A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Egy­szer, va­la­mi­kor az öt­ve­nes évek vé­gén vagy a hat­va­nas évek ele­jén ma­gyar tár­sa­ság ült együtt egy lon­do­ni ven­dég­lő­ben. A már jól össze­szo­kott lon­do­ni­ak kö­zött volt egy ven­dég is, bu­da­pes­ti új­ság­író. Csu­pa nagy­já­ból egy­ko­rú fér­fi lé­vén je­len, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en min­den­ki min­den­ki­vel te­ge­ző­dött. Ám egy­szer csak a bu­da­pes­ti ven­dég az el­len­for­ra­da­lom szót ta­lál­ta hasz­nál­ni 1956. ok­tó­ber 23-ára. Sen­ki sem til­ta­ko­zott, sen­ki sem vi­tat­ko­zott, csak at­tól kezd­ve min­den össze­be­szé­lés nél­kül, ösz­tön­sze­rű­en min­den­ki ma­gáz­ta a ven­dé­get. At­tól kezd­ve nem tar­to­zott kö­zé­jük, még ar­ra az egyet­len es­té­re sem. Ide­gen­né vált. Sőt, el­len­sé­gé.

Több he­lyen is áll a Bib­li­á­ban, hogy min­den bűn meg­bo­csát­ta­tik, de a Szent­lé­lek ká­rom­lá­sa so­sem bo­csát­ta­tik meg. A mi szá­munk­ra, akik va­la­mennyi­en az 1956-os for­ra­da­lom szel­le­mi gyer­me­kei, po­li­ti­kai ne­velt­jei va­gyunk, a for­ra­da­lom ká­rom­lá­sa ilyen so­ha meg nem bo­csát­ha­tó bűn.

Mi­ért ál­lít­ha­tom, hogy az 56-os for­ra­da­lom mind­nyá­junk esz­mei szü­lő­je, for­má­ló­ja? Azért, mert mind­annyi­unk po­li­ti­kai gon­dol­ko­dá­sá­ban 1956. ok­tó­ber 23-a – el­né­zést a fri­vol ha­son­la­tért – olyan, mint a tánc­is­ko­la köz­mon­dá­sos kály­há­ja: a kez­dő nö­ven­dék csak on­nan el­in­dul­va em­lék­szik a meg­ta­nult lé­pé­sek­re. Le­het, hogy a for­ra­da­lom­ról al­ko­tott fo­gal­ma­ink nem egyez­nek, le­het, hogy em­lé­ke­in­ket más és más sze­mé­lyes él­mé­nyek ala­kí­tot­ták, szí­nez­ték, de mind­annyi­an pon­to­san tud­juk, hogy ak­kor me­lyik ol­da­lon áll­tunk, az­óta me­lyik ol­dal iga­zát erő­sí­tet­ték meg szá­munk­ra kö­zel fél év­szá­zad ha­zai ese­mé­nyei, és a mai Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai aré­ná­já­ban küz­dő fe­lek me­lyi­ke kép­vi­se­li sze­rin­tünk leg­in­kább a for­ra­da­lom an­nak ide­jén tel­jes tisz­ta­ság­gal meg sem fo­gal­ma­zott esz­mé­it. Me­lyik pró­bál, ha bot­la­doz­va és oly­kor tak­ti­kai ke­rü­lők­kel is, de nagy­já­ból a for­ra­da­lom ál­tal meg­je­lölt ös­vé­nyen ha­lad­ni.

Ezt per­sze meg­ne­he­zí­ti az, hogy 1956. ok­tó­ber 23. klasszi­kus for­ra­da­lom volt, nem ál­lam­csíny, nem tit­kos bi­zott­sá­gok, össze­es­kü­vők bo­szor­kány­kony­há­i­ban ele­ve ki­fő­zött ter­vek vég­re­haj­tá­sa, ha­nem egy vég­le­te­kig fe­szí­tett húr el­pat­ta­ná­sa, egy meg­kín­zott, meg­alá­zott nem­zet fel­hör­dü­lé­se. Az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom hó­fe­hér láng­já­nak spekt­ru­mát a po­li­ti­kai ana­lí­zis priz­má­ja tö­mér­dek szín­re, sok­szor egy­más­sal el­len­té­tes szán­dék­ra, re­mény­re, esz­mény­re bont­hat­ja fel, de ezek együt­te­sen, ha ta­lán csak né­hány di­cső­sé­ges nap­ra, még­is ma­ku­lát­la­nul fe­hér fényt al­kot­tak. A kép­za­var bű­nét vál­lal­va hadd mond­jam: olyan tűz­osz­lo­pot, mint amely Mó­zes­nek adott irányt a pusz­tá­ban az ígé­ret föld­je fe­lé.

