A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ma az észak-afrikai régión (Maghreb) Egyiptomot, Líbiát, Tunéziát, Algériát, Marokkót, Mauritániát és Nyugat-Szaharát értjük. E terület konfliktustényezői igen érdekesek, nyilván sokan érdeklődéssel figyelték az elmúlt hetek tunéziai, egyiptomi eseményeit is.

Észak-Afrikának Európa – és Magyarország – számára mind biztonságpolitikai, mind gazdasági (mint felvevőpiac és mint nyersanyagexportőr), mind pedig turisztikai szempontból megkérdőjelezhetetlen jelentősége van. Ma, a globalizáció időszakában a korábban távolinak számító konfliktusok is közelivé váltak, hatással lehetnek a mi régiónkra is. Biztonságpolitikai szempontból aggodalomra adhat okot az a tény is, hogy a 2004. március 11-i madridi merényletek elkövetői között maghrebieket is azonosítottak.

Vajon tényleg a terrorizmus melegágya lenne ez a térség? Valóban igaz lenne, hogy a helyi diktátorok mindenütt sárba tiporják az emberi jogokat? Tényleg nincs remény a demokratikus intézmények meghonosítására? Ezekre a kérdésekre keresem a választ az alábbiakban.

Iszlám modernizmus – nyugati mintára

Észak-Afrika (és a tágabb értelemben vett Közel-Kelet) elmaradottságára a történelemben először a 18. század végi napóleoni terjeszkedés irányította rá a figyelmet. Ennek hatására szinte azonnal reformok indultak meg a térségben az Oszmán Birodalom égisze alatt, sőt ezzel egy időben a korabeli teoretikusok is elkezdték a válaszkeresést a problémákra.

A 19. században tevékenykedő Dzsamál ad-Dín al-Afghání (1839–1897) és Muhammad Abduh (1845–1905) a helyi reformmozgalmak, azaz mind a 19. században és a 20. század első felében meghatározó iszlám modernizmus, mind pedig a 20. század második felében induló iszlám fundamentalizmus atyja. Afghání és Abduh tanításai szerint az európai modell helyi viszonyokra való átültetése – kellő kritikával – hozhatja meg a várt áttörést. Úgy tűnt, hogy követőkre talált ez a fajta „modern” gondolkodás.

A reformmozgalmak első generációja, vagyis az iszlám modernizmus számára a Nyugat jelentette az abszolút példát. Ez a korszak egyúttal az arab nacionalizmusok virágzásának, az arab egységtörekvéseknek is az időszaka. A Nyugathoz való viszonyulásban a pálfordulást az 1967-es hatnapos háború hozta el, amely azáltal, hogy Izrael totális vereséget mért három muszlim országra – Egyiptomra, Szíriára és Jordániára –, rámutatott a nyugati minták kritikátlan másolásában rejlő ellentmondásokra. A nacionalizmus, a kapitalizmus, a szocializmus és egyéb nyugati vívmányok átültetésének kísérlete kudarccal végződött tehát.

Az 1960-as évek végétől egy máig ható, második generációs reformmozgalom indult útjára, az iszlám fundamentalizmus, amelynek legfontosabb célkitűzése a vallás visszaintegrálása a politikába; az irányzat alappillére ugyanis, hogy a problémákra megoldást csakis az iszlám jelenthet. Mára már bebizonyosodott, hogy ez az irány sem hozta meg a kívánt hatást a régióban.

Tunézia mint kiindulópont

Tunézia 1956-ban vívta ki függetlenségét Franciaországtól, az ország azóta alkotmányos köztársaság. Első elnöke – 1957-től –, Habib Bourguiba (1903–2000), elkötelezett lévén a szekularizáció mellett, három évtizedes tevékenysége során komoly változásokat indított el. Többek között bevezette a kötelező és ingyenes oktatást, és deklarálta a nők egyenjogúságát. A saría – az iszlám egyházi jog – szerint egy muszlim férfinak akár négy felesége is lehet, de Bourguiba e tekintetben is komoly változást ért el, eltörölte a poligámiát.

