Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Meg­kap­ha­tom vég­re az aján­dé­ko­mat?” – kér­de­zi iz­ga­tot­tan az Eric Till ál­tal ren­de­zett Lu­ther-film­ben Bölcs Fri­gyes szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem a re­for­má­tor­tól. Már­ton nem is te­het mást: szó nél­kül át­nyújt­ja a fe­je­de­lem­nek a tel­jes, anya­nyel­vű Új­szö­vet­sé­get, mi­re a fő­mél­tó­ság olyan öröm­mel fe­led­ke­zik be­le a kö­tet la­po­zá­sá­ban, aho­gyan csak egy gyer­mek ké­pes ki­bon­ta­ni a rég várt ka­rá­cso­nyi aján­dé­kot.

A je­le­net – a ki­lenc­ven­öt té­tel ki­sze­ge­zé­sén túl – ta­lán a re­for­má­ció ko­rá­nak egyik leg­fon­to­sabb mo­men­tu­mát örö­kí­ti meg: Lu­ther – más­fél év­ez­red­del Jé­zus után – kéz­be ad­ja az anya­nyel­vű evan­gé­li­u­mot.

Ezek­ben a he­tek­ben, ami­kor nem­csak a re­for­má­ció hó­nap­ját, ha­nem az evangélikus kül­misszió szer­ve­ze­té­nek száz­éves ju­bi­le­u­mát is ün­ne­pel­jük egy­há­zunk­ban, ér­de­mes el­időz­nünk a bib­lia­for­dí­tás je­len­tő­sé­gé­nél.

Egy in­ter­ne­ten köz­zé­tett cikk sze­rint össze­sen hat­ezer-ki­lenc­száz nyelv is­mert föld­göm­bün­kön. Kö­zel két és fél ezer nyelv­re for­dí­tot­ták le a Szent­írás­nak akár csak egy köny­vét – ez­zel a vi­lág leg­is­mer­tebb ki­ad­vá­nya a Bib­lia. A tel­jes szö­veg kö­rül­be­lül fél­ezer nyel­ven je­lent meg, és to­váb­bi ezer­két­száz nyel­ven ad­ták ki a tel­jes Új­szö­vet­sé­get. A pro­tes­táns bib­lia­tár­sa­sá­gok több mint fél­ezer új for­dí­tá­son dol­goz­nak nap­ja­ink­ban.

Mi, ma­gya­rok, akik ezt a ne­héz, egyszersmind cso­dá­la­tos nyel­vet be­szél­jük anya­nyelv­ként, több mint négy év­szá­za­da ma­gunk is át­él­het­tük azt az eu­fó­ri­át, ame­lyet Bölcs Fri­gyes: kéz­be ve­het­tük az anyanyelvünk­re le­for­dí­tott Szent­írást. Ma már alig akad ko­mo­lyabb köny­ves­bolt és könyv­tár, ahol ne ta­lál­nánk meg – akár több for­dí­tás­ban is – a Bib­li­át. A vi­lág­há­lón ka­lan­doz­va má­sod­per­cek alatt kép­er­nyőnk­re va­rá­zsol­hat­juk az evan­gé­li­u­mot. Egy ku­ta­tás ered­mé­nyei sze­rint – me­lyek ta­valy, a Bib­lia évé­ben lát­tak nap­vi­lá­got – pe­dig a ma­gyar csa­lá­dok leg­alább há­rom­ne­gye­dé­ben ta­lál­ha­tó leg­alább egy Bib­lia.

Sok­szor han­goz­ta­tott gaz­da­ság­pszi­cho­ló­gi­ai té­tel: ami in­gyen van, az a leg­drá­gább. Min­den bi­zonnyal így van ez a Bib­li­á­val is. Hol van már re­for­má­to­ra­ink igye­ke­ze­te, hogy mi­előbb anya­nyel­vi evan­gé­li­u­mot jut­tas­sa­nak a csa­lád­fők ke­zé­be? (Szo­mo­rú tény, hogy a ha­gyo­má­nyos csa­lád­mo­dell fel­bom­lá­sá­val már azt a kér­dést is fel kell ten­nünk: hol van­nak már a csa­lád­fők, akik gon­dos­kod­tak há­zuk né­pe tes­ti-lel­ki fej­lő­dé­sé­ről?) Hol van már az a for­ra­dal­mi vágy, amely ar­ra buz­dí­tot­ta a hí­ve­ket, hogy éle­tü­ket is ál­doz­zák az evan­gé­li­um tisz­ta­sá­gá­ért és ter­jesz­té­sé­ért? (Az 56-os for­ra­da­lom ün­ne­pén szo­mo­rú­an kell meg­ál­la­pí­ta­nunk azt is, hogy ta­lán már sem Is­ten, sem a ha­za nem je­lent a mai em­ber szá­má­ra annyit, hogy az ön­kény el­len vé­rét is ál­doz­za…) Ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy ott van mind­annyi­unk köny­ves­pol­cán a Bib­lia, küz­de­lem és ál­do­zat nél­kül ve­het­jük le bár­mi­kor. Vagy ép­pen hagy­hat­juk po­ro­sod­ni a töb­bi kö­tet kö­zött…

