evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

(F)elolvasott istentiszteletek címmel Herényi István olyan gondolatokat vetett fel, amelyek az évszázadok során vélhetően már sokakat izgattak. Nehéz a döntés ezekben a kérdésekben, mert a lehetséges válaszok mindegyike hordozhat pozitívumokat és negatívumokat is. Az alábbiakban a képmutatás, a félreérthetőség és a felolvasottság problémájára térek ki.

Az, hogy istentiszteleteink képmutatásra nevelnek, számomra sajnos vasárnaponkénti valóság. A bűnvallással kapcsolatos kérdések mellbevágóan súlyosak. Csak a harmadikat emelem ki, azt, hogy megbocsátottam-e. Mennyei segítséggel küzdök ezért, és időnként már számomra is meglepő, hogy mit meg tudok bocsátani, sőt hogy jó érzéssel tudok megbocsátani. De mindig vannak folyamatban lévő ügyeim; talán van olyan is, amelyben sosem leszek képes megbocsátani – mindezek miatt nem mondhatom képmutatás nélkül, hogy megbocsátottam.

Mi történne, ha egyszer mindenki őszintén válaszolna? Ha öt kérdésre az igenek és nemek egybemosódó morajlása hangzana föl? A lelkész úgy folytatná, hogy „aki az öt kérdésből legalább négyre igennel válaszolt…”? A második és negyedik kérdés sem sokkal könnyebb, mert fennáll az önáltatás veszélye a megbánás mélységét és az igyekezet komolyságát illetően. Az első és az ötödik kérdéshez viszont valóban elegendő az őszinte hit, mert ezek hitvallási kérdések.

Amilyen kínos számomra az öt kérdés, olyan felemelő a gyónó imádság, amelynek minden gondolatát őszintén mondom. Különösen szeretem, hogy a „gondolattal, szóval és cselekedettel” résznél ott a gondolat is, mert sok rossz gyökere a bűnös gondolat.

Istentiszteleteink félreérthetőségét, a többértelműség problémáját nem intézhetjük el azzal, hogy az istentiszteleten kívül tudunk teológiailag alapos magyarázattal szolgálni arra, hogy a több lehetséges értelmezés közül melyikre gondolunk az istentisztelet alatt. Ráadásul a vitatott szövegeink nem csupán félreérthetőek, hanem az első hallásra adódó természetes értelmezésük éppen ellentétes a hittételeinkkel. Miért veszélyes ez? Mert hitvilágunk értelmezési rendszere hasonlatos egy olyan gótikus boltívhez, amely összeomlik, ha egy-két követ – esetünkben egy-két értelmezést – éppen megfordítva építünk be. Hány embert űztünk a kételkedők és útkeresők táborába félreérthető szövegeinkkel? (Terjedelmi okokból a konkrét szövegpéldákat mellőzöm.)

Az istentiszteleteken történő felolvasás ugyanolyan kérdés, mint az, hogy a gyülekezet mikor áll fel, a lelkész mikor fordul meg. Jelentése van annak, hogy éppen milyen irányba nézve szolgál a lelkész, hogy éppen áll-e a gyülekezet, és hogy éppen miképp hangzik el egy szöveg. A felolvasásnak és az élőbeszédnek eltérő jelentése és üzenete van. E kettő nem csereszabatos egymással. Az istentisztelet szinte bármely pontján lehet helye a felolvasásnak is, és az élőbeszédnek is, alig van kivétel. (Van egy köztes lehetőség is, az emlékezetből felmondott szöveg. De ezzel most ne bonyolítsuk az átgondolni valónkat.) Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a felolvasott szöveg egy, a felolvasást megelőzően véglegesített produktum, gondolati ív. Ezzel ellentétben az élőbeszéd – a rutin jellegű betétek ellenére is – ott és akkor véglegessé alakuló szöveg, gondolati ív. Ráadásul a hallgatóság viselkedésétől is függően alakul véglegessé. Ettől lehet az ilyenre sokkal könnyebben odafigyelni és a benne jelentkező gondolatokat átvenni, elgondolkodni rajtuk.

Nem csak prédikációk esetén gond a felolvasás. Magam például azért maradoztam el egy számomra tartalmilag nagyon is érdekes tudományfilozófiai szemináriumról, mert az izgalmas kérdéseket boncolgató előadásokat felolvasták, így én, bár a tartalmuk iránt érdeklődtem, hallgatásuk közben csillapíthatatlannak tűnő álmossággal küszködtem. Nem tudtam figyelni, nem sok maradt meg az egészből. Nem úgy, mint amikor valaki úgy ad elő papír nélkül, pontosabban úgy magyaráz a hallgatóságának, hogy ott a közös képzeletben, a közös gondolati térben jól láthatóan kiépül az a gondolati rendszer, amelyről beszél. Ezen előadók (a neveket szándékosan nem sorolom fel) közös tulajdonsága, hogy amiről beszélnek, az a mindennapi életük is egyben. Aki folyamatosan megéli azt, amiről időnként előad, annak nemcsak hogy megy papír nélkül is, hanem kifejezetten zavarná is a papír, mert beléfojtaná a szót, megölné az előadó és hallgatósága közötti élő szellemi kapcsolatot.

Vagyis: azok a hitbéli dolgok, amelyeket a lelkész el akar nekünk magyarázni, meg akar velünk értetni, legyenek annyira a sajátjai – legyenek az élete során sokszor megéltek és sok szemszögből átgondoltak –, hogy a Biblia és az idézetek mellett egy kis emlékeztető papír is elegendő legyen prédikációja mederben tartásához.

Prőhle Péter (Budapest)

::Nyomtatható változat::