fo­goly­élet volt olyan ab­szurd, mint a leg­ta­lá­nyo­sabb me­se.

A gu­ber­ná­tor két fi­á­val egy kas­tély­ban la­kott. 1919-et mu­ta­tott ek­kor a nap­tár, apám a kor­mány­zó­nál fel­csa­pott há­zi­ta­ní­tó­nak. A tíz év kö­rü­li fi­úk ra­jon­gá­sig sze­ret­ték, a kor­mány­zó kü­lön szo­bát biz­to­sí­tott szá­má­ra, Kí­ná­ban ez a meg­be­csü­lés je­le volt. Ren­de­zett kö­rül­mé­nyek kö­zött, jó­mód­ban él­he­tett, ám há­rom év múl­tá­val a le­szű­kült élet­tér­ben egye­dül érez­te ma­gát, ha­za­vá­gyott. A kor­mány­zó mind­hi­á­ba kér­lel­te, ma­rasz­tal­ta, el­ha­tá­ro­zá­sá­tól nem tá­gí­tott. A jó­sá­gos há­zi­gaz­da úgy vél­te, ha már min­den­kép­pen út­ra kel hű­sé­ges há­zi­ta­ní­tó­ja, ne tá­voz­zon üres kéz­zel. Kí­nai szo­kás, hogy aki út­nak in­dul, azt bölcs in­te­lem­mel lát­ják el. Íme, az apám szá­má­ra szó­ló ta­nács: »Egy nap a pa­raszt sza­ma­ra be­le­esett a kút­ba. Az ál­lat órá­kon át szá­nal­ma­san bő­gött, mi­köz­ben a pa­raszt meg­pró­bált rá­jön­ni, mit is te­het­ne. Vé­gül úgy dön­tött, hogy az ál­lat már öreg, és a ku­tat úgy­is ide­je már be­te­met­ni; nem éri meg ki­húz­ni az öreg sza­ma­rat. Át­hív­ta a szom­szé­da­it, hogy se­gít­se­nek. Mind­egyik la­pá­tot fo­gott, és el­kezd­tek föl­det la­pá­tol­ni a kút­ba. A sza­már meg­ér­tet­te, mi tör­té­nik, és elő­ször ré­misz­tő­en üvöl­tött.

Az­tán min­den­ki cso­dá­la­tá­ra meg­nyu­go­dott. Pár la­pát­tal ké­sőbb a pa­raszt le­né­zett a kút­ba. Meg­le­pet­ten lát­ta, hogy min­den la­pát­nyi föld után a sza­már va­la­mi cso­dá­la­to­sat csi­nál. Le­ráz­za ma­gá­ról a föl­det, és egy lé­pés­sel fel­jebb má­szik. Ahogy a pa­raszt és szom­szé­dai to­vább la­pá­tol­ták a föl­det a sza­már­ra, le­ráz­ta ma­gá­ról, és egy­re fel­jebb má­szott. Ha­ma­ro­san min­den­ki ámult, ahogy a sza­már át­lé­pett a kút pe­re­mén, és bol­do­gan el­sé­tált.

Az élet min­denfaj­ta sze­me­tet és föl­det fog rád la­pá­tol­ni. A kút­ból ki­má­szás trükk­je, hogy le­rázd ma­gad­ról, és te­gyél egy lé­pést. Min­den prob­lé­ma csak egy le­he­tő­ség a to­vább­lé­pés­re. Bár­mi­lyen prob­lé­má­ból van ki­út, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg ma­gad, és lépj egyet fel­jebb.« A kí­nai tan­me­sét eszé­be vés­ve 1921-ben – a ven­dég­lá­tó­ja ál­tal vá­sá­rolt ha­jó­jeggyel – meg­in­dult Ham­burg irá­nyá­ba, de Cey­lon szi­ge­tén, ahol meg­állt a ha­jó, négy hé­tig idő­zött, hogy va­la­mit lás­son a rej­tel­mes vi­lág­ból.”

