A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Öt­ven­hat­ra em­lé­ke­zem. A szub­jek­tív em­lé­ke­zés for­má­ját vá­lasz­tot­tam, és eb­ből kö­vet­ke­ző­en az ün­nep­hez kap­cso­ló­dó gon­do­la­tok mel­lett né­hány töp­ren­gő, nyug­ta­la­ní­tó kér­dést is fel kell ten­nem.

Az­zal kell kez­de­nem, hogy fáj a szí­vem öt­ven­ha­tért… Ha­zá­mért, nem­ze­te­mért, a hő­sö­kért, az ál­do­za­to­kért s azért is, mert ak­kor is ma­gunk­ra ma­rad­tunk. A jó­val ké­sőbb meg­is­mert, sok­szor em­le­ge­tett vi­lág­po­li­ti­kai re­a­li­tá­sok sem csök­ken­tik ezt a fáj­dal­ma­mat. A ta­nul­sá­go­kat, ame­lyek má­ig, sőt a jö­vő­be is nyúl­nak, min­den­eset­re vég­re jó­za­nul le kell, le kel­le­ne von­ni. Sa­pi­en­ti sat.

Ok­tó­ber 23-tól no­vem­ber 4-ig mind­össze ti­zen­két nap. Ma már tud­juk, és so­kan el­is­me­rik, hogy e nem egé­szen két hét je­len­tő­sé­ge vi­lág­tör­té­nel­mi, s a for­ra­da­lom messzi­re su­gár­zó fé­nyes csil­lag ma­rad – va­ló­ban meg­ma­rad? – az utó­kor szá­má­ra.

Ti­zen­két éves győ­ri kis­di­ák vol­tam ak­kor; s mi­vel Győr­ben nem vol­tak nagy har­cok, csak né­hány em­lé­ket őr­zök azok­ból az idők­ből.

– Az elő­ször le­ve­gő­be eresz­tett gép­pisz­toly­so­ro­za­tok hang­ját, ami­kor az ávó­sok­kal ra­kott te­her­au­tók csi­kor­gó ke­rék­kel le­ka­nya­rod­tak a Ba­ross híd­ról. A bör­tön előtt össze­gyűlt tö­meg osz­la­tá­sá­ra ve­tet­ték be őket. Azt hal­lot­tuk, né­hány ha­lott és se­be­sült ma­radt utá­nuk. Hogy ro­han­tunk ha­zá­ig!

– No­vem­ber 4-e reg­ge­lét, ami­kor ra­gyo­gó va­sár­na­pi nap­sü­tés és por­cu­kor­sze­rű, vé­kony hó­ré­teg szé­pí­tet­te meg a vi­lá­got. De ami­kor ki­néz­tem az ab­la­kon, az éj­sza­ka meg­ér­ke­zett, lég­vo­nal­ban ta­lán öt­ven mé­ter­re sem lé­vő szov­jet tank ré­mü­let­tel töl­tött el; ágyú­csö­vé­ről meg elő­ször azt gon­dol­tam, hogy ép­pen a mi ab­la­ka­in­kat vet­te cél­ba, pe­dig csak a kö­ze­li híd­fő­re irá­nyoz­ták.

– Az­tán már no­vem­ber kö­ze­pe fe­lé, ami­kor a Ra­dó-szi­ge­ten a Ket­tős híd­nál ál­lo­má­so­zó szov­jet harc­ko­csi ka­to­ná­it szin­te már saj­nál­tuk, ami­kor a ke­mény hi­deg mi­att hár­tyá­sod­ni kez­dő Rá­bá­ból mer­ték a mos­dó­vi­zü­ket. Azon ámul­tak, hogy Af­ri­ká­ban ilyen hi­deg van, hi­szen őket a Szu­e­zi-csa­tor­ná­hoz ve­zé­nyel­ték… Pár nap múl­va né­hány ci­vil ru­há­ért el is ad­ták a tan­kot, és ki tud­ja, ho­va tűn­tek el.

– Ben­nem öt­ven­ha­tos em­lék az a né­hány hó­nap­pal ké­sőb­bi ret­te­ne­tes szé­gyen­ér­zet is, ame­lyik kis­ka­masz­szí­ve­met szin­te meg­bé­ní­tot­ta, ami­kor a film­hír­adó az öt­ven­hét má­jus 1-jei bu­da­pes­ti fel­vo­nu­lás ké­pe­it mu­tat­ta: a vé­res­ke­zű ha­ta­lom emel­vé­nyen pöf­fesz­ke­dő fi­gu­rái és alant az a ret­te­ne­tes tö­meg, ame­lyik él­jen­zi és meg­tap­sol­ja a gyil­ko­so­kat.

Per­sze azért van más is me­mó­ri­ám mé­lyén. Az iz­ga­tott ta­ná­rok az is­ko­lá­ban, a Kos­suth-cí­mer az osz­tály­te­rem fa­lán meg a vég­te­len sor­ba­ál­lá­sok – és mind­az, ami az­tán utá­na jött. A meg­tor­lás dü­hön­gő őrü­le­te, majd a kon­szo­li­dált vi­dám ba­rakk foj­tott le­ve­gő­je meg a gu­lyás­kon­dé­rok min­dent be­bo­rí­tó szag­fel­hői…

Sú­lyo­san for­má­ló­dik ben­nem a kér­dés: sza­bad-e ne­künk öt­ven­hat di­cső­sé­gé­ről, ered­mé­nye­i­ről el­mél­ked­ni, amíg nem va­gyunk haj­lan­dók üze­ne­tét és ta­nul­sá­ga­it iga­zán meg­ér­te­ni?

