Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A szer­ző, Fecs­ke Csa­ba so­ka­dik köny­ve e mos­ta­ni; fel­nőt­tek­hez szó­ló ver­ses­kö­te­te­i­nek so­rá­ban a nyol­ca­dik. Több mű­faj­ban gya­kor­lott író lí­rai mű­vé­vel szem­be­sü­lünk ez­út­tal, iro­dal­mi ér­de­me­it leg­utóbb Jó­zsef At­ti­la-díj­jal is­mer­ték el. Fecs­ke-mű­ve­ket sok­szor és sok­fe­lé lel­he­tünk a la­pok, iro­dal­mi fo­lyó­ira­tok ha­sáb­ja­in, rá­di­ók mű­so­ra­i­ban, és an­to­ló­gi­ák­nak is gya­ko­ri sze­rep­lői mun­kái.

Új kö­te­té­ben öt­ven­két szo­net­tet ad köz­re, ta­go­lat­la­nul egy­be­gyűjt­ve. Ba­kos Ka­ta­lin egyé­ni mű­vé­sze­ti íz­lés­sel ál­dott gra­fi­kái tár­sul­nak a ver­sek­hez, s az ő ele­gáns bo­rí­tó­ja öle­li a kö­nyv lap­ja­it is.

Az el­ső em­ber­pár cí­mű vers áll a kö­tet élén, az­tán a foly­ta­tás: Áb­ra­hám, Mó­zes, Zsu­zsan­na és a vé­nek, Dá­vid, Gáb­ri­el, Pé­ter, Há­rom­ki­rá­lyok – e vers­cí­mek jel­zik leg­ki­vált a té­mák bib­li­ai ere­de­tét. „mint kéz a se­bet úgy érin­ti meg / mind­annyi­ónk szí­vét az Is­ten / fe­lénk azért nyúl hogy se­gít­sen” – ír­ja a Kö­ze­lí­tés­ben. Sze­líd sze­rény­ség jel­lem­zi a kis­de­det vá­ró Má­ri­át a Vá­ra­ko­zás­ban, az is­me­ret­len fo­lya­mat ér­zel­mi el­fo­ga­dá­sa, amely ki­zá­ró­lag hit­be­li él­mény, majd cse­le­ke­det. S kö­vet­ke­zik a kö­tet egyik leg­szeb­ben si­ke­rült szo­nett­je, a Jó hírt ho­zott cí­mű:

kinn vol­tunk ak­kor éj­jel a me­zőn
ül­tünk a tűz kö­rül a nyáj aludt
bo­tom szo­ron­gat­tam zsi­vány ha jön
vé­reng­ző or­das hát eb­sors­ra jut

las­san ki­hunyt a tűz a pász­to­rok
már a ló­bőrt húz­ták jó han­go­san
ek­kor lát­tam meg azt a csil­la­got
fe­jem fö­lött a fé­nye szín­arany

bo­lon­dul ver­ni kez­dett a szí­vem
atyám ütött a vég órá­ja tán
re­meg­ve fél­tünk va­la­mennyi­en

s ak­kor hir­te­len an­gyal szállt kö­zénk
cso­dál­koz­tunk és néz­tünk csak bu­tán
jó hírt ho­zott és on­tot­ta a fényt

Fecs­ke ver­sei éle­tünk lel­ki ese­mé­nye­i­hez ido­mul­nak, s hű­en kö­ve­tik a pszi­ché hul­lám­zá­sa­it. Egyik so­rá­ban így vall: „ké­tel­ke­dem de lel­kem éne­kel”. A má­sik­ban „a gyö­nyör bá­nyá­sza” ki­fe­je­zés­sel él. S a Fű alatt cí­mű szo­nett­je vé­gén ez áll: „a sem­mi ét­ke lesz a gon­do­lat / mint föld­re hullt rot­ha­dó al­ma / rej­tő­zik rozs­dás őszi fű alatt”. To­váb­bá so­rol­ja mind a vesz­te­sé­ge­ket, mind­azt, mit ál­ma­ink­ból s lé­tünk­ből itt ha­gyunk, vál­lal­va az út­köz­ben dú­do­lók éne­két: „ez az em­lé­ke­zés-sze­rű lét / mint tó vi­zén kör­re kört ro­vó / hattyú tol­lán hold­fény szűrt kö­dét // csil­lant­ja meg egy más tér fé­nye­it / ahon­nét az üze­net ér­ke­zik”.

Fecs­ke nem szab­vány szo­net­te­ket ír, az azo­nos szó­tag­szám szab­ta for­má­tól men­te­sít, el­tér a meg­sza­bott so­rok­tól. Újabb ver­se­it ugyan nem új min­tá­ra ala­kít­ja, ha­gyo­má­nyos ke­re­te­it meg­őriz­ve mó­do­sít né­hol, pél­dá­ul az El­hasz­nált idő­ben az ok­tá­va négy-négy és a terc­ina há­rom-há­rom so­rú vers­sza­ka­it meg­tö­ri négy-há­rom négy-há­rom­ra.

