evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Nagy baj van! Nagyjából ezzel az egy mondattal értek egyet ifj. dr. Hafenscher Károlynak az Evangélikus Élet 2011/6. számában megjelent cikkében, amelyet válaszul szánt az előző számban közölt írásomra. Csakhogy a bajt nem ott látom, ahol ő: szerintem a baj ott van, hogy mi, laikusok és a lelkészek nem egészen ugyanazt a nyelvet beszéljük, ezért aztán nehezen értjük meg, illetve könnyen félreértjük egymást. (Illusztrációnak érdemes elolvasni ugyanebben a számban az első oldalon a Noémi templomban című cikket.)

Nézzük, mi is történt valójában! Részt vettem egy olyan istentiszteleten, amelyet nyugodtan nevezhetünk az istentisztelet kigúnyolásának, paródiájának, becsapásnak, képmutatásnak (ezt senki sem vitatta). A legnagyobb problémának azt éreztem, hogy mindent olvastak. A kérdés foglalkoztatni kezdett, mert egy időben én is nagyon sokat olvastam fel meséket, regényeket – olykor órákon át – gyermekeimnek, unokáimnak. Tapasztaltam, hogy minden igyekezetem ellenére elég sokat hibáztam, és azt is, hogy bár az olvasott szöveg tartalma eljutott a tudatomig, azért messze volt a hiteles tolmácsolástól. Nehéz dolog ismeretlen szöveget felolvasni! Gyakorlott zenész vagyok, ezért tisztában vagyok azzal, hogy mi a különbség blattolás és előadás között, de a színházban is becsapva éreznénk magunkat, ha normális előadás helyett csak egy olvasópróbát kapnánk a pénzünkért.

Mivel az évek során többször is találkoztam hasonló istentiszteleti gyakorlattal, a kérdés nem hagyott nyugodni, és végül ebből született a (F)elolvasott istentiszteletek című írásom.

Az, hogy cikkeim időnként vitát váltanak ki, nem szokatlan számomra, hiszen többször választottam már tabunak számító témát, amelyről – ma még szokatlan módon – őszintén próbáltam írni. Ilyenkor a szerkesztőség is oda szokta írni, hogy vitaindítónak szánja. Legutóbbi cikkem esetében azonban nem vártam vitát, és a szerkesztőség sem így közölte. Úgy gondoltam, hogy az álszentséget, a képmutatást elítélni keresztény egyházban olyan magától értetődő dolog, hogy ebben a kérdésben eltérő véleményekre nem nagyon lehet számítani. Ma már tudom, hogy ez is tabutéma…

A cikk megjelenését követően számos gratulációt és köszönetet kaptam ismerőseimtől is, de ismeretlenektől is. Többen is úgy találták, mintha csak a saját gondolataikat látnák leírva. Máskor is előfordult már ilyen, de nem ilyen nagy számban. Természetesen örültem annak, hogy megértettek, és egyetértettek velem. (Megjegyzem, hogy a gratulálók mind laikusok voltak.)

Néhány nappal később idősebb dr. Hafenscher Károly keresett meg azzal, hogy bántja a cikkemben az, hogy a lejegyzett imádságokat értéktelennek minősítem, és neki százhúsz kötetet meghaladó imádságos gyűjteménye van, amelyet nagy értéknek tart. Tekintettel arra, hogy Karcsi bácsi hitoktatóm is volt, így az imádságról is sok mindent tőle tanultam, rosszulesett, hogy megbántottam. Megbeszéltük, hogy nem a leírt imádságokat, hanem csak azoknak lélektelen felolvasással való használatát kritizáltam. Ő is egyetértett velem abban, hogy az a lelkész, aki „imádság” közben a papírjait rendezgeti az oltáron, valójában nem imádkozik. Azt gondolom, hogy Karcsi bácsival végül tisztáztuk a félreértést, és szeretetben váltunk el (végig kölcsönös szeretettel és tisztelettel beszéltünk egymással).

Ifjabb dr. Hafenscher Károly (a továbbiakban lelkész testvérem) cikke hideg zuhanyként ért. Bevallom, hogy nagyon rosszulesett az, hogy bár gyermekkorunk óta ismerjük egymást, nem keresett meg előzetesen, hogy személyesen megbeszéljük az esetleges félreértéseket, hanem durván rám támadt. Kinyitottam Pandora szelencéjét?

