A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nem mind­egy, hogy mennyit raksz be­le! Egy idő után nyil­ván el­ve­szí­ted a tü­rel­med, és sze­ret­néd, ha vég­re vé­ge len­ne, így az­tán töb­bet raksz a zsá­kok­ba. Az­tán ami­kor fel kell emel­ni, majd’ meg­sza­kadsz. A lé­nyeg a rész­le­tek­ben rej­lik!

Csü­tör­tökön még csak a hí­re volt itt, hogy új­ra jön a nagy víz – egész es­te rak­juk a zsá­ko­kat. Az el­ső es­te még egé­szen tá­vo­li­nak tű­nik min­den – hát­ha té­ves a ri­asz­tás?! Az ár­tér­be épült há­zak­nál egye­dül mi fog­la­la­tos­ko­dunk a zsá­kok­kal. A töb­bi­ek már fel­ad­ták. Ha jön a víz, úgy­is mind­egy. Hi­szen egy­szer már itt volt a víz! Egy bő hét­tel ez­előtt már ki­ta­ka­rí­tot­tak min­dent, fer­tőt­le­ní­tet­tek. Van, ami túl­él­te, hogy né­hány na­pig víz bo­rí­tot­ta.

Még se­gélyt is tud­tunk osz­ta­ni a leg­rá­szo­rul­tab­bak­nak. Igaz, nem so­kat, de le­het, hogy a gesz­tus már gyó­gyí­tott… „No, ilyen sem tör­tént még ed­dig!” – szo­rí­tot­ta meg a ke­zem egy ke­ménykö­té­sű, nagy­apa ko­rú, szi­go­rú em­ber, ahogy át­vet­te a tíz­ezer fo­rin­tot. Kö­szön­jük az Auszt­ri­ai Ma­gyar Evan­gé­li­kus Gyü­le­ke­zet­nek, hogy gyor­san se­gí­tett, és volt mit szét­osz­ta­ni!

De en­nek már majd­nem két he­te. És most itt van a víz új­ra!

Pén­tek­re tény­leg meg­ér­ke­zett. A le­gen­dás 1974-es ár­víz leg­alább el­ment gyor­san. De ez a víz, bár ugyan­ak­ko­ra, nem megy se­ho­va. (Négy nap­pal ké­sőbb, hét­fő reg­gel­re ti­zen­nyolc cen­ti­mé­tert ugyan apadt, de most, ami­kor írá­so­mat kül­döm, a pa­ró­kia­kert­ben még min­dig csak a leg­te­te­je lát­szik ki a dom­bocs­ká­ra ál­lí­tott szá­rí­tó­nak… A fák te­te­jén ta­lán még meggy is ma­rad… Mennyi víz le­het ez? Két mé­ter ma­gas?)

Te­hát pén­tek. Esik az eső. Nem öm­lik, csak annyi­ra, hogy az eső­ka­bát ki­bír­ja. Né­hány órán át biz­to­san. Az­tán né­ha job­ban ne­ki­ered, ilyen­kor fel kell ven­ni az eső­ka­bát csuk­lyá­ját is. Per­sze ak­kor meg nem hall az em­ber.

És ma éj­jel is pa­kol­juk a ho­mok­zsá­ko­kat. Rak­juk és rak­juk. Nej­lon a ke­rí­tés­fal­nak, elé a zsá­kok. Fel a kis­te­her­au­tó pla­tó­já­ra, és ami­lyen gyor­san le­het, az összes zsá­kot a föld­re, hadd in­dul­jon az újab­ba­kért. Sze­ren­csé­re az ut­cai lám­pák vi­lá­gí­ta­nak, így még lát­ni is le­het va­la­mennyit, hi­á­ba van éj­sza­ka…

„Le­he­tet­len, hogy két mé­tert emel­ked­jen! Idá­ig egy­sze­rű­en nem jö­het!” És más­nap hal­lom a hírt, hogy az egész ut­cá­ban már a há­zak­ban van a víz. Hi­á­ba volt az elő­ző es­ti meg­fe­szí­tett mun­ka?!

Az­tán el­jön a har­ma­dik éj­jel, meg a ne­gye­dik is. Va­sár­nap haj­na­li há­ro­mig rak­ják a zsá­ko­kat. Az öreg bá­csi is, és a ti­né­dzser kis­lány is. Egész so­kan itt van­nak. És mi­lyen fá­jó a hi­á­nya né­há­nyak­nak… Van, aki más­nap megy vizs­gáz­ni, hi­szen az élet csak er­re­fe­lé lát­szik a fe­je te­te­jé­re áll­ni. Egy meg­ra­kott ka­pu előtt ta­na­ko­dik a csa­lád: a gye­rek hol­nap érett­sé­gi­zik, de ho­gyan fog tud­ni öl­töny­ben át­mász­ni a ka­pun?

