Cantate

Ének­ver­ses cik­lu­sok a GyLK-ban

Hozzászólás a cikkhez

Ro­va­tunk e he­ti cik­ke nem egyet­len éne­ket mu­tat be, ha­nem a li­tur­gi­kus té­te­le­ket he­lyet­te­sí­tő ének­ver­sek­ről szól, azok­ról a ki­vá­lo­ga­tott ko­rál­stró­fák­ról, ame­lyek az is­ten­tisz­te­let be­ve­ze­tő ol­tá­ri szol­gá­la­ta­kor, il­let­ve az úr­va­cso­rai li­tur­gi­á­ba ágya­zód­va hang­za­nak el.

Bi­zo­nyos, hogy az úgy­ne­ve­zett ének­ver­ses is­ten­tisz­te­le­ti rend a leg­el­ter­jed­tebb egy­há­zunk­ban. Sok­szor úgy kép­zel­jük, hogy egye­dül ez a for­ma mél­tó az „iga­zi evan­gé­li­kus” li­tur­gi­á­hoz, s el­fe­led­ke­zünk ró­la, hogy Raf­fay püs­pök csak át­me­ne­ti meg­ol­dás­nak szán­ta, ami­kor 1936-ban li­tur­gi­kus meg­újí­tó szán­dék­kal meg­je­len­tet­te agen­dá­ját. Az ének­ver­ses vál­to­zat se­gít­sé­gé­vel pró­bál­ta meg­is­mer­tet­ni az ősi is­ten­tisz­te­le­ti ele­me­ket.

Az át­me­ne­ti meg­ol­dás tar­tós­nak bi­zo­nyult; s bár éne­kes­köny­vünk 1982-ben a li­tur­gi­kus ének­lést há­rom dal­lam­vál­to­zat­tal is igye­ke­zett egyen­ran­gú­vá ten­ni (EÉ 14–16), az ének­szám­táb­lá­kon má­ig leg­több­ször az 1–10, il­let­ve a 11–13 szá­mok va­la­me­lyi­ke lát­ha­tó. A Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv szer­kesz­té­se­kor fi­gye­lem­be vet­tük az ének­ver­ses ren­dek irán­ti igényt. Össze­sen ti­zen­két – hat-hat ének­ver­set tar­tal­ma­zó – cik­lust ál­lí­tot­tunk össze (GyLK 618–629), ame­lyek ren­de­ző­el­ve va­la­mi­lyen sti­lá­ris ha­son­ló­ság (pél­dá­ul kö­zép­ko­ri ere­de­tű, ré­gi ma­gyar vagy szlo­vák ha­gyo­má­nyú dal­la­mok).

A hat ének­vers azt jel­zi, hogy azo­nos cik­lus­ban ta­lál­juk a be­ve­ze­tő ol­tá­ri szol­gá­lat­hoz és az úr­va­cso­rá­hoz kap­cso­ló­dó éne­ke­ket. Ez a leg­szem­be­tű­nőbb vál­to­zás az éne­kes­könyv­höz ké­pest: jel­zi, hogy ma már az is­ten­tisz­te­le­tek na­gyobb ré­szén nem­csak igei szol­gá­lat van, ha­nem úr­va­cso­rai kö­zös­ség­ben is le­he­tünk.

A hat ének kö­zül az el­ső a be­ve­ze­tő zsol­tár ré­sze, az úgy­ne­ve­zett Do­xo­ló­gia, di­cső­ség­mon­dás. A ke­resz­tény gyü­le­ke­zet ez­zel he­lye­zi az Új­szö­vet­ség össze­füg­gé­sé­be az ószö­vet­sé­gi zsol­tárt, hi­tet té­ve a Szent­há­rom­ság is­ten­sé­gé­ről. A má­so­dik ének Ky­rie: di­cső­ít­jük Krisz­tust, aki Ki­rá­lyunk és Bí­ránk egy­szer­re. Ezt szin­te meg­sza­kí­tás nél­kül kö­ve­ti a Glo­ria, a ka­rá­cso­nyi an­gya­li di­cső­í­tés mai foly­ta­tá­sa.

