A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Lom­barany ősz a Szé­na té­ren. Né­zem a kö­ze­li 56-os em­lék­mű­vet: a ha­tal­mas be­vá­sár­ló­köz­pont fém- és üveg­épü­le­te szin­te össze­nyom­ja. Be­szé­des ez a kép: ennyi ma­radt a di­cső for­ra­da­lom­ból? És a nagy­vá­ros el­vi­sel­he­tet­len za­ja, a ro­ha­nó em­ber­ára­dat.

Né­hány kö­ze­li ut­ca, és már ott is va­gyok Sza­ba­dos György ze­ne­szer­ző­nél. A szo­ba sar­ká­ban a zon­go­ra most le­ta­kar­va, az író­asz­ta­lon új­sá­gok, fo­lyó­ira­tok és le­me­zek. A fa­lon ké­pek, ré­gi em­lék mind­egyik. Kis pol­con a leg­ked­ve­sebb köny­vek. Csuk­va az ab­lak, csönd van, még­is gre­go­ri­án éne­kek, ope­rák, he­ge­dű- és zon­go­ra­szó­lók zen­ge­nek ben­nem. Az el­múlt na­pok­ban vib­rá­ló és sza­bad imp­ro­vi­zá­ci­ó­it hall­gat­tam.

Sza­ba­dos György het­ven­éves. Elő­ször er­ről kér­dez­tem: mi­lyen em­lé­ke­ket őriz édes­any­já­ról, a gyer­mek­ko­rá­ról?

– Édes­anyám – an­no – há­rom gye­rek kö­zül a má­so­dik volt – kez­di az em­lé­ke­zést –, s a nagy­apa, a mér­nök és mu­zsi­kus, na­gyon ha­mar meg­halt. 1948 után a csa­lád hi­he­tet­len sze­gény­ség­be ke­rült, mert öz­vegy nagy­anyá­mat meg­fosz­tot­ták min­den jö­ve­del­mé­től. Ő több nyel­ven be­szélt, és nagy­sze­rű ze­nei adott­sá­gai vol­tak, ná­lunk ott­hon min­dig af­fé­le „pik­nik­sza­lon” mű­kö­dött, még a Rá­ko­si-kor­szak­ban is Eze­ket anyám szer­vez­te, aki ra­gyo­gó sze­mé­lyi­ség volt, kö­zös­sé­get fenn­tar­tó, szí­nes egyé­ni­ség. Nem volt szi­go­rú, in­kább volt ben­ne va­la­mi bo­hém mű­vé­szi­es­ség. Mi­kor zon­go­ráz­ni ta­ní­tot­tak gye­rek­ként, én in­kább imp­ro­vi­zál­tam. Ez na­gyon erős adott­ság ben­nem. Anyám e lus­ta­sá­gom mi­att egy ke­mény cse­resz­nye­fa bot­tal oly­kor el is fe­ne­kelt.

A na­gyob­bik hú­gom­mal a ze­né­ben nőt­tünk fel, s ami­kor anyám a Szé­kes­fő­vá­ro­si Ének­kar tag­ja­ként nagy mű­vek elő­adá­sá­ban vett részt, ma­gá­val vitt a pró­bák­ra. Olyan ne­vek hoz­ták a cu­kor­kát ne­kem, mint Klem­pe­rer, Kle­i­ber, So­mo­gyi Lász­ló… Szó­val ze­né­ben él­tem, és ez meg­men­tett sok mai hü­lye­ség­től.

– Em­lék­szik a pil­la­nat­ra, ami­kor­tól tud­ta, hogy ze­ne­szer­ző lesz?

– Érett­sé­gi után dőlt el, hogy el­vég­zem az or­vos­tu­do­má­nyi egye­te­met. Ad­dig eszem­be sem ju­tott, ez apám­nak volt a szán­dé­ka. Kö­zép­is­ko­lás ko­rom­ban már ze­ne­ka­rom volt a ba­rá­ta­im­mal. A pé­csi egye­tem­re si­ke­rült be­jut­nom, ott jár­tam egy évet, majd Bu­da­pes­ten fe­jez­tem be ta­nul­má­nya­i­mat. Ez­után min­den­áron Pes­ten akar­tam él­ni, a ze­ne mi­att. Bom­báz­tam az egész­ség­ügyi mi­nisz­ter tit­kár­nő­jét az ügyem­ben. Ő a fő­vá­ros­ban egyet­len ál­lást tu­dott fel­aján­la­ni: köz­egész­ség­ügyi or­vo­si mun­ka­kört a XII. ke­rü­let­ben. Ké­sőbb üzem­or­vos let­tem; gyó­gyí­tot­tam har­minc­ki­lenc éven át, s ez idő alatt is ami be­le­fért: a ze­ne!