Bourguibát Zine El Abidine Ben Ali távolította el a hatalomból 1987-ben azzal az ürüggyel, hogy a korábbi elnök mentálisan már nem alkalmas az ország vezetésére. Ben Ali Európához kereskedelmi szempontból szorosan kötődő, gazdaságilag stabil országot örökölt elődjétől, és folytatta az ő szekularizált politikáját. Az új elnök az alkotmányos puccs után nem sokkal betiltotta az an-Nahdát (jelentése: „felébredés”), az ország legnépszerűbb iszlamista mozgalmát.

Tunézia a térség egyik legstabilabb és legjobban működő államának mondható, az életszínvonal tekintetében is kiemelkedik. A szabadságjogok érvényesülése szempontjából azonban – bár szomszédaihoz képest e területen is vezet – jelentősen elmarad a Nyugattól. Ben Ali, habár elnökségének első éveiben demokratikus reformokat és liberalizációt ígért, a gyakorlatban elnyomta az ellenzéket, és cenzúrázta az információáramlást. Az alkotmányt már kétszer is módosították az elnök hivatalban maradásának érdekében: az ország alaptörvénye szerint ugyanaz a személy egymás után kétszer tölthette be az elnöki posztot; ezt először háromra, később pedig öt ciklusra emelték.

Jóllehet az iszlám terrorizmus problémája Tunéziában is létezik, de a 2002-ben a ghribai zsinagógában elkövetett, tizenkilenc ember életét követelő robbantás után a kormányzat olyan szigorral lépett fel ellene, hogy jelentősége a térség egyéb államaihoz viszonyítva nem volt számottevő.

Egyiptomi folytatás

Egyiptomban Szayyid Qutb és Ahmad Haszan al-Banná 1928-ban alakította meg az iszlám fundamentalizmus talaján álló talán leghíresebb csoportosulást, a Muszlim Testvérek mozgalmát. Vezető teoretikusaiként nagy hatással voltak Észak-Afrika jelenkori történelmére is. Mindketten bírálták a Nyugatot, és célul tűzték ki a politikai rendszer és a társadalom iszlamizációját.

A szervezet 1952-ben a közös cél, vagyis a britek kiűzése, Fárúk király megbuktatása és a királyság megdöntése érdekében támogatta még a velük ellentétben szekuláris beállítottságú Szabad Tisztek Mozgalmát is, de a köztársaság 1953-i évi kikiáltását, illetve Gamal Abden-Nasszer (1918–1970) 1954-es elnökké választását követően az elméleti különbségek viszonyuk megromlásához vezettek.

A merényletkísérletekre a hatalom a vezetők bebörtönzésével válaszolt. A testvérek tömegbázisa már ekkor többmilliós volt. A mozgalom ettől az időszaktól kezdve illegalitásban működött, de továbbra is az iszlám megújítását tűzte ki célul, és ami a legfontosabb, karitatív tevékenységet folytatott. Qutbot és a többieket – egy előző évi, Nasszer ellen irányuló merényletkísérlet miatt – 1966-ban kivégezték.

Nasszert Muhammad Anvar asz-Szádát (1918–1981) követte az elnöki székben (1970–1981). Ő ugyan szintén megtiltotta a párttá alakulást, de legalizálta a Muszlim Testvérek mozgalmának működését azzal a feltétellel, hogy cserébe mondjon le az erőszak alkalmazásáról. A szervezet visszanyerte 1954-es betiltása előtti pozícióit: legálisan megjelenhettek kiadványai, illetve oktatási, vallási és karitatív tevékenységet folytathatott. Ez azonban új, még radikálisabb fundamentalista csoportok létrejöttéhez vezetett.

Az Al-Gama’a al-Islamiyya fegyveres iszlám szervezet az 1960-as évek végén alakult. Főként a diákság körében volt népszerű, és 1977-től szintén kormányellenes tevékenységbe kezdett. Általánossá vált a radikalizálódás a politikai életben részben a már korábban megindított gazdasági reformok szociális következményei, részben pedig Szádát népszerűtlen külpolitikája miatt (1977: jeruzsálemi látogatás; 1978: a Camp David-i megállapodás; 1979: békekötés Izraellel). 1981. október 6-án Szádátot meggyilkolta az Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű iszlamista szervezet.

Szádát utóda, Muhammad Hoszní Szayyid Mubárak (1928–) ez év február 11-i lemondásakor az ötödik elnöki ciklusát töltötte. Hatalomra kerülésekor, 1984-ben jelentős újításként korlátozott pluralizmust hirdetett, és engedélyezte a parlamenti választások megtartását, a Muszlim Testvérek mozgalma önálló pártként azonban sem akkor, sem azóta nem indulhatott, koalícióban viszont a parlamenti mandátumok növekvő hányadát szerezte meg időről időre.

