Égtájoló

Hozzászólás a cikkhez

Talán nem csak nekem tűnik nagyon hosszúnak az idei tél, valahogy lassan érkezik a tavasz. Várjuk a rügyfakasztó napfényt, a böjti szelek éltető leheletét, de még mindig két hónap választ el minket a feltámadás ünnepétől.

Pedig hatvanad vasárnapján, a magvető, a magvetés, az igehirdetés vasárnapján akár érezhetnénk is már a levegőben a fagy szorítása után felengedő föld friss illatát. Újra érdemes nekifogni a talajművelésnek. Akkor is, ha az őszi vetést elpusztította a zord tél, a kíméletlen belvíz, akkor is, ha mindent újra elölről kell kezdenünk.

Mindezt hasonlóan éljük meg a spirituális magvetéssel, az igehirdetéssel kapcsolatban. Ezen a területen is gyakori a fagykár, a pusztító belvíz és egyéb „természeti” csapás. A vasárnap jézusi példázatában jelzett veszélyek napjainkban is komoly rizikót jelentenek. A drága vetőmagot felzabáló madarak népes serege ma is lesben áll. A sarjadó vetést brutálisan legázoló lábak is mindig bevetésre készek. A szárba szökkenő gabonát megfojtó tövisek sem pusztultak ki…

Meggyőződésem, hogy mégis érdemes újra meg újra nekifeszülni a kemény talajnak. Érdemes alaposan felkészülni a magvetésre és újra szószékre lépni, mert sokan éhezik az élet beszédét, az örömhírt. Szomjazzák a gyógyító igét, az egyház legnagyobb kincsét, „Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliumát” (Luther Márton: 62. tétel).

Hiszen erről szól, erről kellene, hogy szóljon az egyház! Hiszen ebből él és éltet, ebből élhetne és éltethetne másokat is az egyház. Bizony, nem árt olykor emlékeztetni magunkat erre a lutheránus, evangélikus, evangéliumi fundamentumra. Különösen olyankor, amikor egyházunkban ismételten egymásnak feszülnek az indulatok akár liturgikai vagy éppen strukturális kérdésekben.

Hálás vagyok bölcs kollégámnak, Krähling Dánielnek, aki a legutóbbi ilyen „vihar” lecsendesítése érdekében – nemes egyszerűséggel – szó szerint idézte az útbaigazító, „tájoló” lényeget a lelkészek internetes levelezőlistáján. Egyházunk névadó hitvallásában, az Ágostai hitvallásban ugyanis kijózanító tömörséggel ezt olvassuk: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek.” (Confessio Augustana, VII.)

Ne feledjük, egyházunkban ez az év – többek között – a reformáció és a szabadság ajándékáról szól. A reformációban visszanyert krisztusi szabadságban bátran koncentrálhatunk legfontosabb szolgálatunkra, a viva vox evangelii, az evangélium élő, éltető hangjának megszólaltatására.

Elméletileg tanultuk és tudjuk, a gyakorlatban mégis újra meg újra elfeledjük, hogy egyházunkat se régi, se új liturgia, se régi, se új struktúra, se egy, se tizenegy püspök, de még átvett intézmények sokasága sem képes megtartani, hanem egyedül a reánk bízott, élő és ható evangélium!

S ha valakit megkísértene a kétség, hogy korunkban talán már nincs is ereje, nincs is hatása a gyökeres, magvas szónak, annak szeretnék figyelmébe ajánlani egy közelmúltban bemutatott remek alkotást, A király beszéde című angol filmet. A hiteles történet a második világháború idején játszódik, amikor a súlyos beszédhibával küszködő, erősen dadogó VI. György kerül Nagy-Britannia trónjára. Népe joggal várja, hogy a király szava adjon útmutatást, vigasztalást, bátorítást, reménységet a háború poklában. Az uralkodónak azonban, főleg a nagyobb nyilvánosság előtt, újra meg újra elakad a nyelve, szinte minden szóért keservesen meg kell küzdenie…

Sokunk számára nem ismeretlen ez a kín: vajon el tudjuk-e mondani a reánk bízott drága üzenetet? Nemcsak egykori próféták, apostolok dilemmája ez, hanem mai igehirdetők sokszor nehezen, dadogva bevallott kétsége.

VI. Györgyön egy türelmes, szellemesen kreatív logopédus segít, aki mindenekelőtt igyekszik kiűzni a bénító szorongás görcsét az eleinte igencsak dacos, együttműködésre képtelen, reményvesztett uralkodóból. A film igazi happy enddel zárul: a király dadogás nélkül tudja felolvasni történelmi rádiós beszédét, amellyel lelket önt a háború sötét árnyaitól megrettent népébe.

De vajon miben reménykedhetünk mi, mai igehirdetők, akik szeretnénk tolmácsolni a Király, a királyok Királya beszédét? S miben bízhatnak mindazok, akik vigasztaló, erőt adó prédikációra vágyakozva ülnek szószékeink alatt?

A jó hír, hogy mi is reménykedhetünk egy türelmes, szellemesen kreatív „logopédusban”. Adatik valaki, aki kész segíteni, hogy a megfelelő helyen és pillanatban ki tudjuk mondani a gyógyító szót. Ígéretünk van, hogy eljön ő, a Vigasztaló, a Pártfogó, aki eszünkbe juttatja és szánkba adja a Mester, a Király beszédét!

Nem a szorongató félelem, hanem az erő, a szeret és a józanság Lelkét kaphatjuk meg. Ha bölcs magvetőként nem a fagyos szántóföldre, nem a gyarló szerszámokra, nem a külső körülményre nézünk, hanem tekintetünket bizalommal az égre emeljük. Onnan, felülről kérjük és várjuk az áldást: az életet hordozó magot és az azt kisarjasztó égi harmatot!

::Nyomtatható változat::