Mi­ből állt, mi­ből táp­lál­ko­zott ez a fény, és fő­leg ho­gyan vál­ha­tott tíz­mil­lió em­ber kö­zös re­mé­nyé­vé, cél­já­vá? Úgy, hogy el­ső­nek nem ter­ve­ző agyak­ban, ha­nem két­ség­be­esett szí­vek­ben fo­gal­ma­zód­tak meg az ele­mei. Tíz­mil­lió em­ber ta­lán nem tud­ta, hogy pon­to­san mit akar, de azt mind­egyi­künk meg tud­ta fo­gal­maz­ni, hogy mit nem akar. Ne­kem gya­nús az olyan for­ra­da­lom, amely ki­ala­kult ve­ze­tő­gár­dá­val és prog­ram­mal lép fel. Az olyan for­ra­da­lom, amely tud­ja, hogy mit akar. Szá­mom­ra az az iga­zi for­ra­da­lom, amely csak ab­ban biz­tos, hogy mit nem akar. Az 56-os for­ra­da­lom tud­ta, hogy nem akar­ja to­vább tűr­ni a nem­ze­ti és egyé­ni meg­aláz­ta­tá­so­kat, a ha­zu­do­zást, min­den ön­ál­ló gon­do­lat meg­hur­co­lá­sát, a nem­zet in­fan­ti­li­zá­lá­sát, kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nya­i­nak meg­gya­lá­zá­sát. Hogy ezek he­lyé­be mit kí­ván, an­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­hoz tíz nap nem volt ele­gen­dő. A szó­lás- és saj­tó­sza­bad­ság, a sem­le­ges­ség, a több­párt­rend­sze­ren ala­pu­ló par­la­men­ti de­mok­rá­cia óha­ja alap­já­ban csak az ad­di­gi hely­zet el­len­té­te volt. A ful­dok­ló min­de­nek­előtt le­ve­gőt akar, de a lé­leg­zés nem élet­cél­ja, csak élet­ben ma­ra­dá­sá­nak el­ső és leg­sür­gő­sebb fel­té­te­le. Mi, akik a Bem-szo­bor, a Par­la­ment, a rá­dió előtt tün­tet­tünk, alig­ha ér­tet­tünk vol­na egyet sok ezer tün­te­tő­tár­sunk mind­egyi­ké­vel, akik kö­zül a leg­több dél­előtt még azt sem tud­ta, hogy dél­után tün­tet­ni, es­te pe­dig ta­lán lő­ni fog.

Le­het, hogy ha for­ra­dal­mun­kat él­ni hagy­ják, he­tek, hó­na­pok alatt ki­raj­zo­lód­nak va­la­mi­fé­le nem­ze­ti egyet­ér­tés, kö­zös ne­ve­ző kör­vo­na­lai, olyan kö­zös cé­lo­ké, ame­lyek elég kép­lé­ke­nyek egy ide­ig­le­nes komp­ro­misszum­hoz, mely­nek alap­ján az­tán par­la­men­tá­ris kö­rül­mé­nyek kö­zött, kül­ső kény­szer és bel­ső bru­ta­li­tás nél­kül meg­in­dul­hat az or­szá­gos vi­ta a jö­vő­kép fö­lött. Az is le­het, hogy ha­ma­ro­san, na­pok vagy he­tek öröm­má­mo­ra után meg­kez­dő­dik az ideo­ló­gi­ai és ha­tal­mi harc azok kö­zött, akik el­ső­nek fo­gal­maz­zák meg és tár­ják az or­szág elé po­zi­tív cél­ja­i­kat. Annyi min­den­eset­re bi­zo­nyos, hogy egy győz­tes for­ra­da­lom után nem jut­hat­tak vol­na szó­hoz sem­mi­fé­le jö­vő­ről fo­lyó vi­tá­ban azok, akik a for­ra­dal­mat elő­idé­ző fi­zi­kai és szel­le­mi ter­ror ve­ze­tői, vég­re­haj­tói vagy va­zal­lu­sai vol­tak. So­ku­kat utol­ér­te vol­na a nép ha­rag­ja, a töb­bit hall­ga­tás­ra ítél­te vol­na a nép meg­ve­té­se.

