Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Krisz­tus mond­ja: „Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek.” (Mt 11,28)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a má­so­dik hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igé­i­ből fi­gyel­mez­te­tő hí­vás hang­zik: „Vi­gyáz­za­tok, hogy el ne uta­sít­sá­tok (ne ves­sé­tek meg) azt, aki szól!” (Zsid 12,25) Mert „Is­ten be­szé­de élő és ha­tó, éle­sebb min­den két­élű kard­nál, és meg­íté­li a szív gon­do­la­ta­it és szán­dé­ka­it” (Zsid 4,12; LK). Az Úr sze­re­te­te s jó­sá­ga kö­rül­öle­li éle­tün­ket. Ő min­ket is hív: „Fi­gyel­je­tek rám, jöj­je­tek hoz­zám! Hall­gas­sa­tok rám, és él­ni fog­tok!” (Ézs 55,3) Ezért: „Mi, akik élünk, áld­juk az Urat mind­örök­ké!” (GyLK 749) A nagy va­cso­rá­ra va­ló hí­vo­ga­tás már az Ószö­vet­ség­ben el­kez­dő­dött; ott „fel­üdí­tem a fá­radt lel­ket, és meg­elé­gí­tek min­den el­csüg­gedt lel­ket” (Jer 31,25). S ez foly­ta­tó­dik az Új­szö­vet­ség­ben; mert „bol­dog az, aki Is­ten or­szá­gá­nak ven­dé­ge”, ezért „jöj­je­tek, mert már min­den ké­szen van” (Lk 14,15.17). És: „Bol­do­gok, akik hi­va­ta­lo­sak a Bá­rány me­nyeg­ző­jé­nek va­cso­rá­já­ra!” (Jel 19,9) Lu­ther sze­rint „Is­ten előtt nincs sze­mély­vá­lo­ga­tás. Krisz­tus or­szá­ga az igé­vel azért fog­lal min­den­kit egyen­lő egy­ség­be (lásd a 23. v.: ťkény­sze­ríts be­jön­ni min­den­kit, hogy meg­tel­jék a há­zamŤ), hogy ne az üd­vö­zül­jön, aki így vagy úgy él, ezt vagy azt te­szi; ha­nem aki hisz!” Csak a Jé­zus­ba ve­tett hi­tünk ál­tal van sza­bad utunk egy Lé­lek­ben az Atyá­hoz; így „te­hát nem vagy­tok töb­bé ide­ge­nek és jö­ve­vé­nyek, ha­nem pol­gár­tár­sai a szen­tek­nek és há­za né­pe Is­ten­nek” (Ef 2,19). A böl­cses­ség és a bal­ga­ság ma is egy­szer­re hí­vo­gat, de mi ne fe­led­jük: „A böl­cses­ség kez­de­te az Úr­nak fé­lel­me, és a Szent­nek a meg­is­me­ré­se ad ér­tel­met.” (Péld 9,10) Az egyip­to­mi fér­fi agyon­üté­se mi­att me­ne­kü­lő Mó­zest Mid­ján pap­ja fo­gad­ta be jö­ve­vény­ként, s így szólt lá­nya­i­hoz: „Hív­já­tok ide, és egyék ve­lünk!” (2Móz 2,20) A gyer­mek­te­len An­na meg­nyug­vás­ra lelt az Úr temp­lo­má­ban, mi­u­tán kö­nyör­gött az Úr­hoz, és fo­ga­dal­mat tett: ha „fiú­gyer­me­ket adsz szol­gá­ló­lá­nyod­nak, ak­kor egész éle­té­re az Úr­nak adom” (1Sám 1,11). Jé­zus élő igé­jé­vel és hét ke­nyér­ből ven­dé­gel­te meg a pusz­tá­ban a so­ka­sá­got; köz­tük a négy­ezer fér­fit, akik „mind­nyá­jan et­tek, és jól­lak­tak, az­után össze­szed­ték a ma­ra­dék da­ra­bo­kat hét te­le ko­sár­ral” (Mt 15,37). A két go­nosz­te­vő sor­sa, de a mi örök sor­sunk is el­dőlt a ke­resz­ten. A „jobb” la­tor ma­gá­nál jobb­nak, sőt ki­rá­lyá­nak is­mer­te el Jé­zust, és hoz­zá fo­hász­ko­dott; ke­gyel­met nyert: „Bi­zony, mon­dom né­ked, ma ve­lem le­szel a pa­ra­di­csom­ban.” (Lk 23,43) Jé­zus sze­rint: „aki hisz én­ben­nem, ha meg­hal is, él; és aki él, és hisz én­ben­nem, az nem hal meg so­ha.” (Jn 11,25–26) A pró­fé­ta e sza­vá­ban a vég­ső ha­za­té­rés és a nagy va­cso­ra ígé­re­te is ben­ne rej­lik: „Mert meg­vál­tot­ta az Úr Já­kó­bot, meg­sza­ba­dí­tot­ta az erő­sebb ke­zé­ből. Meg­jön­nek majd, és uj­jon­ga­nak Si­on ma­gas­la­tán, él­ve­zik az Úr­tól ka­pott ja­va­kat…” (Jer 31,11–12) „Jöj­je­tek, Is­ten Fia hív: / ťTérj én­hoz­zám, meg­ter­helt szív! / Jöjj, hív­lak, fá­radt lé­lek!Ť (…) Be­tel­je­sül az ígé­ret, / El­nyer­jük az üd­vös­sé­get / Jé­zu­sunk ál­tal.” (EÉ 435,1.4)

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::