A ren­de­ző ars po­e­ti­cá­ja

Szent­ágot­hai a pezs­gős­üve­gek dur­ra­ná­sa után ün­ne­pé­lye­sen meg­ha­jolt a szmo­kin­gos, nagy­es­té­lyis urak és höl­gyek előtt, majd Ud­va­ros Bé­lá­hoz lé­pett.

– Most már lét­re­hoz­ha­tod a szín­há­zat, az iga­zi szín­há­zat. Jö­vő ősszel be­mu­ta­tó lesz, hogy mely da­rab­bal, majd te el­dön­töd.

Ta­lán 1963-ban be­ko­po­gott Ud­va­ros Bé­lá­hoz Ta­má­si Áron, aki gya­ko­ri ven­dé­ge volt a kecs­ke­mé­ti Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház­nak. Nem jött üres kéz­zel. Kéz­ira­tot ho­zott. He­gyi pa­tak volt a cí­me. A da­ra­bot 1958-ban ír­ta, mu­tat­ko­zott ve­le már szín­há­zak­nál, de ijedt arc­ki­fe­je­zé­se­ken kí­vül egye­bet nem ka­pott. Ud­va­ros mo­hón, egy szusz­ra el­ol­vas­ta.

– Mi­lyen? – kér­dez­te kö­zöm­bös arc­cal a szer­ző.

– Zse­ni­á­lis. Ilyen szín­da­rab ré­gen volt a ke­zem­ben.

– Be­mu­ta­tod?

A ren­de­ző meg­döb­bent. A ma­gyar drá­ma­iro­da­lom egyik leg­ere­de­tibb mű­vét tar­tot­ta a ke­zé­ben. Egy olyan né­pi já­té­kot, amely az élet lé­nye­gét vi­lá­gít­ja meg, fe­le­le­tet ke­res­ve az idő­höz nem kö­tött em­be­ri prob­lé­mák­ra. A mű az élet és ha­lál, test és lé­lek, sze­re­lem és gyű­lö­let örök kér­dé­sé­nek ket­tős­sé­gét fe­sze­ge­ti. Egy szé­né­ge­tő­vé lett pap? Az em­bert csu­pán mű­kö­dő anyag­nak hir­de­tő ván­dor­or­vos? „Bé­töl­te­ni re­mény­ség­gel a vi­lá­got, amely min­den per­cé­ben a kez­det és a vég”? Ma, az egy­sze­rű dol­gok vi­lá­gá­ban mit akar ez a „ne­héz­sú­lyú” drá­ma? (…)

– Szó­lalj meg hát, em­ber! – nó­gat­ta Ud­va­rost az író.