Győz­tes for­ra­dal­mak­ra ál­ta­lá­ban nem jel­lem­ző a meg­bo­csá­tás eré­nye, és min­den for­ra­dal­mi győ­ze­lem után fel­me­rül egy er­köl­csi kér­dés: hol van a múlt­tal va­ló sza­kí­tás és a meg­tor­lás kö­zött a ha­tár, mi­kor vá­lik a jo­gos és szük­sé­ges szá­mon­ké­rés és igaz­ság­szol­gál­ta­tás új ter­ror­rá? Med­dig me­het el a nagy­lel­kű­ség, mi­előtt os­to­ba és fe­le­lőt­len tak­ti­kai meg­al­ku­vás­sá vál­nék? Ba­bits Mi­hály sze­rint „bű­nö­sök közt cin­kos, aki né­ma” – csak­hogy iga­zi ter­ror ide­jén min­den­ki né­ma; az is, akit a bi­tó­fa tett né­má­vá, és az is, akit a bi­tó­fa pusz­ta ár­nyé­ka. Azt je­len­te­né ez, hogy min­den­ki bű­nös volt, aki nem lett már­tír, vagy nem me­ne­kült el?

Öt­ven­hat­nak nem vol­tak ilyen prob­lé­mái. Nem egé­szen két hét sza­bad­sá­gért éve­ken át tar­tó ret­te­gés­sel, meg­aláz­ta­tás­sal, sok-sok száz élet­tel, meg­szám­lál­ha­tat­lan bör­tön­ben töl­tött esz­ten­dő­vel fi­zet­tet a nem­zet. Mond­hat­juk-e ezért, hogy a for­ra­da­lom egy­ér­tel­mű­en ve­re­sé­get szen­ve­dett? Ér­tel­met­len vér­ál­do­zat volt-e a harc? Er­re iga­zá­ból csak úgy le­het­ne vá­la­szol­ni, ha tud­nánk, hogy mi­ként ala­kult vol­na Ma­gyar­or­szág sor­sa 1956 őszé­től mos­ta­ná­ig a for­ra­da­lom nél­kül. Min­den tör­té­nész tud­ja, hogy mi­lyen in­go­vá­nyos te­rü­let­re ve­zet az ilyen, na­gyob­bá­ra amúgy is med­dő ta­lál­ga­tás. A nem­le­ges vá­laszt a kér­dés­re ta­lán az ad­ja meg, ami­vel kezd­tem: va­la­mennyi­ünk je­len­le­gi po­li­ti­kai gon­dol­ko­dá­sát be­fo­lyá­sol­ta, for­mál­ta, ami 56 őszén tör­tént. Nem­ csak a mi­én­ket, akik kül­föl­di szór­vány­ban élünk, nem­ csak a mi­én­ket, akik már él­tünk a for­ra­da­lom ide­jén, és elég idő­sek vol­tunk ah­hoz, hogy meg­ért­sük, ami kö­rü­löt­tünk tör­té­nik. Nem­csak a mi­én­ket, aki­ket hi­va­tá­sunk vagy ter­mé­sze­tes ér­dek­lő­dé­sünk po­li­ti­kus gon­dol­ko­dás­hoz ve­ze­tett, ha­nem az egész ma élő ma­gyar­ság min­den tag­já­ét, ott­hon és kül­föl­dön, po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lás vagy akár csak ilyen irá­nyú ér­dek­lő­dés nél­kül is, még­pe­dig füg­get­le­nül at­tól, hogy an­nak ide­jén vagy most a for­ra­da­lom ol­da­lán áll­tunk, il­let­ve ál­lunk-e. Ez már ön­ma­gá­ban je­len­tős: 1956 lán­go­ló ok­tó­be­re meg­ha­tá­ro­zó két vagy há­rom ma­gyar nem­ze­dék, és ki tud­ja, ta­lán meg­szám­lál­ha­tat­lan utá­nunk jö­vő nem­ze­dék min­den tag­ja szá­má­ra is.