Le­ha­jolsz a nej­lon­zsá­kért, ki­nyi­tod, fel­gyű­röd a szá­ját, oda­tar­tod… meg­nyo­mod az ásót egy­szer, két­szer, há­rom­szor… az­tán ha meg­van, nyolc-ki­lenc da­ra­bot be­le­pa­kolsz egy ta­lics­ká­ba, vi­gyáz­va ar­ra, hogy meg ne sza­kadj, ami­kor fel­eme­led, vi­gyáz­va, hogy el ne dűl­jön ol­dal­ra… Le­to­lod a ka­pu­ig, le­te­szed, ki­nyi­tod a ka­put, be­to­lod, be­csu­kod a ka­put. Ki­lenc­szer le­ha­jolsz, meg­fo­god a zsák nya­kát, és len­dü­let­ből el­do­bod, hogy jó messzi­re men­jen, ke­ve­seb­bet kell­jen a töb­bi­ek­nek gya­lo­gol­ni. A könnyeb­bik faj­ta le­het nyolc-tíz ki­ló. Ők az­tán új­ra meg­eme­lik a zsá­kot, be­for­dít­ják, hogy a szá­ja ne ki­fe­lé és fel­fe­lé le­gyen, a rá­haj­tás is il­lesz­ked­jen, és le­te­szik a ház mel­lé. Két mé­ter­re kell tíz ho­mok­zsák, hogy a ho­mok min­dent be­ta­kar­jon. Négy vagy öt sort kell egy­más­ra rak­ni ah­hoz, hogy va­la­mit fog­jon. Ede­lény­ben egy hete éj­jel-nap­pal rak­ják, itt ná­lunk, Ar­nó­ton csak négy na­pig.

Hi­he­tet­len össze­tar­tás van kö­zöt­tünk. Min­den­ki te­ge­ző­dik min­den­ki­vel, min­den­ki iz­zadt, min­den­ki csu­rom víz kí­vül is, be­lül is. A „dzs­i­­szi” (mar­ko­ló) ka­na­lá­ba sok ho­mok­zsák be­le­fér, és em­be­rek az ol­dal­só lép­csők­re. Ez a gép át­megy ott is, ahol be­le­fo­lyik a gu­mi­csiz­má­ba a víz – fe­lül­ről. Ha­za­tér­ve az­tán egyet­len vé­kony, cen­tis csík van raj­tam, ami szá­raz: az övem alatt nem áz­tam át tel­je­sen.

La­ci, a ba­rá­tom – húsz­éves, egy idő­ben tűz­ol­tó­nak ké­szült, har­minc­négy perc alatt fut nyolc ki­lo­mé­tert – ki­dől­ve ül a pa­ró­kia lép­cső­jén… Bi­zony meg­fá­rad­nak, még a leg­job­bak is… Négy nap­ja meg­ál­lás nél­kül dol­go­zik…

A má­sik irány­ban, On­ga ha­tá­rá­ban a Her­nád té­pi és szag­gat­ná a né­hány éve meg­épült hi­dat. Ka­pom a hírt: vagy el­vi­szi a víz, vagy fel kell rob­ban­ta­ni, kü­lön­ben On­ga is el­vész. A híd mel­let­ti vá­lyog­há­zak már meg­ros­kad­tak. Annyi kó­sza hír ke­ring! Hogy kik en­ged­ték ránk a vi­zet, hogy ki nem dol­go­zik, hogy ki a fe­le­lős… Va­sár­nap dél­után egy ha­tal­mas ho­mok­hegy ol­da­lán dol­goz­nak a he­lyi­ek, ön­kén­te­sek, egye­te­mis­ták, mis­kol­ci cser­ké­szek, rend­őrök. Ren­ge­teg rend­őr. Kék­lik a dol­go­zó em­ber­tö­meg. Ré­gen per­sze a hon­véd­ség al­kal­mas volt min­den­re…

Vég­re ha egyen­ru­hást lá­tok, és be­áll mö­gém, nem ug­rik össze rög­tön a gyom­rom, hogy mind­járt szi­ré­náz­ni kezd, és le­ál­lít az út szé­lé­re. A rend­őrök út­ba iga­zí­ta­nak, irá­nyí­ta­nak. Va­jon mi­lyen le­het egy fé­lig le­zárt kör­for­ga­lom­ban áll­ni a tű­ző nap­fény­ben nyolc-tíz órát és min­den­ki­nek el­ma­gya­ráz­ni, hogy mer­re men­jen, és mi­ért nem me­het to­vább? Mi­cso­da hű­ség ez: név­te­le­nül és ki­csi fel­adat­tal, so­ká­ig ki­tar­ta­ni.

