A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 2. VA­SÁR­NAP – zsid 12,22–29

Hozzászólás a cikkhez

Ste­fan Zweig Rá­hel per­be száll Is­ten­nel cí­mű no­vel­lá­já­ban Is­ten ret­te­ne­tes ha­rag­ja a szent vá­ros el­len for­dul. A kö­zel­gő ve­sze­de­lem­nek sen­ki sem tud el­len­áll­ni. En­gesz­te­lőn vo­nul­nak fel az Ószö­vet­ség nagy­jai, Áb­ra­hám, Izsák, Já­kób, az ős­atyák mind és a pró­fé­ták, Mó­zes, Sá­mu­el, Il­lés és El­iz­e­us, de hi­á­ba min­den, Is­ten né­ma ma­rad.

Vé­gül elő­áll Rá­hel, Iz­ra­el ős­any­ja, és el­me­sé­li Is­ten­nek az ő tör­té­ne­tét. El­mond­ja, hogy mennyit kel­lett vár­nia, tűr­nie, szen­ved­nie a sa­ját, Já­kób mel­lett át­élt sor­sá­ban, de el­mond­ja azt is, hogy min­den tra­gi­kus dön­té­sé­ben Is­ten­re fi­gyelt, tő­le nyert erőt. Olyan meg­bo­csá­tó, nagy­vo­na­lú és sze­re­tet­tel tel­jes akart és tu­dott len­ni, mint az Örök­ké­va­ló, de csak­is rá te­kint­ve, rá gon­dol­va, tő­le kér­ve se­gít­sé­get. Azt mond­ja, ha ő, az egy­sze­rű asszony tu­dott ilyen len­ni, ép­pen Is­ten­re hi­vat­koz­va min­den tet­té­ben, ak­kor – hogy ne csa­lód­jon ab­ban, aki­re ed­dig tá­masz­ko­dott – Is­ten is tud­jon meg­bo­csá­tó­vá vál­ni. Ő azon­ban hall­gat, és a sö­tét fel­hők nem tá­voz­nak.

Hir­de­tem nek­tek az ér­zé­keny Is­tent, akit nem tu­dunk meg­fo­gal­maz­ni szob­rok, ké­pek alak­já­ban, akit nem tu­dunk bir­to­kol­ni ál­do­za­ti for­mák­ban, li­tur­gi­ák­ban, dog­ma­ti­kai té­te­lek­ben. Őt nem le­het egy­sze­rű­en tör­vénnyé, esz­mé­vé le­ala­cso­nyí­ta­ni. Min­den em­be­ri sza­vunk ke­vés ah­hoz, hogy meg­ra­gad­juk őt. Hir­de­tem nek­tek az ép­pen emi­att nem sta­ti­kus Is­tent, aki mé­lyen fel tud há­bo­rod­ni os­to­ba­sá­ga­in­kon. El tud ke­se­red­ni, ami­kor el­sza­ka­dunk tő­le. Em­ber­te­len­sé­günk va­ló­di fáj­dal­mat okoz ne­ki. Ez a fel­há­bo­ro­dá­sa, el­ke­se­re­dett­sé­ge, fáj­dal­ma fé­lel­me­tes.

Hir­de­tem nek­tek Is­ten ha­rag­ját, amely lé­nye­gé­ben más, mint az em­be­rek ha­rag­ja. Nagy­sá­ga fel­fog­ha­tat­lan. De a más­sá­ga ab­ban áll, hogy nem vá­laszt­ha­tó el az irán­tunk ér­zett szen­ve­dé­lyes sze­re­te­té­től. En­nek a ha­rag­nak erőt­len le­kép­zé­se an­nak az apá­nak ha­rag­ja, aki fia gaz­tet­te­i­vel szem­be­sül. Olyan in­du­lat ez, amely so­ha nem fe­lej­ti el, hogy aki el­len for­dul, az min­de­nes­től, min­dig, el­vá­laszt­ha­tat­la­nul az övé. A Sio­non fel­vo­nul­hat az élő Is­ten vá­ro­sá­nak né­pe, a mennyei Je­ru­zsá­lem, az an­gya­lok ez­rei, az el­ső­szü­löt­tek ün­ne­pi se­re­ge, a tö­ké­le­tes­ség­re ju­tott iga­zak lel­kei, ő csak min­ket ke­res, akik el­uta­sí­tot­tuk azt, aki szólt, aki a menny­ből szólt hoz­zánk. Min­ket ke­res, mert az övéi va­gyunk.

Ak­kor Rá­hel szem­be­for­dul Is­ten­nel.