– Áron, ah­hoz más vi­lág kell, hogy ezt a da­ra­bot elő le­hes­sen ad­ni…

Ezt mo­so­lyog­va mond­ta, an­nak tu­da­tá­ban, hogy so­se fog­ja ezt meg­ér­ni…

Egy szín­ház­nak van épü­le­te, ne­ve, ko­ra, tár­su­la­ta, és van él­te­tő szel­le­mi­sé­ge, amely mű­köd­te­ti az egé­szet. Az Evan­gé­li­um Szín­ház a bu­da­pes­ti Du­na Pa­lo­tá­ban lelt ott­hon­ra, amely ki­tű­nő akusz­ti­ká­já­val, pa­ti­nás bel­ső te­ré­vel és vi­szony­lag tá­gas szín­pa­dá­val min­den szín­há­zi igényt ki­elé­gí­tett. Az épü­let a bel­vá­ros köz­pon­ti he­lyén fek­szik, könnyen el­ér­he­tő. E ját­szó­hely meg­fe­lelt az igé­nyes tár­su­lat­nak is, ame­lyet Ud­va­ros Bé­la kel­lő gon­dos­ság­gal szer­ve­zett meg. Az ala­pí­tó ta­gok kö­zött volt Bits­key Ti­bor, Mécs Ká­roly, Fe­hér An­na, An­tal Anet­ta, Cson­ka Ibo­lya, Si­mon György, Hor­Egy szín­ház­nak van épü­le­te, ne­ve, ko­ra, tár­su­la­ta, és van él­te­tő szel­le­mi­sé­ge, amely mű­köd­te­ti az egé­szet. Az Evan­gé­li­um Szín­ház a bu­da­pes­ti Du­na Pa­lo­tá­ban lelt ott­hon­ra, amely ki­tű­nő akusz­ti­ká­já­val, pa­ti­nás bel­ső te­ré­vel és vi­szony­lag tá­gas szín­pa­dá­val min­den szín­há­zi igényt ki­elé­gí­tett. Az épü­let a bel­vá­ros köz­pon­ti he­lyén fek­szik, könnyen el­ér­he­tő. E ját­szó­hely meg­fe­lelt az igé­nyes tár­su­lat­nak is, ame­lyet Ud­va­ros Bé­la kel­lő gon­dos­ság­gal szer­ve­zett meg. Az ala­pí­tó ta­gok kö­zött volt Bits­key Ti­bor, Mécs Ká­roly, Fe­hér An­na, An­tal Anet­ta, Cson­ka Ibo­lya, Si­mon György, Hor­váth Sán­dor. Ké­sőbb csat­la­ko­zott az együt­tes­hez O. Sza­bó Ist­ván, Szo­bosz­lai Éva. A fi­a­tal és na­gyon te­het­sé­ges For­gács Szil­via Ud­va­ros Bé­la ta­nít­vá­nya­ként küz­döt­te fel ma­gát a leg­job­bak kö­zé.„A lé­lek­nek új ru­hát kell öl­te­nie” – vil­lant Ud­va­ros em­lé­ke­ze­té­be Ta­má­si Áron szel­le­mi ele­mó­zsi­á­ja. Igen! A He­gyi pa­tak! Most szük­ség van az er­köl­csi meg­úju­lás­ra.

A szín­da­ra­bok egy ren­de­ző pol­ca­in imád­sá­gos­köny­vek. Az 1963-ban köny­ves té­ká­ba me­ne­kí­tett drá­ma ott volt kar­nyúj­tás­nyi­ra, csak le kel­lett emel­ni. Har­minc év után a ren­de­ző még­is­csak meg­ér­te, hogy szín­re vi­hes­se a da­ra­bot…

A Gond­vi­se­lés ke­gyel­me szín­pad­ra se­gí­tett egy olyan mű­vet, amely­nek be­mu­ta­tó­já­ról Ud­va­ros Bé­la így em­lé­ke­zett meg: „Ars po­e­ti­cá­mat is eb­ből a da­rab­ból vá­lasz­tot­tam: »Bé­töl­te­ni re­mény­ség­gel a vi­lá­got, amely min­den per­cé­ben a kez­det és a vég.«”

Ti­zen­nyolc éven át a ren­de­ző e bib­li­ai gon­do­lat je­gyé­ben ce­leb­rált öröm­hírt az Evan­gé­li­um Szín­ház­ban.

„Em­lé­ke­zet nél­kül nincs fel­fe­de­zés…”

(…) „Szü­le­im há­zas­sá­ga tö­ké­le­tes volt, apám ra­jon­gá­sig sze­ret­te éle­te pár­ját, aki, hogy eny­hít­se a konf­lik­tu­so­kat és apám csa­lád­já­nak ne­hez­te­lé­sét, át­tért az evan­gé­li­kus hit­re. Hat hó­na­pon át is­mer­ke­dett az evan­gé­li­kus val­lás­sal, az ak­ko­ri szo­kás­rend sze­rint vizs­gát is tett, majd meg­ke­resz­tel­ke­dett.

Mond­ják, a fo­goly­tá­bo­ro­kat meg­járt ka­to­nák szen­ve­dé­se be­épül az em­ber ideg­rend­sze­ré­be, a nél­kü­lö­zé­sek, a fé­lel­mek lát­ha­tat­la­nul meg­se­be­zik a tes­tet. Az Us­szu­ri fo­lyó jég­táb­lái, a té­li zi­man­kó, a tü­dő­gyul­la­dás ki­kezd­te apám egész­sé­gét. Ek­kor ve­tet­te pa­pír­ra éle­té­nek ta­nul­sá­ga­it, if­jú­sá­gá­nak rö­vid­re sza­bott tör­té­né­se­it. Mint már em­lí­tet­tem, csak az el­ső ol­da­la ma­radt meg a nap­ló­nak. Má­ig nagy szo­mo­rú­ság ez ne­kem.