De a ma­gyar for­ra­da­lom nem csak a mi szá­munk­ra volt meg­ha­tá­ro­zó. 1956 ok­tó­be­re vég­ze­tes csa­pást mért Hru­scsov bé­ke­kam­pá­nyá­ra, amely vol­ta­kép­pen – mint az egy­ko­ri szov­jet bi­ro­da­lom egész bé­ke­po­li­ti­ká­ja – ar­ra irá­nyult, hogy ha le­het, fegy­ve­res harc nél­kül, ha nem le­het, ak­kor kli­ens-ál­la­mok he­lyi há­bo­rúi ré­vén ter­jessze ki a szov­jet ural­mat vagy be­fo­lyást az egész vi­lág­ra. A nyu­ga­ti kom­mu­nis­ta pár­to­kat ez­ré­vel, tíz­ez­ré­vel hagy­ták el tag­ja­ik, e pár­tok egy ré­sze tel­je­sen sza­kí­tott a szov­jet po­li­ti­ká­val, a nyu­ga­ti ér­tel­mi­ség­nek az a ré­sze, amely a kom­mu­niz­mus­ban a ka­pi­ta­liz­mus min­den be­teg­sé­gé­re el­len­szert, a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rák min­den gaz­tet­té­ben és os­to­ba­sá­gá­ban egy fel­tér­ké­pe­zet­len, de alap­já­ban vé­ve jó irány­ba ve­ze­tő úton va­ló bot­la­do­zást lá­tott, leg­alább egy idő­re ma­gá­hoz tért ré­vült­sé­gé­ből. A har­ma­dik vi­lág előtt is le­hul­lott, vagy leg­alább fél­re­csú­szott a kom­mu­nis­ta rend­szer iga­zi vo­ná­sa­it fe­dő ál­arc. A Bu­da­pest ut­cá­in har­co­ló mi­ci­sap­kás mun­kás­gye­re­kek tör­té­ne­lem­lec­két ad­tak a Sor­bonne, az Ox­ford és a Har­vard sok ne­velt­jé­nek és ta­ná­rá­nak. Ma­gyar­or­szág né­hány nap­ra, né­hány hét­re nagy­ha­ta­lom­má vált; er­köl­csi nagy­ha­ta­lom­má, amely­nek sor­sa meg­ha­tá­ro­zó lett a hu­sza­dik szá­zad hát­ra­le­vő ré­szé­re.

Ezek­hez a töb­bé-ke­vés­bé kéz­zel fog­ha­tó ered­mé­nyek­hez hoz­zá kell még so­rol­nunk, sőt na­gyon hosszú tá­von leg­fon­to­sabb gya­nánt kell hoz­zá­so­rol­nunk azt a ha­tást, ame­lyet 1956 ok­tó­be­re nem egy-egy ma­gyar, ha­nem az egész ma­gyar­ság gon­dol­ko­dá­sá­ra, tar­tá­sá­ra, tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat- és mi­to­ló­gia­anya­gá­ra tett. Ugyan­úgy gon­dol­kod­nánk-e ar­ról a tör­té­nel­mi kö­zös­ség­ről, amely­hez akar­va-nem akar­va tar­to­zunk (ha má­sért nem, hát azért, mert a kül­vi­lág eh­hez so­rol ben­nün­ket), ugyan­úgy gon­dol­nánk-e kol­lek­tív ön­ma­gunk­ra há­rom egy­mást kö­ve­tő év­szá­zad sza­bad­ság­har­cai nél­kül? Min­den or­szág, min­den nép tör­té­ne­té­nek van­nak pil­la­na­tai, ami­kor fe­lül­emel­ke­dik ön­ma­gán. Ezek a pil­la­na­tok nem avat­ják szent­té, nem te­szik má­sok­nál ne­me­seb­bé, de meg­bé­kél­te­tik ön­ma­gá­val, és pél­da­képp szol­gál­nak büsz­ke­ség­re ke­vés­bé jo­go­sí­tó idők­ben.

Lend­vai Pál Ma­gya­rok – ku­dar­cok győz­te­sei cí­mű köny­vé­ben azt ír­ja, hogy a ma­gyar­ság egész tör­té­nel­me alatt új­ra meg új­ra győz­tes­ként tu­dott ki­ke­rül­ni meg­sem­mi­sí­tő ve­re­sé­gek­ből. Meg­sem­mi­sí­tő ve­re­ség volt-e no­vem­ber ne­gye­di­ke ok­tó­ber 23-a szá­má­ra, és győz­tes­ként ke­rül­tünk-e ki be­lő­le? Sem­mi­kép­pen sem volt meg­sem­mi­sí­tő a ve­re­ség, ha meg­gon­dol­juk, hogy utá­na Ma­gyar­or­szá­got nem le­he­tett töb­bé úgy kor­má­nyoz­ni Moszk­vá­ból, mint ad­dig. Ta­lán még az el­len­for­ra­da­lom leg­si­vá­rabb, leg­sö­té­tebb nap­ja­i­ban sem. Ha má­sért nem, azért, mert a nem­zet ön­ma­gá­ra is­mert. Tíz na­pig nem kel­lett ha­zu­doz­ni, és a tíz nap alatt min­den­ki meg­ér­tet­te, hogy az or­szág la­kos­sá­gá­nak messze túl­nyo­mó több­sé­ge szá­má­ra a kom­mu­nis­ta rend­szer el­fo­gad­ha­tat­lan. Esze­lős ideo­ló­gi­ai szi­go­rát eny­hí­te­ni kel­lett, míg vég­re ma­gá­nak a tar­to­má­nyi hely­tar­tó­nak a szá­já­ból han­goz­ha­tott el az az esz­me­i­leg meg­al­ku­vó ki­je­len­tés, hogy „aki nincs el­le­nünk, az ve­lünk van”.