Az 1980-as és 1990-es években a romló életkörülmények a lakosságnak Mubárak rendszeréből való teljes kiábrándulásához vezettek, amely ismét kellő táptalajt kínált a szélsőséges irányzatoknak. 1992-ben Farag Foda (1946–1992) Nobel-díjas író meggyilkolásával kezdődően többéves terrorhullám vonult végig az országon. Célpontjai írók, közéleti személyiségek, kopt keresztények és nyugati turisták voltak. A terrorcselekményektől az elkövetők a rendszer bukását remélték. A terrorhullám tetőpontján az 1997-es luxori merénylet ötvennyolc turista életét követelte. Mubárak ekkor beszüntette a korábban engedélyezett pluralizmust, ennek következtében ismét megteltek a börtönök.

Egy hosszabb békés időszak következett, de 2004-ben a terrorizmus újra felütötte a fejét az országban, méghozzá a mind stratégiai, mind geopolitikai szempontból jelentős Sínai-félszigetet célozva. A helyi konfliktus hátterében ma is az ott élő palesztinok és beduinok, illetve a folyóvölgy lakói közötti identitáskülönbség húzódik meg.

Legutóbb a 2004–2005-ös alkotmánymódosítással kapcsolatban fordult a nemzetközi figyelem Egyiptom felé. A módosítás először tette lehetővé a többjelöltes elnökválasztást. Ez azonban csak gesztus volt, a Nemzeti Demokrata Párt (NDP) és a kormányzat továbbra is őrizte fölényét, a mozdulatlansággal azt kockáztatva, hogy az iszlamista mozgalmakban nemkívánatos tendenciák erősödhetnek fel. A Muszlim Testvérek mozgalma az egyetlen tényleges ellenzék, amelynek az erejét csak a pluralizmussal lehetne gyengíteni, vagyis azzal, ha párttá alakulhatna úgy, hogy mellette más ellenzéki pártok is szerveződhetnek. Ez valójában megoszthatná a rendszerellenes erőket.

Líbia mint végkifejlet?

Líbia 1951-ben vívta ki függetlenségét Olaszországtól. A függetlenség elnyerésében fontos szerepet játszott a líbiai úgynevezett szúfi irányzat. Ennek követői döntő többségükben az iszlám híveinek vallják magukat, illetve erősen misztikus jelleggel az iszlám ezoterikus igazságát hirdetik.

Az országnak hatalmas földgáz-, illetve kőolajtartalékai vannak, ez jelenti a gazdaság alapját 1959, vagyis a kőolajlelőhelyek felfedezése óta. Az akkor huszonhét éves Muammar al-Kadhafi 1969-ben megdöntötte I. Idris király uralmát. Az új rendszerben a helyére unokaöccsét, Szaíd herceget ültették a trónra, őt azonban házi őrizetben tartották, és kimondták a monarchia eltörlését.

Kadhafi iszlám szocialista államrend megvalósítását hirdette meg, de támogatta a pánarabizmus és a pániszlamizmus ideológiáját is. Kadhafi az úgynevezett Zöld könyvében fejtette ki elméletét a politikai intézmények szerepéről. Leszögezi például, hogy a modern politikai pártok nem alkalmasak a nép érdekeinek érvényesítésére. Az ország hivatalos elnevezésében is a „közvetlen néphatalom” (dzsamáhiríya) szerepel, valójában azonban az ország sajátos diktatórikus köztársaság. Annyiban rokon vonásokat mutat a korábbi arab szocializmusokkal is, hogy retorikájában baloldali, illetve hogy épít a nép közvetlen részvételére.

Az 1990-es évek második felét megelőzően nem volt felhőtlen a viszony Líbia és a Nyugat között, az olajárak csökkenése viszont azt eredményezte, hogy mára egyfajta konszolidálódás, hídépítés figyelhető meg Kadhafi részéről, melynek eredményeképp tavaly májusban Líbia lekerült a terrorizmust támogató országok listájáról.

Tüntetések – és mi lesz utánuk?