Ami­kor édes­anyá­mat men­tő vit­te el apám ko­por­só­ja mel­lől, va­ló­szí­nű­leg va­la­mi­lyen gyám­ügyi em­ber ve­ze­tett el ké­zen fog­va az ár­va­ház­ba. El­ső ele­mi­be in­nen in­dul­tam, a be­tű­ve­tés tu­do­má­nyát el­sa­já­tít­va, mint Cse­hov Vány­ká­ja, »nagy­apó­nak fa­lu­ra« cí­mez­ve a le­ve­let, ma­gam is rót­tam a be­tű­ket egy ir­ka­lap­ra, és el­küld­tem va­la­me­lyik sza­na­tó­ri­um­ba, aho­va ter­mé­sze­te­sen so­ha­sem ér­ke­zett meg ki­iz­za­dott ákom­bá­ko­mom.

Két év múl­va vett ma­gá­hoz az anyám. Ek­kor már csak tá­vo­li em­lék volt a rá­kos­pa­lo­tai vil­la, a zon­go­ra­szó és a sok-sok fi­nom csip­ke­te­rí­tő, édes­anyám ke­ze mun­ká­ja. Szo­ba-kony­há­ban lak­tunk, sze­gé­nyes kö­rül­mé­nyek kö­zött, fod­rász­ke­res­mény­ből, mert idő­köz­ben édes­anyám ki­ta­nul­ta ezt a mes­ter­sé­get is.

Arany Lász­ló­nál ol­vas­tam: »A gyer­mek-em­lék tán mo­soly­ra kelt, / De meg­nyug­szunk ben­ne; szép volt s le­telt.«

For­gat­va az Evan­gé­li­um Szín­ház mű­sor­lap­ja­it, szem­be­öt­lik két »ka­kukk­to­jás«. Az egyik a Fő­ré­vi ka­rá­cso­nyi pász­tor­já­ték, a má­sik A há­rom­ki­rá­lyok. Tisz­tán és éle­sen ma­gam előtt lá­tom azt a ka­rá­cso­nyi já­té­kot, ame­lyet az ár­va­ház­ban adott elő né­hány na­gyobb di­ák. Mu­lat­sá­go­sak vol­tak, mert a fel­nőt­tek­re mé­re­te­zett pász­tor­su­ba a pad­lót si­kál­ta, az egyik­nek le­ko­nyult a baj­sza, mert eresz­tett a ra­gasz­tó, a há­rom ki­rály cso­ko­lá­dés pléh­do­bo­zok­ból aján­lot­ta fel Jé­zus­ká­nak az ara­nyat, töm­jént és mir­hát. Ma már tu­dom: em­lé­ke­zet nél­kül nincs fel­fe­de­zés. A ka­rá­cso­nyi szí­ni va­rázs­la­tok a múlt­ból tör­tek elő, és let­tek élő szín­há­zi él­ménnyé a Du­na Pa­lo­tá­ban és a De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom szó­szé­ke alatt.

Mint már em­lí­tet­tem, édes­anyám szé­pen zon­go­rá­zott, né­ha ta­nít­vá­nyai is vol­tak, de a ke­mé­nyebb pen­gő­ket a fod­rász­ko­dás pro­du­kál­ta. A küz­del­mes, haj­szás élet édes­anyám egész­sé­gét is ki­kezd­te, gyó­gyul­ni sza­na­tó­ri­um­ról sza­na­tó­ri­um­ra járt. Ti­zen­négy éves vol­tam, ami­kor vá­lasz­tás elé ál­lí­tott a sors. A ke­res­ke­del­mi aka­dé­mi­án ma­gas volt a tan­díj.