Vi­szont, mi­előtt azt ta­lál­nánk mon­da­ni, hogy a nem­zet győz­tes­ként ke­rült ki a lát­szó­lag vesz­tett csa­tá­ból, gon­dol­juk meg, hogy meg­al­ku­vás­ra ha ta­lán nem is ép­pen meg­al­ku­vás­sal, de el­fo­ga­dó, be­le­tö­rő­dő váll­vo­nás­sal vá­la­szolt. Szí­ve, in­dít­ta­tá­sa sze­rint nem volt ural­ko­dói mel­lett, de kéz­zel­fog­ha­tó meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ban el­le­nük sem volt. A nor­ma­li­tás fe­lé tett sze­rény és gon­do­san ki­cen­ti­zett lé­pé­se­ket az­zal ju­tal­maz­ta, hogy úgy tett, mint­ha Ma­gyar­or­szá­gon min­den nor­má­lis­sá vált vol­na. So­kan még büsz­kék is vol­tak ar­ra a meg­alá­zó meg­ál­la­pí­tás­ra, hogy „Ma­gyar­or­szág a leg­ké­nyel­me­sebb ba­rakk a szov­jet kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban”. Ezt mi, akik 1956. no­vem­ber ne­gye­di­ke után el­jöt­tünk az or­szág­ból, so­ha sem­mi­fé­le er­köl­csi jo­gon az ott­hon ma­ra­dot­tak sze­mé­re nem vet­het­jük, de a tel­jes tör­té­nel­mi igaz­ság­hoz épp­úgy hoz­zá­tar­to­zik, mint a ben­zin­nel töl­tött te­jes­üve­gek és a tan­kok­ra ki­tű­zött, szov­jet cí­mer­től meg­tisz­tí­tott ma­gyar zász­lók. En­nek a tár­sa­dal­mi ato­mi­zá­ló­dás­nak, a rend­szer­rel egyen­ként kö­tött sze­mé­lyes komp­ro­misszu­mok so­ka­sá­gá­nak, és per­sze nem utol­só­sor­ban az ezt ki­hasz­ná­ló rend­szer ra­vasz­sá­gá­nak lett a kö­vet­kez­mé­nye a ki­lenc­ve­nes évek kö­ze­pé­re a „há­rom-hat­va­nas ke­nyér”, a jó ma­ga­vi­se­le­tet és mi­ni­má­lis mun­kát la­kó­te­le­pi kis­la­kás­sal, Tra­bant­tal ju­tal­ma­zó évek vissza­sí­rá­sa so­kak ré­szé­ről, aki­ket há­rom-négy év­ti­zed­del ko­ráb­ban még nagy­ra­lá­tóbb vá­gyak, ne­me­sebb, és fő­leg kö­zös re­mé­nyek fű­töt­tek. A kom­mu­niz­mus ha­lott, rot­ha­dó te­te­mét vé­gül is az húz­ta fél­re a fel­emel­ke­dés út­já­ból, hogy az el­nyo­mó nagy­ha­ta­lom új utak­ra tért, és tud­tá­ra ad­ta ma­gyar hely­tar­tó­i­nak, hogy ha csőd­be jut­nak, nem szá­mít­hat­nak töb­bé a meg­szál­lók tank­ja­i­ra. Ami­kor te­hát az 1956-os for­ra­da­lom em­lé­két ün­ne­pel­jük, nem kell ve­re­sé­get gyá­szol­nunk, de köz­vet­len, gya­kor­la­ti és er­köl­csi ered­mé­nyek­ben meg­mu­tat­ko­zó győ­zel­met sem ün­ne­pel­he­tünk. Ám 1956-ban a ma­gyar nép még­is két el­évül­he­tet­len ér­té­kű győ­zel­met ara­tott: győ­zel­met a ha­zug­ság és győ­zel­met a fé­le­lem fö­lött. Bár­mit hoz­zon is a jö­vő, er­re a ket­tős győ­ze­lem­re örök­ké büsz­kén te­kint­he­tünk vissza. Büsz­kén, és ab­ban a re­mény­ben, hogy Ma­gyar­or­szá­gon so­ha töb­bé nem kell vér­rel fi­zet­ni a sza­bad­sá­gért.

Jot­isch­ky Lász­ló

::Nyomtatható változat::