Az imént em­lí­tett ver­se vé­gén je­len­ti ki: „el­méd­ről mint gyer­tyá­ról a vi­asz / cso­rog le­fe­lé az el­hasz­nált idő / az utol­só csep­pig a fény vi­gasz”. Kö­vet­ke­ző ver­sé­ben pe­dig hűt­len sze­re­tő­ként je­le­ní­ti meg az időt, ami­kor „a gyer­tyák szar­ván fönn­akad az éj”, és „kor­moz­va lob­ban el a szen­ve­dély”. Fel­eme­lő­en re­á­lis gon­do­lat­tal in­dít­ja ezt a ver­set: „iró­nia az én ko­mor­nyi­kom / szol­gá­la­tom­ra van rá­il­lő sze­rep / ami­kor szük­sé­gem van rá hí­vom / s te­szi amit kell és amit le­het”. Az idő a ki nem játsz­ha­tó té­nye­ző az éle­tünk­ben. Az el­mú­lás el­le­né­ben je­le­nünk je­le­nik meg Fecs­ke szo­nett­je­i­ben szin­te vé­gig e kö­tet lap­ja­in, mint a Mi­ért van? vagy a Nagy ár cí­mű­ben.

mondd csak ma­gad­ba száll­ni kész vagy-e
dol­goz­ni csönd­ben mint va­kond ha túr
az em­ber hol kő hol gor­don­ka­húr
mo­nok­li lesz be­lő­le vagy ze­ne
a szív for­ró ke­men­ce volt ki­hűlt
jég­csip­két hí­mez rá a ját­szi tél
az én-sö­tét­ben arany­por szi­tál
aszalt gyü­mölcs­ként éde­sül a múlt
időnk fut mint va­dász elől a nyúl
lát­tad már hogy bucs­ká­zik föl sze­gény
még meg se vir­radt már­is al­ko­nyul
az éle­tünk ó iz­gal­mas re­gény
vé­gig­la­poz­ni min­den pénzt meg­ér
de mind­ezért a ha­lál tán nagy ár

Hi­te­les nyo­mat cí­mű szo­nett­jé­ben fel­mu­tat­ja a hű­ség hi­te­lét: „míg ké­szül a leg­vég­ső vál­to­zat / az összes töb­bin min­dig át­tű­nő / egyet­len arc a hi­te­les nyo­mat”. A köl­tő sa­ját ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve ma­gá­ba gyö­mö­szö­li a vi­lá­got, és öröm fi­gyel­ni, ahogy „va­la­ki ját­szik szí­ve húr­ja­in”. A kö­tet vé­ge fe­lé egy-két paj­zán­ba haj­ló szo­nett han­gu­la­tá­ban-mo­do­rá­ban mint­ha Vil­lon­ra utal­na, a töb­bi ér­vé­nyé­nek-hi­te­lé­nek gyö­ke­re in­kább Shakes­peare irá­nyá­ba haj­ló­nak vél­he­tő. A Ró­meó és Ró­meó cím eny­hén fur­csá­nak ér­zik, bár e ver­se vé­gén fo­gal­maz­za meg az ele­ve gon­dos­ko­dás ér­tel­mét: „ér­zem Is­ten a ke­zét rám te­szi / nem bánt in­kább bol­do­gít a bol­dog / a má­sik örö­mét is él­ve­zi”.

Pet­rar­ca ta­lál­má­nyá­nak-fel­fe­de­zé­sé­nek há­la, Ka­zin­czyt kö­ve­tő­en szin­te min­den je­len­tő­sebb ma­gyar köl­tő írt szo­net­tet. Leg­in­kább ma­gá­tól ér­te­tő­dő köz­vet­len­ség­gel Jó­zsef At­ti­lát, de raj­ta kí­vül is klasszi­kus és kor­társ köl­tők re­gi­ment­jét le­het­ne em­lí­te­ni e te­kin­tet­ben. Re­mek hét­köz­na­pi le­le­mény a Na­pon­ta cí­mű val­lo­más a csa­lá­di össze­tar­to­zás fe­le­lős­sé­gé­ről. S a kö­tet­zá­ró Egy nyár szin­tén az egy­sze­rű­ség nagy­sze­rű­sé­gé­ben le­le­dző bol­dog pil­la­nat: „szép­sé­gén kí­vül sem­mit sem adott / más nyár­ból hoz­ta tán a mo­so­lyát / is oly so­kat­mon­dó­an hall­ga­tott // az es­ti ég sej­lett a lom­bon át / szél hoz­ta a tó­ról a víz­sza­got / el­múlt a nyár az élet megy to­vább”.

Nem hi­val­ko­dó­ak, de sze­ret­ni va­ló­ak e kö­tet szo­nett­for­má­ba zárt rí­mei, rit­mu­sai. Szó­ki­mon­dá­sa több­nyi­re a halk be­le­tö­rő­dé­sé, a sze­líd rá­cso­dál­ko­zá­sé. A hét­köz­na­pok­ban meg­is­mert té­mák, tör­té­né­sek, ér­zel­mek irá­nyí­tó­ja a böl­cses­ség sze­rény fi­lo­zó­fi­á­ja, amely tá­masz le­het és tér­kép föl­di utunk so­rán, hi­szen fon­tos kí­sé­rőnk a han­gu­lat, tu­laj­don­kép­pen: bel­ső nap­sü­tés. Amíg az lé­te­zik, él­te­tőnk bár­mi­lyen bo­rús, esős, vi­ha­ros idő­ben.

Van­nak bo­csá­na­tos bű­nök is, mint pél­dá­ul az idő vissza­lo­pá­sa úgy, ahogy Fecs­ke Csa­ba te­szi nosz­tal­gi­á­ra éhe­zőn, s min­den sze­mé­lyes két­ke­dé­se el­le­né­re is ha­tá­ro­zot­tan-szi­lár­dan meg­ala­po­zott, egye­te­mes irány­mu­ta­tók sze­rint.

Zsi­rai Lász­ló

::Nyomtatható változat::