– Ki­vesz­lek, fi­am… – szólt min­den előz­mény nél­kül az anyám…

Meg­ré­mül­tem. Tás­kám­ban volt az a dol­go­zat, amely­re Bar­ta ta­nár úr azt ír­ta: fi­gye­lem­re mél­tó. Ez ná­la több volt, mint a je­les. Bar­ta Já­nos­ról tud­ni kell, hogy so­ha sem osz­tá­lyo­zott, nem fe­lel­te­tett, csak be­szél­ge­tett di­ák­ja­i­val. Em­lé­ke­im sze­rint ab­ban a ne­héz esz­ten­dő­ben, ami­kor anyám ki akart ven­ni az is­ko­lá­ból, Bar­ta ta­nár úr (ké­sőbb a deb­re­ce­ni egye­tem nagy hí­rű pro­fesszo­ra, Ber­zse­nyi, Vö­rös­mar­ty, Ma­dách írás­mű­­vé­sze­tét tan­köny­vi rang­ra eme­lő iro­da­lom­tör­té­né­sz) már a ke­res­ke­del­mi aka­dé­mia igaz­ga­tó­ja volt. Be­ké­ret­te édes­anyá­mat.

– Ked­ves Ung­er­né (apá­mat lé­bé­nyi Ung­er Bé­lá­nak hív­ták, ké­sőbb ma­gya­ro­sí­tot­tam Ud­va­ros­ra), meg­má­sít­ha­tat­lan a szán­dé­ka?

– Nem győ­zöm egye­dül. Igaz­ga­tó úr, a gye­rek­nek nincs ap­ja.

– Tu­dom. Kol­lé­gá­im re­fe­rál­tak ró­la, hogy ked­ves fér­je meg­be­csült bank­tiszt­vi­se­lő volt. Meg­pró­bál­ha­tunk va­la­mit…

A Ha­zai Bank ka­pott egy le­ve­let, amely­ben fel­kér­ték a ban­ki ala­pít­vány ku­rá­to­rát, hogy Ung­er Bé­la, aki kö­zel tíz esz­ten­de­ig volt a pénz­in­té­zet meg­be­csült tiszt­vi­se­lő­je, ér­de­met szer­zett ar­ra, hogy fi­át ösz­tön­díj­ban ré­sze­sít­sék. Az ál­dott em­lé­kű Bar­ta Já­nos­nak kö­szön­he­tem, hogy szín­ház­ren­de­ző let­tem, mert míg má­sok a ket­tős köny­ve­lés­sel bí­be­lőd­tek, én Mó­rát, Mó­ri­czot, Gár­do­nyit ol­vas­tam, és a Nem­ze­ti Szín­ház kar­za­tá­ról 30 fil­lé­rért (ek­kor már há­rom ta­nít­vá­nyom volt) lát­hat­tam az ak­ko­ri na­gyo­kat: Ba­jort, Já­vor Pált, Som­layt, Tő­kés An­nát. A Pe­er Gyn­töt öt­ször is meg­néz­tem, jegy­ze­te­ket ké­szí­tet­tem, kis ta­nul­mány­fé­lét ír­tam. Ro­han­tam ve­le Bar­ta ta­nár úr­hoz…”

Be­zár­ja ka­pu­it az Evan­gé­li­um Szín­ház?

Ba­csó Pé­ter sza­va­i­val szól­va az Evan­gé­li­um Szín­ház mű­kö­dé­sét nem kí­sér­te min­dig „ha­bos tor­ta”. 1995-ben a Du­na Pa­lo­ta tu­laj­do­no­sa meg­emel­te a bér­le­ti költ­sé­ge­ket, a Ma­gyar Pro­tes­táns Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let bü­dzsé­je is meg­apadt, egy­szó­val ne­héz idők jár­tak a szín­ház há­za tá­ján. Az esz­ten­dő – a kur­zus­vál­tást kö­ve­tő­en – más szín­há­zak­nak sem ho­zott sze­ren­csét. Ek­kor zár­ta be ka­pu­it az Er­kel Szín­ház, meg­szűnt az ön­ál­ló ját­szó­hely­ként mű­kö­dő Thá­lia Szín­ház, csök­ken­tet­ték a be­mu­ta­tók szá­mát. Az Evan­gé­li­um Szín­ház négy év si­ke­res mű­kö­dés után ka­pu­zá­rás előtt állt. Ud­va­ros Bé­la össze­hív­ta a tár­su­la­tot.