Szó­val, On­gán két ka­to­nai he­li­kop­ter dol­go­zik meg­ál­lás nél­kül. Mint egy há­bo­rús film­ben. Az egyik jön, a má­sik megy. A bel­ügy­mi­nisz­ter sze­rint öt­ven-het­ven cen­tit kell emel­ni a gá­ta­kon… Is­te­nem…

Éj­jel jö­vök ugyan­er­re vissza. Sze­ren­csé­re negy­ven perc vá­ra­ko­zás után még­is át­en­ged­nek a sa­jó­lá­di hí­don, így ott­hon al­ha­tunk. Az egyet­len jár­ha­tó úton min­den­hol em­be­rek, rend­őr­au­tók, ka­to­nai te­her­au­tók. Ho­mok­zsá­kok és ho­mok­zsá­kok min­den­fe­lé. On­gá­ra ér­ve hí­vom a kon­fir­man­du­somat: „Úgy hal­lot­tuk az előbb, át­sza­kadt a gát! Egész nap pa­kol­tunk, az au­tók­kal meg me­gyünk a dom­bon fek­vő ut­cák­ba. A kis­mo­tor el­fér a te­ra­szon.”

Ar­nót­hoz tar­to­zik a Sa­jó völ­gye. Bár­mer­re já­rok, em­be­rek rak­ják a zsá­ko­kat, ha­jol­nak, eme­lik, vi­szik. És va­la­mi na­gyon szo­rít. Va­la­mi a tor­kom­ban és a sze­mem al­ján.

Mis­kolc fe­lé On­ga­új­fa­lu fe­lé kell ke­rül­ni. Aho­va egyéb­ként há­rom perc el­jut­ni, most hu­szon­öt. Mert kör­be kell men­ni, fel a szik­szói domb­ra, és meg­ke­rül­ni Zsol­cát. Fel­ső­zsol­cát, ahol a leg­na­gyobb a baj. Ócsa­ná­los­ra is in­nen le­het el­jut­ni. Va­jon én mit men­te­nék, ha né­hány per­cem len­ne el­köl­töz­ni a ház­ból? Va­jon én mit gon­dol­nék, ha a sze­mem előtt vál­na sem­mi­vé évek meg­fe­szí­tett mun­ká­já­nak gyü­möl­cse?

Kí­nunk­ban sír­va ne­ve­tünk az al­só­zsol­cai blog­be­jegy­zé­sen: „Ki­ül­tem a kert­be ki­csit né­ze­lőd­ni, és mit lá­tok, öt perc alatt lett egy sa­ját ker­ti ta­vunk!” Mu­száj ne­vet­ni.

Azt mond­ják, so­kan nem me­rik el­hagy­ni a há­zu­kat, mert fél­nek a fosz­to­ga­tók­tól! Mi­lyen el­szánt­ság – ki­szol­gál­ta­tott­ság? – kell ah­hoz, hogy ilyen­kor lop­ni in­dul­jon va­la­ki?

És va­sár­nap pré­di­kál­ni kell. „Ho­gyan en­ged­he­ti ezt Is­ten?” A szí­vem kö­ze­pe: a gyö­nyö­rű­en mű­velt sző­lő az ud­va­ron fé­lig víz alatt, a ka­rá­csony­ra ta­lán már el­ad­ha­tó fe­nyő­fák el­lep­ve. Min­den „el­ment”: a krump­li, a bab, a bor­só… Egy meg­ve­szett ku­vasz az ára­dás kö­ze­pén egy el­sza­ba­dult híd desz­ká­já­ra me­ne­kült – de már a gaz­dá­ja sem tud­ja ki­hoz­ni, mert őt is tá­mad­ja, hi­á­ba megy ér­te csó­nak­kal… De a hí­vő, drá­ga né­ni fel­te­szi a kö­vet­ke­ző kér­dést is: „Mit szá­mít, tisz­te­len­dő úr, hogy a pin­cém­ben ma reg­gel­re nyolc­van cen­ti víz van, míg a szom­széd fa­lu­ban, vá­ros­ban a la­ká­sok­ban áll?”