Az úr­va­cso­rai imád­ság ré­sze a Sanc­tus (szö­ve­gé­nek alap­ja Ézs 6,3 és Jn 12,12), s köz­vet­le­nül az úr­va­cso­ra­vé­tel előtt éne­kel­jük az Ag­nus De­it, amely­ben Krisz­tust mint Is­ten ál­do­za­ti bá­rá­nyát áld­juk és hív­juk se­gít­sé­gül. Egy-egy cik­lus ha­to­dik da­rab­­ja az is­ten­tisz­te­le­tet le­zá­ró ének.

E fel­so­ro­lás­ból ki­tű­nik, hogy az ének­ver­ses ren­dek azo­kat a li­tur­gi­kus szö­ve­ge­ket szó­lal­tat­ják meg, ame­lyek is­ten­tisz­te­let­ről is­ten­tisz­te­let­re vál­to­zat­la­nok, az egy­há­zi év fo­lya­ma­tá­tól füg­get­le­nek. Ezek a li­tur­gia ál­lan­dó té­te­lei. A GyLK szer­kesz­té­se­kor még­is be­osz­tot­tuk a ti­zen­két cik­lust az egy­há­zi év hat – kö­rül­be­lül egyen­lő hosszú – idő­sza­ká­ra, de csak azért, hogy út­mu­ta­tást ad­junk, mi­lyen rend­sze­res­ség­gel ér­de­mes a dal­la­mo­kat vál­toz­tat­ni, hogy ne vál­ja­nak túl­hasz­nált­tá.

A 628-as és 629-es ren­de­ket az egy­há­zi év­től füg­get­le­nül, ál­ta­lá­nos hasz­ná­lat­ra is ajánl­juk azok­nak a gyü­le­ke­ze­tek­nek, ame­lyek ke­ve­sebb dal­la­mot is­mer­nek. A 629-es rend alap­ja­i­ban őr­zi Raf­fay püs­pök 1936-os ének­rend­jét, a 628-as pe­dig olyan éne­ke­ket ren­dez cik­lus­ba, ame­lye­ket szer­ző­ik ki­fe­je­zet­ten az ál­lan­dó szö­ve­gű li­tur­gi­kus té­te­lek he­lyet­te­sí­té­sé­re szán­tak (pa­ra­frá­zi­sok). Ilyen Ni­ko­laus De­ci­us Glo­ria- és Ag­nus Dei-éne­ke (A menny Urá­nak tisz­te­let, EÉ 43; Krisz­tus, ár­tat­lan Bá­rány, EÉ 188), és ilyen a kö­zép­ko­ri ere­de­tű le­is-ének is: Di­cső­í­tünk, Krisz­tus, aki szen­ved­tél (EÉ 199).

Sanc­tus-ének­ként új dal­lam­mal is­mer­ked­he­tünk meg, amely szin­te szó sze­rint hor­doz­za a hi­va­ta­los li­tur­gi­kus szö­ve­get: „Szent, szent, szent a Se­re­gek Ura, Is­te­ne…”. Fen­sé­ges ének ez, mél­tó ah­hoz, hogy jel­ké­pez­ze: a mennyei se­re­gek, az előt­tünk élt nem­ze­dé­kek és a ma egy­há­za kö­zö­sen di­cső­í­ti az Urat. A né­met ba­rokk dal­la­mot (Ste­inau/Oder 1726) Jo­hann Se­bas­ti­an Bach is fel­hasz­nál­ta egy szá­munk­ra is­me­ret­len mű­vé­ben; a fel­dol­go­zást a fia, Carl Phi­lipp Ema­nu­el Bach ál­tal össze­ál­lí­tott ko­rál­gyűj­te­mény őriz­te meg.

Ben­ce Gá­bor

::Nyomtatható változat::