– Ba­rá­ta­im, az új re­zsim nem ked­vel ben­nün­ket. Egy fil­lér tá­mo­ga­tást sem kap­tunk. A pro­tes­táns ku­ra­tó­ri­um nem tud­ja pó­tol­ni az el­ma­radt ja­va­dal­ma­zást. A ta­va­szi be­mu­ta­tó el­ma­rad. Saj­ná­lom…

A csend most fá­jó volt. Bits­key Ti­bor, aki a fe­szült­ség-szü­ne­ti csend meg­te­rem­té­sé­nek a mes­te­re, most han­go­san át­ko­zó­dott. O. Sza­bó Ist­ván a szo­ba sar­kát néz­te ki­tar­tó­an, jel­re vár­va, hát­ha meg­je­le­nik va­la­mi­lyen ti­tok­za­tos kép­er­nyő, ame­lyen üze­net ol­vas­ha­tó: a mű­sor­szü­net csak át­me­ne­ti… An­tal Anet­ta va­la­mit jegy­ze­telt. Olyan ha­ra­go­san, mint­ha a pa­pír az áru­lás bű­né­be esett vol­na.

Egy­szer csak fel­állt Sá­ro­si Gá­bor. Ró­la sok min­dent ér­de­mes tud­ni, pél­dá­ul sok­ol­da­lú szí­nész, be­szélt né­hány nyel­ven, és igen jó hu­mo­ra volt. Gá­bor most egye­ne­sen Ud­va­ros Bé­lá­ra sze­gez­te mu­ta­tó­uj­ját.

– Bé­la, ne csi­nálj sem­mit! Fő­leg olyas­mit ne, ami­től a hely­ze­tünk to­vább ro­mol­hat. Ez a szín­ház jó ügyet kép­vi­sel, nem len­ne okos do­log – a kö­zön­ség is el­for­dul­na tő­lünk –, ha be­zár­nánk a ka­pu­it. Mi, a tár­su­lat tag­jai haj­lan­dó­ak va­gyunk gá­zsi nél­kül fel­lép­ni. Ugye, ba­rá­ta­im?

Sá­ro­si szét­tárt ka­rok­kal meg­for­dult a ten­ge­lye kö­rül, s is­mé­telt:

– Ugye, ba­rá­ta­im?

A szí­né­szek las­san ocsúd­ván, egyen­ként fel­tett kéz­zel vissza­han­goz­ták: én is… én is… én is…

Jó, jó, de a dísz­let és a jel­mez nem ajánl­hat­ja fel a gá­zsi­ját…

Szent igaz… S ek­kor Ud­va­ros Bé­la, mint igen gyak­ran, ha if­jabb ba­rá­ta­i­nak, kol­lé­gá­i­nak ala­kí­tá­sa­it kor­ri­gál­ja, gaz­dag pél­da­tá­rá­ban tal­lóz.

– Ti nem em­lé­kez­het­tek rá, ami­kor 1944-ben, már­ci­us 19-én a Víg­szín­ház vö­rös bár­sony­füg­gö­nye előtt kur­ta pi­pá­val a szá­já­ban, fe­jén far­mer­ka­lap­ban meg­je­lent Som­lay Ar­túr… Me­sélt. Mi­ről is? Gro­ver’s Cor­ner­ről, egy hét­köz­na­pi ame­ri­kai kis­vá­ros­ról. Az ap­ró­lé­ko­san ki­dol­go­zott lé­lek­áb­rá­zo­lás nagy mes­te­re, Som­lay a Ren­de­zőt ala­kí­tot­ta, aki if­jú­ko­ri em­lé­ke­it sze­ret­né meg­osz­ta­ni a vá­ros­ka la­kó­i­val. Fel-alá sé­tál­va, pi­pá­já­ból bod­ro­zó füs­töt ere­get­ve me­sél, s mi­köz­ben szét­nyíl­nak a füg­göny­szár­nyak, a leg­hét­köz­na­pibb ru­há­já­ban be­sé­tál a sze­rep­lők kö­zé.