„Te egy ide­gen Is­ten vagy, egy Ha­rag­is­ten, egy Le­súj­tó­is­ten, egy Bosszú­is­ten, és én, Rá­hel, aki csak a Sze­re­tőt sze­re­ti és az Ir­gal­mas­nak szol­gált, én, Rá­hel, én meg­ta­gad­lak itt, az an­gya­la­id sze­me lát­tá­ra! Ám hajt­sa­nak tér­det előt­ted mind­annyi­an: ki­vá­lasz­tot­ta­id és pró­fé­tá­id… én, Rá­hel, az anya nem haj­lok meg Előt­ted! Egye­nes ge­rinc­cel lé­pek kel­lős kö­ze­ped­be, el­vá­laszt­va lé­nye­det igéd­től. Mert még mi­előtt bí­rá­ja len­nél gyer­me­ke­im­nek, per­be szál­lok én Ve­led, és íme, nyíl­tan vá­dol­lak, sza­vad, Uram, el­lent­mond lé­nyed­nek, ha­ra­gos szád meg­ta­gad­ja szí­ved vég­te­len ir­gal­mát! Így hát tégy igaz­sá­got lé­nyed és sza­vad közt! Ha va­ló­ban az En­gesz­tel­he­tet­len vagy, mint aki­nek mu­tat­ko­zol, ám ta­szíts le en­gem is gyer­me­ke­im­hez a sö­tét­ség mé­lyé­be, mert Ha­rag­is­ten-or­cá­dat nem vá­gyom lát­ni, és fél­té­keny­sé­ged taj­ték­zó dü­he un­dor­ral tölt el. Ha azon­ban az Ir­ga­lom Is­te­ne vagy, a Leg­kö­nyö­rü­le­te­sebb, kit sze­ret­tem kez­det kez­de­té­től, ki­nek ta­ní­tá­sát min­den­kor kö­vet­tem, ak­kor vess vé­get két­sé­gem­nek, ak­kor is­mer­tesd meg Ma­gad előt­tem, adj jelt ne­kem, ak­kor te­kints sze­lí­den rám szá­nal­mad fé­nyé­ben, ak­kor ir­gal­mazz gyer­me­ke­im­nek, és óvd meg a szent vá­rost!”

Hir­de­tem nek­tek az esély­re vá­gyó Is­tent. Mert mi­köz­ben az em­ber te­le van nyug­ta­lan­ság­gal, bűnt bűn­re hal­moz, aköz­ben be van zár­va Te­rem­tő­jé­nek sze­re­te­té­be. Hir­de­tem nek­tek az élet tö­rés­pont­ja­it, ahol nincs más, mint hoz­zá me­ne­kül­ni, aki­nek ki­vív­tuk jo­gos ha­rag­ját, akit em­ber­ré ala­cso­nyí­tot­tunk, akit meg­pró­bál­tunk a ma­gunk igá­já­ba be­fog­ni, akit ké­szek vol­tunk pro­jek­ci­ó­ink­kal pár­ba ál­lí­ta­ni. Egy na­pon ki kell, hogy de­rül­jön szá­munk­ra, hogy meg­alá­zott Is­te­nünk az egyet­len le­he­tő­sé­günk ah­hoz, hogy a va­ló­di va­ló­ság bár­mi­lyen for­má­já­nak ré­sze­sei le­hes­sünk.

Hir­de­tem nek­tek, hogy Is­ten foly­ton ment­sé­get ke­res ne­künk, és vég­képp nem ér­ti, mi­ért kö­tő­dünk oly mély kö­tő­dés­sel ah­hoz, aki hi­bá­ink kö­vet­kez­mé­nye­i­vel szennyez be, aki vá­dol, és köz­ben új kí­sér­té­sek­kel gyö­tör, aki be­zár­ja a ment­sé­gek ka­pu­it. Hir­de­tem nek­tek, hogy Is­ten min­den ere­jé­vel azon van, hogy ment­sen, hogy jót mond­jon ró­lunk, hogy min­dent ja­vunk­ra ma­gya­ráz­zon.

Is­ten pe­dig, aki vá­lasz nél­kül hagy­ta Áb­ra­hám, Izsák, Já­kób imád­sá­gát, aki né­ma ma­radt a pró­fé­ták ké­ré­sé­re, aki nem bé­kült meg Rá­hel szen­ve­dé­se­i­nek hal­la­tán, most, er­re az őszin­te ki­fa­ka­dás­ra kész el­for­dí­ta­ni ha­rag­ját. És az an­gya­lok „meg­ér­ték, hogy sza­vá­nak ta­ga­dó­ja – hi­té­nek fék­te­len­sé­gé­ért – ked­ve­sebb volt Is­ten­nek igé­je jám­bor szol­gá­i­nál, vak­buz­gón kö­ve­tő en­ge­del­mes­sé­gü­kért. És szer­te­fosz­lott az an­gya­lok ré­mü­le­te, meg­bi­zo­nyo­sod­va pil­lan­tot­tak fel szár­nya­ik mö­gül, és íme, új­ra fény és di­cső­ség len­gett Is­ten élő je­len­lé­te kö­rül, és mo­so­lyá­nak bol­do­gí­tó kék­je be­ra­gyog­ta a vég­te­len te­ret.”

Hir­de­tem nek­tek Jé­zus Krisz­tust. A ke­resz­ten lát­szik en­nek a mon­dat­nak va­ló­di ér­tel­me: a mi Is­te­nünk emész­tő tűz. Igaz a lob­ba­ná­sa, igaz a he­ve, de vé­gül ma­gát emész­ti fel. A gol­go­tai égen sö­tét fel­hő gyű­lik, de a sö­tét­ség alatt át­élt mély ma­gány­ban vi­lá­gos­ság nyí­lik az em­ber szá­má­ra. Az ég ha­rag­ja vissza­vo­nul, ma­gát emész­ti fel a tűz, és en­gem is új­já éget, örök em­lék­ként be­vé­sőd­ve, meg­ment­ve en­gem, a ha­rag­ra mél­tót. Szok­tuk ezt mon­da­ni a szü­lői sze­re­tet­re: emész­ti ma­gát az ag­go­da­lom­ban és a fél­tés­ben. Amek­ko­ra a ha­rag tü­zé­nek ere­je, olyan nagy az ön­pusz­tí­tá­sa is. Ott ál­lok a ke­reszt előtt. A vi­as­ko­dó Szent­há­rom­ság lát­vá­nya új em­ber­ré tesz. És ak­kor meg­ér­tem, hogy Is­ten, aki emész­tő tűz, a mi Is­te­nünk.

Ko­czor Ta­más­

::Nyomtatható változat::