Sok je­le volt a tár­sa­dal­mi fe­szült­ség­nek, de for­ra­dal­mi meg­moz­du­lás­ra – va­ló­szí­nű­leg – csak igen ke­ve­sen gon­dol­tak… Ugyan­ak­kor min­den­ki várt, s egy­re töb­ben kö­ve­tel­tek vál­to­zá­so­kat.

Kos­suth La­jos így ír egy he­lyen: „Én a for­ra­dal­mat a né­pek szent jo­gá­nak tar­tom és val­lom, de egy­szer­s­mind oly vég­esz­köz­nek te­kin­tem, mely­hez a né­pek­nek csak azon eset­ben sza­bad nyúl­ni­ok, mi­dőn vagy nem­ze­ti lé­tük­nek vagy jo­ga­ik­nak s sza­bad­sá­guk­nak akár vissza­szer­zé­sé­re, akár meg­vé­dé­sé­re más mód­juk nincs, vagy ami­dőn bol­dog­sá­guk sza­bad fej­lő­dé­sé­nek va­la­mely fenn­ál­ló rend­szer annyi­ra út­já­ban áll, hogy min­den áron va­ló el­tá­vo­lí­tá­sát a nem­zet szent ér­de­kei kö­ve­te­lik… Lá­za­dá­so­kat le­het csi­nál­ni, for­ra­dal­ma­kat so­ha. Azok nem csi­nál­tat­nak, azok csi­ná­lód­nak…”

Igen, így csi­ná­ló­dott spon­tán, szer­ve­zet­le­nül, 1956 ok­tó­be­ré­ben so­ha ad­dig nem ta­pasz­talt össze­tar­tás­sal a for­ra­da­lom. Spon­tán – te­hát nem elő­re el­ha­tá­ro­zott ter­vek vég­re­haj­tá­sa volt, ha­nem „egy vég­le­te­kig fe­szí­tett húr el­pat­ta­ná­sa, egy meg­kín­zott, meg­alá­zott nem­zet fel­hör­dü­lé­se. (…) Tíz­mil­lió em­ber ta­lán nem tud­ta, hogy pon­to­san mit akar, de azt mind­egyi­künk meg tud­ta fo­gal­maz­ni, hogy mit nem akar. (…) nem akar­ja to­vább tűr­ni a nem­ze­ti és egyé­ni meg­aláz­ta­tá­so­kat, a ha­zu­do­zást, min­den ön­ál­ló gon­do­lat meg­hur­co­lá­sát, a nem­zet in­fan­ti­li­zá­lá­sát, kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nya­i­nak meg­gya­lá­zá­sát.” (Jot­isch­ky Lász­ló: Ok­tó­be­ri gon­do­la­tok, Ang­li­ai Ma­gyar Tü­kör, 2006. jú­ni­us – Az írás teljes terjedelmében a 6. oldalon olvasható. – A szerk.)

Min­den bi­zonnyal előbb vagy utóbb a po­zi­tí­vu­mok is meg­szi­lár­dul­tak vol­na – nyil­ván vi­ták és ha­tal­mi har­cok kö­ze­pet­te –, olya­nok, mint a szó­lás- és saj­tó­sza­bad­ság, a sem­le­ges­ség, a több­párt­rend­szer stb. De ak­kor az a más­fél hét mind­er­re nem volt ele­gen­dő. A for­ra­da­lom a szov­jet tan­kok óri­á­si túl­ere­je mi­att és a moszk­vai aka­ra­tot ki­szol­gá­ló nem­zet­áru­ló po­li­ti­ku­sok köz­re­mű­kö­dé­sé­vel el­bu­kott, de nem két­sé­ges, hogy – a rá kö­vet­ke­ző tom­bo­ló meg­tor­lás, bi­tó és bör­tön és a tisz­ta szán­dé­kot be­mocs­ko­ló szám­ta­lan fél­re­ma­gya­rá­zás és ha­zug­ság el­le­né­re – vi­lág­tör­té­nel­mi lép­ték­kel mér­ve is ma­ra­dan­dó je­len­tő­sé­gű 56 vé­res, gyö­nyö­rű küz­del­me. Ezért adó­zunk há­lá­val a hő­sök­nek, és őriz­zük ke­gye­let­tel a már­tí­rok em­lé­két.

Ha eszem­be jut­nak az 1957. má­jus 1-jé­ről szó­ló tu­dó­sí­tá­sok (ez mos­ta­ná­ban is sok­szor meg­tör­té­nik ve­lem) meg a gu­lyás­kon­dé­rok gő­zé­től meg­szür­kült év­ti­ze­dek meg 2004. de­cem­ber 5-e – hogy mást most ne is em­lít­sek –, és el­töp­ren­gek nem­ze­tünk, ha­zánk mai hely­ze­tén, mély­ről fa­ka­dó ag­go­da­lom­mal kér­de­zem: ér­de­mes volt? És: ho­gyan to­vább?

A Szent­írás egyik fon­tos igé­je is nyug­ta­la­nít: „Az igaz­ság fel­ma­gasz­tal­ja a nem­ze­tet; a bűn pe­dig gya­lá­za­tá­ra van a né­pek­nek.” (Péld 14,34; Ká­ro­li-for­dí­tás) Köl­cseynk­kel együtt imád­ko­zom: „Szánd meg, Is­ten, a ma­gyart!”

„Most perc-em­ber­kék dá­ri­dó­ja tart,
De épi­tés­re ké­szen a kö­vünk,
Na­gyot vé­gez­ni még­is mi jö­vünk,
Na­gyot és szé­pet, em­be­rit s ma­gyart.”

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::