A drá­ma­tör­té­ne­ti lec­ke jól si­ke­rült. A tár­su­lat egy em­ber­ként har­sog­ta: A mi kis vá­ro­sunk!

Igen, A mi kis vá­ro­sunk. Thorn­ton Wil­der re­me­ke. Pu­cér szín­pad, ci­vil jel­mez és oh­ne gá­zsi…

Öt hó­na­pig pró­bál­ták A mi kis vá­ro­sun­kat nyűg és okos­ko­dás nél­kül. Mint­ha az éle­tü­kért ját­szot­tak vol­na, olyan gör­dü­lé­ke­nyen és fi­gyel­me­sen zaj­lot­tak a pró­bák.

Egy kis­vá­ros szok­vá­nyos, min­den­na­pi éle­te, két csa­lád de­rűs hét­köz­nap­jai ele­ve­ned­nek meg üres szín­pa­di tér­ben. A fér­fi­ak vég­zik a dol­gu­kat, az asszo­nyo­ké a há­zi­mun­ka és a ne­ve­lés, a gye­re­kek is­ko­lá­ba jár­nak. S ha ez a tör­té­net ez eset­ben ame­ri­kai is, az ese­mé­nyek a vi­lág bár­mely ré­szén ha­son­ló­an zaj­la­nak. A sze­re­lem és a há­zas­ság is szí­ne­zi a szín­já­té­kot, s a vég­ső út – mint min­de­nütt – itt is a te­me­tő­be ve­zet. Az egy­sze­rű tör­té­net so­rán örök prob­lé­má­kat fe­sze­get az író: mi az em­be­ri élet ér­tel­me, hol a he­lyünk a vi­lág­ban? Fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket, hogy nem vesszük ész­re a min­den­na­pi élet szép­sé­ge­it, nem vesszük ész­re egy­mást, té­ko­zol­juk nap­ja­in­kat, éve­in­ket, mint­ha vég­te­len idő bir­to­ko­sai len­nénk. Az­tán egy­szer itt a vég, a tel­jes bi­zony­ta­lan­ság. És hogy va­ló­já­ban nem az el­mú­lás a szo­mo­rú, ha­nem az élet kö­zö­nyös­sé­ge. A Szent La­jos ki­rály híd­ja cí­mű Wil­der-re­gény­nek a ve­zér­gon­do­la­ta át- meg át­szö­vi a drá­ma cse­lek­mé­nyét: „A sze­re­tet min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sa vissza­hull a sze­re­tet­re, amely­ből fa­kadt. Van az ele­ve­nek or­szá­ga, s a híd a sze­re­tet; csak az ma­rad meg, az az élet egyet­len ér­tel­me.”

„Nem utaz­tam Moszk­vá­ba”

„A szí­ni­aka­dé­mia kü­lö­nös vi­lág. Rej­tel­me­it a kí­vül­ál­ló hét­köz­na­pi lá­to­más­sá úgy egy­sze­rű­sí­ti le, hogy ott ro­man­ti­kus ver­se­ket sza­val­nak nap­es­tig a nö­ven­dé­kek, mo­no­ló­gok­kal és je­le­ne­tek­kel mú­lat­ják az időt, és aki már ka­pun be­lül van, akár szí­nész­nek is mond­hat­ja ma­gát. A ren­de­ző­ta­nonc meg ál­lan­dó­an ele­mez, ma­gya­ráz, uta­sí­tá­so­kat ad, és meg­mond­ja a lát­ha­tat­lan szí­nész­nek, hogy mi­kor ül­jön le, mi­kor áll­jon fel, és hon­nan lép­jen szín­re. Jó­ma­gam a ren­de­zést kez­det­től fog­va mű­vé­szi cse­lek­vés­nek tar­tot­tam. Kez­det­ben ma­gam is azt hit­tem, be­me­gyünk az aka­dé­mia kis tan­ter­mé­be, ahol te­nyér­nyi szín­pad is van, és ta­nul­juk, gya­ko­rol­juk a fo­gá­so­kat. Nem ez a sors várt rám. Már­kus Lász­ló ren­de­ző-ta­ná­runk min­den szer­dán há­rom­tól ha­tig fel­vitt a la­ká­sá­ba. (…)