– Mer­re volt ok­tó­ber 23-án?

– A Pe­tő­fi-szo­bor­nál, öt mé­ter­re áll­tam Sin­ko­vits Im­ré­től, ami­kor a Nem­ze­ti dalt or­dí­tot­ta. Mert or­dí­tot­ta. A lel­ke­se­dés­től, a nagy tér­től és a sok em­ber­től ex­tá­zis­ba ke­rül­ve, egy­sze­rű­en szét­sza­kí­tot­ta nya­kán az in­get. Zen­gett a cso­dá­la­tos vers, és ami­kor vé­ge lett, el­kezd­tük éne­kel­ni a Him­nuszt, le­tér­del­tünk és sír­tunk. Ilyen volt a for­ra­da­lom el­ső órá­ja. Lát­tam, jön­nek a Rá­ba sze­mély­au­tók, s a te­te­jü­kön ül­nek az ope­ra­tő­rök. Na­gyon sok 56-os anyag le­het, amit az­után Zsig­mond Vil­mo­sék ki­csem­pész­tek Ma­gyar­or­szág­ról.

Ne­gye­di­kes gim­na­zis­ta vol­tam, ott ül­tem az am­fi­te­át­rum te­te­jén Óbu­dán a ba­rá­ta­im­mal. Et­tük a tíz­óra­in­kat, egy fi­a­tal­em­ber röp­la­pot nyo­mott a ke­zünk­be: ek­kor és ek­kor a Pe­tő­fi té­ren tün­te­tés lesz. Óra vé­gén ug­rot­tam föl a 17-es vil­la­mos­ra; nem vol­tam haj­lan­dó meg­en­ni az ebé­det, ro­han­tam ki a szo­bor­hoz. Ott áll­tam vé­gig, utá­na együtt mentem át a höm­pö­lyögő tö­meg­gel a Mar­git hí­don a Bem tér­re. Vé­gig­hall­gat­tam a for­ró dél­utánt, em­lék­szem, ahogy Ve­res Pé­ter mond­ta a be­szé­dét, de az em­be­rek­nek ő már nem volt elég. A Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­mal szem­be­ni épü­let ak­kor lak­ta­nya volt, a ka­to­nák ki­mász­tak a te­tő­re, és ki­rak­ták a nem­ze­ti zász­lót. Meg­je­lent Bes­se­nyei Fe­renc, és el­kezd­te sza­val­ni a Szó­za­tot, de a har­ma­dik vers­szak­nál meg­akadt, ke­zé­be nyom­tak egy Vö­rös­mar­ty-kö­te­tet, föl­la­poz­ta, és úgy foly­tat­ta.

– Mi tör­tént a Kos­suth té­ren?

– Ady „pro­le­tár fi­ú­ja” már nem kel­lett, Nagy Im­rét akar­ta a nép. Cso­dá­la­tos for­ra­dal­mi han­gu­lat ural­ko­dott min­de­nütt. Le­he­tett érez­ni, hogy órá­ról órá­ra vál­to­zik min­den. Egy-egy te­her­au­tó hoz­ta a hírt, hogy a rá­di­ó­nál el­kez­dő­dött va­la­mi. Több olyan je­le­ne­tet őr­zök, ami film­re kí­ván­ko­zik. Meg­gyúj­tot­ták a Sza­bad Né­pet a ke­zük­ben az em­be­rek, a lám­pa­vas­ról lát­tam, aho­gyan a száz-száz­öt­venez­res tö­meg­től az egész tér lán­golt. Nyolc óra után, már sö­tét­ben jött az újabb hír, hogy a rá­di­ó­nál lő­nek! Én reg­gel óta sem­mit nem et­tem, ké­sőn es­te ju­tot­tam ha­za fá­rad­tan és „lá­za­san”. Éj­sza­ka nagy dör­re­né­sek­re éb­red­tem, a szem­ben lé­vő há­zak­ra már lőt­tek a tan­kok. Et­től kezd­ve ez egy kü­lön tör­té­net, na­po­kig le­het­ne ró­la be­szél­ni…

– Fá­jó-szép em­lé­kek…

– A sok él­mény­ből ki­eme­lek még egyet. Ami­kor vissza­jöt­tek a szov­je­tek, a fő­vá­ros til­ta­ko­zá­sul egy­sé­ge­sen el­ha­tá­roz­ta, hogy egy órán ke­resz­tül gyer­tyák ég­nek az ab­la­kok­ban, és sen­ki nem lép ki az ut­cá­ra. Mi is ott áll­tunk né­mán a Frank­el Leó ut­cá­ban, és sen­ki, de sen­ki nem lé­pett ki.