Va­sár­nap pré­di­kál­ni kell. Ta­lán ne­ki is. „Per­sze, jól va­gyok, kis­lá­nyom! Nin­csen nagy baj! Ne gyer­tek! Áll­juk a vi­zet!” Ugyan mit mond­jon mást a messze la­kó gyermekének? Hi­szen mi­re ide­ér, le­het, hogy már túl lesz­nek min­de­nen. Hogy a ház­tól negy­ven cen­ti­re áll a víz? Hogy na­pok óta nem al­szik, és alig eszik? Hogy min­den, ami­re időt és erőt szánt az utób­bi évek­ben, víz alatt van? A ked­venc ker­ti szék, a vi­rá­gok, a fó­lia­sá­tor… és a kút­ban már lát­ni le­het a víz szint­jét. Nem tud el­foly­ni a bel­víz sem…

Az öre­ge­ket már ki­köl­töz­tet­ték a nyá­ri kony­há­ból – a fa­lon ke­resz­tül szi­vár­gott be a víz, nem az aj­tón jött.

„Gye­re, itt ez a gáz­re­zsó, emel­jük fel­jebb! Két tég­lá­val még fel­jebb le­het tá­masz­ta­ni….” Áll a víz a pin­cé­ben. A hor­dók – igaz, ré­gi­ek – úsz­kál­nak a víz te­te­jén. Szi­vattyúz­ni nem le­het, nem is sza­bad, hi­szen a víz­el­ve­ze­tő ár­kok szín­ül­tig van­nak az ut­cán is. Per­sze a ma­ga­sab­ban fek­vő ut­cá­kon nem tud­ják ezt, né­hol ta­lán nem is ér­dek­li őket (?), csak fo­lyik ki az ut­cá­ra a slag­ból a víz…

Va­sár­nap pré­di­kál­ni kell. Az­az in­kább: le­het!!! Va­gyunk vagy tu­cat­nyi­an, akik össze­jöt­tünk, a vil­lám még a ha­ran­got sem kí­mél­te, de azért itt van­nak. Együtt gon­dol­kod­ni. Is­ten­ről – ahogy Pál ta­nít­ja a Ró­mai le­vél­ben –, akit nem hív­nak se­gít­sé­gül, mert nem is­me­rik, mert nincs, aki el­mon­da­ná, hogy mi­lyen. Mert nem a kín­zó kér­dé­se­ink­ben össze­tört is­ten­ké­pek mu­tat­ják a va­ló­di ar­cát. Ezért kell men­ni és el­mon­da­ni min­den­ki­nek, hogy mi­lyen ő va­ló­já­ban. A jó hírt ho­zó­kat öröm­mel fo­gad­ják! A még­is-bi­za­lom­mal rá­te­kin­tő­ket, a ve­lünk szen­ve­dő Jé­zus­ban Is­tent lá­tó­kat.

Mi kell ne­künk ah­hoz, hogy fel­is­mer­jük va­ló­di je­len­lé­tét? Hogy nincs messze tő­lünk, sőt kö­ze­lebb van, mint hin­ni mer­nénk! Hogy is­me­ri a ki­szol­gál­ta­tott­sá­gun­kat. Ta­lán ezért is­mer­jük meg né­ha a sa­ját bő­rün­kön ke­resz­tül, mit je­lent a fé­le­lem, a ki­szol­gál­ta­tott­ság, a nem kí­vánt gyen­ge­ség, hogy az is­me­ret utá­na tet­tek­ké vál­has­son. Hogy ne csak té­vé­ben lá­tott kép le­gyen, ha­nem va­ló­sá­gos ta­pasz­ta­lat.

Ez a ri­port pe­dig azért író­dott, hogy be­pil­lan­tást en­ged­jen az it­te­ni ne­héz­sé­gek­be, és min­den­kit buz­dít­son, hogy ad­jon!

Ked­ves Test­vé­rem, té­ged is, aki ol­va­sod eze­ket a so­ro­kat! Ada­ko­zás­ra kér­lek! Nem egy egy­sze­rű gyűj­tés­ről van szó, ha­nem ar­ról, ami­kor – har­minc-negy­ven éven­te – tény­leg be kell nyúl­ni mé­lyen a le­he­tő­sé­ge­ink ta­risz­nyá­já­ba, hogy se­gít­ség­gé vál­jon az, amit nél­kü­löz­ni tu­dunk. Pénz­zé, tisz­tí­tó­szer­ré, szi­lárd élel­mi­szer­ré, ru­há­vá… Hogy a va­ló­di és va­lós Is­ten ar­cát egy­re töb­ben meg­lát­has­sák!

Bu­day Bar­na­bás ar­nót–új­csa­ná­lo­si evan­gé­li­kus lel­kész

::Nyomtatható változat::