Mint ren­de­ző­fi­ó­kák ér­de­kes dol­got ta­nul­tunk Már­kus­tól, ami­kor a pró­zai szín­há­zak ren­de­zői mun­ká­i­ról esett szó. A ma­gyar szín­há­zi ren­de­zé­se­i­re és em­lé­ke­i­re ha­gyat­koz­va lel­ke­sen be­szélt ar­ról, hogy ő sze­mély sze­rint mi­lyen nagy becs­ben tar­tot­ta az írót. Ezért min­den­kor a szín­pa­di mun­ka köz­pon­ti he­lyé­re ál­lí­tot­ta az al­ko­tót. Né­ha a sza­lon ba­rokk író­asz­ta­lát csap­kod­va ha­ra­go­san ki­je­len­tet­te: az írói mun­ka szent és sért­he­tet­len. A ren­de­ző­nek alá­zat­tal kell szol­gál­nia a mű­vet.

Sík Sán­dor is ta­ná­rom volt. Re­ve­ren­dá­ban járt órák­ra, esz­té­ti­kát ta­ní­tott. Ez a szép han­gú pap köl­tő sze­mé­lyes sor­som­nak is ré­sze­se volt. (…) Ked­venc té­má­ja a ma­gyar köl­tők is­ten­él­mé­nye volt. (E té­má­ból ír­ta aka­dé­mi­ai szék­fog­la­ló­ját is.) So­kan má­ig is ké­tel­ked­nek ben­ne, hogy Sík Sán­dor e stú­di­um­ban Ady po­é­ti­ká­ját he­lyez­te a kö­zép­pont­ba. Nagy él­mény volt szá­munk­ra, hogy órá­in be­ava­tott ben­nün­ket na­pi mun­ká­i­ba – 1947-et ír­tunk –; A sze­re­tet bre­vi­á­ri­u­má­nak meg­szer­kesz­té­sén fá­ra­do­zott, rész­le­te­ket ol­va­sott fel a szü­le­ten­dő könyv­ből.

Mint már em­lí­tet­tem, ha­tan jár­tunk az év­fo­lyam­ra. Nem tud­tunk egy­más val­lá­si von­zal­má­ról, de Szent Pál ko­rinthu­si­ak­hoz írt le­ve­lé­nek rész­le­tét el­ra­gad­ta­tás­sal hall­gat­tuk: »A sze­re­tet tü­rel­mes, nyá­jas; a sze­re­tet nem fél­té­keny, nem cse­lek­szik rosszat, nem fu­val­ko­dik fel, nem nagy­ra­vá­gyó, nem ke­re­si a ma­gá­ét, nem ger­jed ha­rag­ra, nem gon­dol rosszat, nem ör­vend a go­nosz­nak, de együtt ör­vend az igaz­ság­gal… « Nem mond­ta ta­ná­runk, de mi nyom­ban tud­tuk: a jó ren­de­ző eré­nye­it hall­hat­tuk ki a pél­da­be­széd­ből…”

Pár­kány Lász­ló: Tér­dep­lő Thá­lia – Ud­va­ros Bé­la má­so­dik éle­te. Co­dex Print Ki­adó, Bu­da­pest, 2008. Ár­meg­je­lö­lés nél­kül. Megrendelhető Udvaros Bélától (1122 Budapest, Határőr u. 57/b; tel.: 30/394-4182).

Az Evan­gé­li­um Szín­ház – Ud­va­ros Bé­la má­so­dik éle­te

::Nyomtatható változat::