Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Pár év­vel ez­előtt Né­met­or­szág­ban vol­tam, ami­kor egy őszi va­sár­nap dél­előtt be­tér­tem egy kis fa­lu­si evan­gé­li­kus temp­lom­ba, hogy részt ve­gyek az is­ten­tisz­te­le­ten. Ami ott tör­tént, ar­ra a mai na­pig is vi­dá­man em­lék­szem vissza.

A lel­kész ar­ról pré­di­kált, ami­kor Jé­zus meg­gyó­gyí­tot­ta a Bet­hes­da ta­vá­nál a már har­minc­nyolc éve gyó­gyu­lás­ra vá­ró bé­nát. Em­lék­szem, ahogy me­sélt ró­la: va­ló­szí­nű­leg ter­mé­szet­fe­let­ti erő mű­ve volt, hogy a tó vi­ze né­ha-né­ha meg­moz­dult. Ilyen­kor aki elő­ször lé­pett a fel­za­vart víz­be, az meg­gyó­gyult, bár­mi­lyen be­teg­ség­ben szen­ve­dett is. Nyo­mo­rul­tak szá­zai lá­to­gat­ták ezt a he­lyet. Olyan nagy volt a tö­meg, ami­kor a víz fel­ka­va­ro­dott, hogy ro­ha­nás köz­ben az em­be­rek le­ta­pos­ták az előt­tük le­vő fér­fi­a­kat, nő­ket és gyer­me­ke­ket, a ná­luk gyen­géb­be­ket. So­kan a tó kö­ze­lé­be sem jut­hat­tak.

Majd a hely­szín­re ér­ke­zett Jé­zus, aki a nyo­mo­rult szen­ve­dők közt meg­lá­tott egyet, aki­nek az ál­la­po­ta min­den­ki­é­nél nyo­mo­rú­sá­go­sabb volt. Egye­dül, ba­rá­tok nél­kül ten­get­te éle­tét ez a szen­ve­dő a nyo­mo­rú­ság hosszú éve­in át, és már úgy érez­te, hogy ki­vet­te­tett Is­ten ke­gyel­mé­ből. Ami­kor kö­ze­le­dett a víz fel­ka­va­ro­dá­sa, vár­ta, hogy va­la­ki­nek meg­esik a szí­ve raj­ta, és a tor­nác­hoz vi­szi. De a kel­lő pil­la­nat­ban még­sem volt, aki se­gít­sen ne­ki. Lát­ta a víz fod­ro­zó­dá­sát, de so­ha­sem tu­dott a tó szé­lé­nél to­vább jut­ni. Má­sok ve­tet­ték ma­gu­kat a víz­be, ná­la erő­seb­bek. Nem tud­ta fel­ven­ni a ver­senyt az ön­ző, tü­le­ke­dő tö­meg­gel. Foly­to­nos erő­fe­szí­té­sei az egyet­len cél fe­lé, igye­ke­ze­te és ál­lan­dó csa­ló­dá­sa tel­je­sen fel­őröl­ték ma­ra­dék ere­jét. Majd kö­vet­ke­zett a ta­lál­ko­zás, a pár­be­széd: „Akarsz-e meg­gyó­gyul­ni?” – hang­zott el Jé­zus szá­já­ból (Jn 5,6).

Itt tért ki a lel­kész ar­ra, ki­nek mi­lyen jel­le­gű, ta­lán évek óta hú­zó­dó, meg­ol­dat­lan be­teg­sé­ge, prob­lé­má­ja van, amelynek – hi­á­ba eről­kö­dik –, úgy tű­nik, még sincs meg­ol­dása, nincs elő­re­lé­pés, fej­le­mény… Itt és ezen a pon­ton van szük­ség a ta­lál­ko­zás­ra: em­ber és Jé­zus ta­lál­ko­zá­sá­ra, hogy az ál­ló­víz meg­moz­dul­jon. És az is meg­le­het, hogy egé­szen más tör­té­nik ve­lünk, mint amit el­kép­ze­lünk…

Ar­ról is be­szélt a lel­kész, hogy őszin­tén mond­juk el Jé­zus­nak, mi az, ami gá­tol ben­nün­ket a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ban – mint aho­gyan a bé­na is ki­fa­kadt: „Uram, nincs em­be­rem, hogy ami­kor a víz fel­za­va­ro­dik, be­vi­gyen en­gem a tó­ba; és mi­re én oda­érek, más lép be előt­tem.” (Jn 5,7)

Jé­zus egy­sze­rű­en így szólt a bé­na em­ber ki­fo­gá­sá­ra: „Kelj fel, vedd fel a te nyo­szo­lyá­dat, és járj!” (Jn 5,8)

A fér­fi hit­tel be­le­ka­pasz­ko­dott eb­be a mon­dat­ba. Min­den ide­gét és iz­mát át­jár­ta az új élet, bé­nult tag­jai egész­sé­ge­sen kezd­tek mű­köd­ni. Kér­dés nél­kül alá­ve­tet­te aka­ra­tát Krisz­tus pa­ran­csá­nak. Fel­szök­kent, és új­ra tu­dott mo­zog­ni.

A lel­kész hossza­san fej­te­get­te, hogy ne­künk is be­le kell ka­pasz­kod­ni a hoz­zánk lé­pő Jé­zus sza­vá­ba, mert ha így te­szünk, az éle­tünk­ben egé­szen biz­to­san vál­to­zás áll be…

Ez­után konk­ré­tu­mok jöt­tek: aki be­teg, aki nem tud jól moz­dul­ni fi­zi­ka­i­lag vagy épp lel­ki­leg, mert mun­ka­nél­kü­li, mert ma­gán­éle­ti prob­lé­mák­tól szen­ved, mind ka­pasz­kod­jon be­le kép­le­te­sen Jé­zus fel­eme­lő kar­já­ba.

Az is­ten­tisz­te­let­nek vé­ge lett. Lát­tam, ahogy ha­za­ment a gyü­le­ke­zet, ahogy a sek­res­tyés vé­gig­néz­te a temp­lo­mot mun­ká­ja vé­gez­té­vel, nem ma­radt-e a temp­lom­ban va­la­mi. Egy­szer csak ki­emelt a pad­ból egy bo­tot, majd han­gos fel­ki­ál­tás­sal így si­e­tett a lel­kész fe­lé:

– Lel­kész úr, na­gyon ha­tá­sos volt a pré­di­ká­ci­ó­ja! Íme, va­la­ki­nek már nincs is szük­sé­ge a bot­já­ra!

Jót ne­vet­tünk… És ezt a bol­dog ne­ve­tést azóta sem tu­dom el­fe­lej­te­ni.

Ba­log Esz­ter

::Nyomtatható változat::