A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„…a hatodik koporsóban (…) a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” (1989. június 16. – Orbán Viktor beszédéből Nagy Imre és társai újratemetésén)

Ma már sokan nem tudják, mi is az a kommunizmus, azt főképp nem, hogy kik az áldozatai. Pedig nem olyan túl sok idő telt el 1989 óta, az ország lakosságának talán még mindig a többsége élte le élete nagyobb részét abban a bizonyos „átkos rendszerben”, a „kommunizmusban”.

Mégsem tudja igazán átadni „élményeit”, tapasztalatait a következő generációnak. Hiszen sokak emlékezetében az „átkosnak” az utolsó évtizedei a gulyáskommunizmusból fakadóan nem is voltak olyan vészesnek mondhatóak: hétvégi ház, nyugati utazás, háztáji, gmk (azaz „gazdasági munkaközösség”). Sőt a cenzúra, a „három T” (tűrt-tiltott-támogatott) viszonyai között az éles szeműek megtalálhatták a korlátozott szellemi tájékozódás lehetőségeit is. Viszonylag tűrhető élet volt ez – látszólag.

Aztán jött a(z úgynevezett) rendszerváltás, amelyre keserűen sokan azt mondják: minden megváltozott, hogy semmi ne változzon. Bár azóta hivatalosan már a korábban mélyen elhallgatott 1956-ot ünnepeljük, április 4-e, november 7-e pedig lassan feledésbe merül. Vajon a lényeget érintette a változás? Miért egy volt főcenzor duruzsolja fülünkbe a demokrácia nótáját, miért vezényel sortüzet egy ifjúkommunistából milliárdossá avanzsált szélhámos nemzeti ünnepünk ötvenedik évfordulóján a megemlékezésen részt vevőkre, miért a korrupció és szabad rablás bajnokai éneklik párás szemmel, „hiteles arccal” az éhes proletár nemzetközi dalát? A sorjázó miértek kételkedni tanítanak az eredményekben, a megtett útban.

Érdemes tehát visszamenni a kiindulóponthoz: a helyszín a budapesti Hősök tere. 1989. június 16-a, Nagy Imrének és társainak az (újra)temetése, a rendszerváltás folyamatának szimbolikus kezdete. A Műcsarnok oszlopai feketébe csavarva hirdették a nemzeti gyászt. Ott álltunk megilletődve, úgy hittük – vagy legalábbis úgy reméltük –, hogy ott és akkor fordul valami. Feltűnt a szónokok között egy szakállas, romantikus kinézetű fiatalember – jelenleg Magyarország miniszterelnöke –, aki szókimondó és bátor beszédében egyszer csak azt hozta szóba, hogy bizony a hatodik koporsóban ott fekszik a jövőnk, amelyet ez a letűnő rendszer „volt szíves” eljátszani. Az azóta eltelt két évtized alatt sajnos kiderült e megállapítás alapossága, átélhettük a kijózanodást, megélhettük az illúzióvesztést.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján lehet sorolni a szenvedéseket, a mártírokat, a gyászos sírhalmokat, ahogy ezt letűnt, dicstelen korokat követően szokták. A felsorolást a társadalom azonban kissé olyan érzéssel hallgatja, hogy ha a mártírokat eltemetjük, a sírhalmokat évente friss virág borítja, a szenvedések emlékét az idő majd csak meggyógyítja. Nézzünk előre, felejtsünk, hagyjuk a vészterhes múlt századot végre magunk mögött, hogy fel-feltámadó szellemei ne járjanak vissza kísérteni, ne zavarják meg a fejlődést. Egyszóval: felejtsünk, építsünk új világot, fogyass

Talán a felejtés eme kísértései miatt mégis érdemes szembenézni avval a nyomasztó kérdéssel: vajon mi és ki fekszik abban a bizonyos hatodik koporsóban?

Ugyanis mára már egészen bizonyosnak látszik, hogy a kommunizmus áldozatai között, akikre ma kegyelettel emlékezünk, valóban ott fekszik a nemzet sorsa, boldogulása. Talán ez az áldozat a legnagyobb mind között, ezért nagyon is nem mindegy, ezért sem szabad felejtésre adni a fejünket. Ezért kell emlékeznünk, azok ellenében, akik szeretnék elfelejtetni, mi is történt. Akiknek 1945 még mindig felszabadulás, akiknek 1956 még mindig gyanús „esemény”. Akiknek „köszönhetően” a társadalmi tudat még mindig nem fogja fel, milyen is volt az a proletárdiktatúra, akik miatt az áldozatokra még ma sem emlékezhetünk méltón.

Minden percünk kínzó kiegyezés – mondja a költő. Kiegyezés azokkal és azzal, akikkel és amivel nem volna szabad kiegyezni. Akik önszántukból soha nem fognak félreállni, elpárologni, akik mindig kolonc lesznek az ország nyakán, akik nem engedik meg, hogy végre felegyenesedjünk, akik miatt jelenünk siralmas, jövőnk, gyermekeink jövője erősen kétséges.

A tettesek nemcsak hogy szabadlábon vannak, köztünk élnek – ez még a kisebbik baj lenne. A nagyobb, hogy még mindig nem hagyták abba áldatlan tevékenységüket, talán mert arra ők képtelenek. Képtelenek az ország, a nemzet érdekét szem előtt tartani, képtelenek igazat mondani, képtelenek lemondani a harácsolt és rablott javakról, az őket meg nem illető előjogokról.

És képtelenek nyílt és tiszta szívvel velünk emlékezni az áldozatok, az elsorvasztottak napján. A kossuthi Kasszandra-szózat igazságát érezve kell rájönnünk, a kiegyezés nem lehet egyenlő a megalkuvással.

Czenthe Miklós

::Nyomtatható változat::