Én a for­ra­dal­mat szak­rá­lis él­mény­nek és ese­mény­nek tar­tom. Sza­bad­ság­harc­nak: tisz­tá­nak és igaz­nak, ha­zug­ság­tól, al­jas­ság­tól men­tes­nek. Ez nem egy­sze­rű po­li­ti­kai há­bo­rú volt. Amit ott meg­él­tem, amit ak­kor az em­be­rek át­él­tek, az egy szak­rá­lis cso­da volt.

Ne­kem az 56-os for­ra­da­lom Is­ten­hez kö­tő­dő él­mény! És úgy érez­tem, hogy ezt ki kell ír­nom, nem ma­rad­ha­tok né­ma­ság­ban. De azt is tud­tam, hogy er­ről be­szél­ni, mű­vet ír­ni nem le­het. De hát még­is, ho­gyan le­het? Mert kell. A zon­go­rát csi­pe­szek­kel és ra­dír­csí­kok­kal pre­pa­rál­tam, cso­dá­la­tos hang­zást ér­tem el. Rá­jöt­tem ar­ra, hogy ez a hang­zás az el­foj­tott igaz­ság hang­ja. S az ál­ta­lam írt szö­ve­get is pre­pa­rál­tam, mert szól­ni ró­la csak így le­he­tett. Az ese­mé­nyek tit­kos tör­té­ne­te ’56 cí­mű mű­vem a nyolc­va­nas évek ele­jén szü­le­tett.

Kob­zos Kiss Ta­más föl­vál­lal­ta ezt a nem könnyű fel­ada­tot, s be­von­tam még két nagy­sze­rű mű­vészt is: Dre­sch Mi­hályt és Gren­csó Ist­vánt. Fu­ru­lyák, fu­vo­lák és basszus­kla­ri­né­tok ját­szot­ták el szí­vünk ze­né­jét, a meg­il­le­tő­dött­sé­get, az oda­adást, a szo­mo­rú­sá­got s a ben­nünk lé­vő szak­rá­lis ér­zést for­ra­dal­munk iránt.

– Mi lesz az 56-os for­ra­da­lom sor­sa?

– Minden­nek, amit élünk, ket­tős éle­te van. Él­jük az időt és az időt­len­sé­get. Az 1956-os for­ra­da­lom lel­ki, szak­rá­lis ol­da­la az, ami időt­len. Ezért nem fog a fe­le­dés ho­má­lyá­ba vesz­ni. Ami az idő ré­sze, az a tör­té­nel­mi rész. A po­li­ti­ka. Ez sok zagy­va­sá­got fog ten­ni ve­le. Re­mé­lem, lesz vég­re olyan ura­lom, olyan ál­la­mi­ság, amely 56-ot büsz­kén fog­ja vál­lal­ni. 1956 el­kez­dő­dött a nagy At­ti­lá­val, foly­ta­tó­dott Szent Ist­ván ki­rállyal, Má­tyás ki­rállyal, és so­rol­hat­nám to­vább, foly­ta­tó­dott Bes­se­nyei Györggyel, a re­form­kor­ral, Szé­ché­nyi Ist­ván­nal, Ham­vas Bé­lá­val. Az ő tes­ta­men­tu­muk ez a for­ra­da­lom. To­vább kell, hogy él­jen. Er­re vissza kell he­lyez­ked­ni. És hi­szem, hogy így is lesz. De van egy sú­lyos gond is: a ma­gyar gon­dol­ko­dás gyön­gü­lé­se. En­nek ugyan­úgy vissza kell tér­nie ön­nön örök cso­dá­já­ba.

– A szel­lem és a kul­tú­ra új­ra fon­tos lesz?

– Csak má­sod­ren­dű kér­dés a gaz­da­ság, per­sze nél­kü­le nincs sem­mi. A szel­lem a kul­tú­ra és a lé­lek. A te­rem­tés hi­te. A kul­tú­ra men­tén le­het és kell min­dent el­kez­de­ni, min­dent a he­lyé­re ten­ni. Ha min­den meg­ért­he­tő, át­lát­ha­tó, úgy a gaz­em­ber­ség le­hám­lik, ha előbb meg­vál­tot­tuk kö­zös­sé­gün­ket, és a nagy­sze­rű és jó meg­kap­ja meg­erő­sí­té­sét. Meg­kap­ja azo­kat a tar­tó­ge­ren­dá­kat, ame­lyek­kel to­vább le­het él­ni. Ez áll előt­tünk. Az 1956-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc nap­jai vi­lá­gos­sá­got és erőt ad­nak.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::