A tüntetések 2010 decemberében Tunéziában kezdődtek, onnan terjedtek át Egyiptomra. Hasonló megmozdulásokról érkeztek már hírek Jordániából, Jemenből és Szudánból is. Sőt ezek az események Algériára is átterjedhetnek. Mindenki Egyiptomra figyel, hiszen ez a legnagyobb népességű és kulturális kisugárzású arab ország. Geostratégiai helyzete rendkívül fontos, ráadásul az Egyesült Államok legfontosabb arab katonai partnere.

Felvetődik a kérdés, hogy mi volt a fő oka ennek a folyamatnak. Erre a fentebb írtakból részben megkaphattuk a választ, azonban van még más is a háttérben. Általában említeni lehet az érintett országokra jellemző szociális viszonyokat és a gazdasági állapotokat. Tunéziában és Egyiptomban is nagyon magas a munkanélküliek száma. Az előbbiben hivatalosan 14,1 százalékos a munkanélküliek aránya, a nem hivatalos adatok szerint viszont 24-25 százalék. Egyiptomban hivatalosan az aktív népesség tíz százaléka munkanélküli, valójában azonban ennél jóval többen nem tudnak elhelyezkedni. Különösen fontos megemlíteni, hogy a nyolcvanmilliós egyiptomi népesség fele a szegénységi küszöb alatt vagy annak közelében él, és gyakoriak a korrupcióval kapcsolatos hírek. Nagyon súlyos gondot jelent az, hogy sok egyetemet végzett fiatal nem tud elhelyezkedni. A tunéziai események láncolatát is egy diplomás fiatalember végső elkeseredésében elkövetett öngyilkossága indította el tavaly december 17-én, s a történtek ez év január 14-én az addigi elnök, Ben Ali bukásához vezettek.

Ezekben a társadalmakban a politikai rendszernek nagyon szűk a játéktere, ezért is szükség van a változásokra. A két országban lezajlott (illetve jelenleg is zajló) események és előzményeik között azonban jelentős különbségek fedezhetők fel. Amíg Tunéziában „lefejezték” az iszlamista erőket, addig Egyiptomban a legbefolyásosabb iszlamista csoportosulás féllegális státust és a lakosság jelentős részének támogatását élvezte.

Emellett az országok hadseregei között is alapvető különbségek vannak. Tunézia 36 ezres haderőt tart fenn, amelyből a szárazföldi erők létszáma nem haladja meg a 30 ezer főt. A biztonsági erők létszáma sokszorosa a hadseregének, amelyet az elmúlt években nem is nagyon fejlesztettek. Ezzel szemben Egyiptomé a térség legerősebb hadserege (legalábbis arab viszonylatban), amely 468 ezer emberből áll, s a szárazföldi erők létszáma meghaladja a 340 ezret. Mindezek mellett a belbiztonsági erők létszáma is jelentős.

Mubárak február 11-én távozott az elnöki posztról, a hatalmat ideiglenesen, az elnökválasztás lebonyolításáig (fél évre) a hadsereg vette át. Muhammad Musztafá al-Barádeinek (1942–), a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség volt főigazgatójának a személye – aki mint lehetséges ellenzéki vezető tért haza – megosztja az ellenzéket, Egyiptomban sokan nem szeretnék őt vezető tisztségben látni.

Líbiában több ellenzéki csoportosulás működik. 1993 októberében katonák egy csoportja merényletet követett el Kadhafi ellen, 1996 júliusában egy futballmeccs után pedig véres összecsapásba torkolló tiltakozások kezdődtek a vezető ellen.

E cikk írásakor éppen Kadhafi államfő házához szerveznek tiltakozást a líbiai kormányellenes tüntetők, akiket az elmúlt hét végén éles lőszerrel lőttek a líbiai rendfenntartók. Kísért a múlt, hiszen Kadhafi is az egyiptomi határtól nem messze fekvő Bengáziból indult 1959-ben, és most ugyanitt kezdődtek a tüntetések. Mára pedig elérték a fővárost, Tripolit is. A megmozdulások már olyan intenzitásúak, hogy megbontották a líbiai vezetők egységét is: egy miniszter és egy nagykövet lemondott, és több katona is a felkelők oldalára állt.

Az ország lakossága és a külföld egyaránt kíváncsian várja, mit hoz a jövő az észak-afrikai országban.

::Nyomtatható változat::