Ar­ra a fe­ke­te könyv­re ugyan­is so­kan csak mint mú­ze­u­mi da­rab­ra te­kin­te­nek: úgy, mint ami nem több, mint egy félt­ve őr­zött kö­tet a vit­rin­ben a dé­di­től örö­költ re­pedt ká­vés­csé­sze mel­lett, egy em­lék „azok­ból az idők­ből, ami­kor az ősök még min­den va­sár­nap ott ül­tek a temp­lom­ban”. Va­jon hány Bib­lia örök­lő­dik ge­ne­rá­ci­óról ge­ne­rá­ci­ó­ra úgy, hogy csak a ta­va­szi nagy­ta­ka­rí­tás­kor ve­szi kéz­be va­la­ki, hogy toll­sep­rű­vel vé­gig­csap­kod­ja?

Az­tán akad­nak olya­nok, akik csak mű­vé­sze­ti ér­té­ket lát­nak ben­ne. „Kul­túr­tör­té­ne­ti em­lék” – mond­­ják, ta­lán még vé­gig is ol­vas­sák, hogy kép­ben le­gye­nek az egyik vi­lág­val­lás alap­mű­vét il­le­tő­en, és az­tán lét­rá­ra mász­va vissza­te­szik a töb­bi bőr­kö­té­ses klasszi­kus kö­zé. Megint má­sok­nak nem más, mint vizs­ga­té­tel: ne­héz tan­anyag a tör­té­ne­lem- vagy iro­da­lom­fel­vé­te­li­re vagy ép­pen az egyik egy­há­zi is­ko­la kö­te­le­ző­en vá­lasz­tott hit­tan­órá­já­ra. Az­tán – ki­lép­ve az is­ko­la­ka­pun – ugyan­úgy el­fe­lej­ti az egy­ko­ri di­ák az ol­va­sott evan­gé­li­u­mi ré­sze­ket, aho­gyan a má­sod­fo­kú egyen­let meg­ol­dó­kép­le­té­nek le­ve­ze­té­se is a múlt kö­dé­be vész…

Pe­dig van­nak en­nek a boly­gó­nak nem is oly el­du­gott ré­szei, ahol ma­rék­nyi ke­resz­tény kö­zös­sé­gek küz­de­nek azért, hogy hall­has­sák és ol­vas­has­sák az evan­gé­li­u­mot. A ko­ráb­ban idé­zett sta­tisz­ti­ká­ból ugyan­is nem­csak az tű­nik ki, hogy best­sel­ler a Szent­írás, ha­nem az is, hogy hoz­zá­ve­tő­leg négy­ezer-négy­száz nyel­ven egyet­len köny­ve sem ol­vas­ha­tó. Akad­nak he­lyek, ahol sár­ból, fá­ból emel­nek szen­té­lye­ket po­gány bál­vá­nyok­nak, s köz­ben már­tír­ha­lált hal­nak a ke­resz­tény pré­di­ká­to­rok csak azért, mert van bá­tor­sá­guk nyil­vá­no­san hir­det­ni az öröm­hírt. Nem is olyan ré­gen, né­hány év­ti­ze­de pe­dig még ke­le­ti szom­szé­dunk­nál is gya­kor­lat volt, hogy zúz­dá­ba küld­ték a Bib­li­á­kat, és to­a­lett­pa­pír alap­anya­gá­vá vált az Ige, fél­tett csem­pész­áru lett a Szent­írás.

Ha Lu­ther ma kö­zöt­tünk jár­na, ő kér­dez­ne iz­ga­tot­tan: Át­ve­szed vég­re az aján­dé­ko­dat? Fel­is­me­red, hogy mek­ko­ra kincs le­het a ti­éd? Ér­té­ke­led vég­re, hogy sa­ját anya­nyel­ve­den kapsz úti­köny­vet, re­cept­gyűj­te­ményt az éle­ted­hez? Bib­lia­va­sár­nap és a re­for­má­ció hó­nap­ja vagy akár az ün­ne­pi hosszú hét­vé­ge jó al­ka­lom ar­ra, hogy egy­ér­tel­mű igen­nel fe­lel­jünk a re­for­má­tor­nak, és ma­gunk is át­él­jük Fri­gyes vá­lasz­tó­fe­je­de­lem örö­mét: el­mé­lyed­jünk a nyel­vün­kön szó­ló evan­gé­li­um üze­ne­té­ben.

Lász­ló Je­nő Csa­ba

::Nyomtatható változat::