Úgy érzem, hogy cikkemet teljes egészében félreértette. Egyáltalán nem az új liturgia bírálata volt a célom, hanem az álszent képmutatás bizonyos formáira hívtam fel a figyelmet. Illusztrációként utaltam a válaszolgatós imádságra és a kézfogásra, mint ami akár katolikus szokásként is felfogható (én is katolikus templomban találkoztam vele először), meg sem említettem az új liturgiát. Őt, mint az új liturgia bevezetésének egyik kezdeményezőjét, olyan érzékenyen érinthette a szerkesztőség által kiemelt idézet, hogy elvesztette a higgadtságát a cikk végigolvasásához és megértéséhez. Nem vett észre bizonyos gondolatokat, másrészt viszont beleolvasott olyat is, ami nincs benne. Én az új liturgiával nem tudtam megbarátkozni. Nálunk havonta mindössze egyszer használják, így nem nehéz elkerülnöm. Nem látok azonban olyan „veszélyt” se, hogy egyszer majd általánosan elterjed.

Nézzük lelkész testvérem megállapításait!

Nagy baj van, ha már az egyház alapvető életfunkcióját is megkérdőjelezik. Valóban nagy baj lenne, ha ezt tettem volna, csakhogy éppen az istentisztelet érdekében írtam, nem pedig ellene. Úgy gondolom, hogy ha az álszent képmutatást száműzzük, azzal istentiszteleteink gazdagabbak lesznek és nem szegényebbek.

Lelkész testvérem emleget valamiféle egyházon belüli kampányt, és úgy látom, hogy beavatott (lelkész) testvéreim tudják is, hogy miről van szó. Mi, laikusok viszont csak csodálkozunk: mibe sikerült belenyúlnom? Őszintén mondom, hogy én ilyesmiről nem tudtam, és ha tudtam volna is, semmiképpen sem avatkoztam volna bele szakemberek vitájába.

A leközölt anyag ugyanis nem hordoz sem pozitívumot, sem pedig jobb megoldást. Nem tudom, hogy a képmutatással kapcsolatban lehet-e egyáltalán pozitívumot találni, nekem nem sikerült. Úgy gondolom, hogy a szocializmusban használt „építő” kritikát nyugodtan elfelejthetjük. Egy kritikának nem kell feltétlenül pozitív kicsengéssel végződnie. Ha valami rossz, ne szépítsük, hanem mondjuk ki, hogy rossz! A képmutatást nem lehet „megjobbítani”, el kell dobni.

A jobb megoldást valóban nem írtam le, mert azt gondoltam, hogy felesleges, hiszen magától értetődő. Most azért leírom: kerüljük el az álszent képmutatást istentiszteleteinken! Nem tudom ezek után, hogy hol olvasta a cikkemben lelkész testvérem azt, hogy az istentisztelet képmutatásra nevel. Azt gondolom, hogy amit viszont leírtam, az nem vitatható: „…minél több aktív közreműködést kívánunk meg a gyülekezet tagjaitól, annál több esélyt adunk a képmutatásra.”

Lelkész testvérem írja, hogy az egyháznak saját nyelve van, és ha az istentiszteleten nem kívülállóként akarunk részt venni, akkor képeznünk kell magunkat, elsajátítani a nyelvet, meg kell ismerni a dramaturgiáját, egyes jeleit és tudatos folyamatait. Ezzel részben egyetértek, de azért fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy régen az apostolok tanulták meg a gyülekezet nyelvét és nem fordítva. Most is egyszerűbb lenne, mert ma még a laikusok vannak többen…

Lelkész testvéremnek igaza van, valóban nem tudok olvasva imádkozni, mert a nyitott szem elvonja a figyelmemet, és tapasztalatom szerint a blattolva felolvasott ima csupán lelketlen szavak egymásutánja. Nehezen is tudom elképzelni, hogy mások hogyan csinálják. Akiktől imádkozni tanultam, azok csukott szemmel imádkoznak. Ennek ellenére nem érzem magamat fogyatékosnak amiatt, hogy olvasva nekem nem megy: nem tanultam meg ezt se, mint számos egyéb hasznos dolgot.

Bár lelkész testvérem úgy gondolja, hogy ilyen még nem fordult elő, válaszolgatós imádság esetén hallottam már olyan kérést, amelyet nem tudtam vállalni. Például választási kampány idején a lelkész az imádságban hozta a gyülekezet tudomására, hogy hova kell tenni a keresztet szavazáskor, de máskor is volt már olyan élményem, hogy az imádság nem Istenhez szólt, hanem „imádság” közben a lelkész tulajdonképpen a gyülekezetnek hozott valamit a tudomására (miről hogyan kell vélekedni, adott kérdésben hogyan kell állást foglalni).

Egyetértek lelkész testvéremmel abban, hogy az imádságra készülni kell. Különösen akkor, ha nem saját szavainkkal imádkozunk: úgy meg kell tanulni az imádságot, hogy saját szavainkként tudjuk elmondani.

Lelkész testvérem csodálkozik azon, hogy nem voltam tisztában a pax (a liturgia keretében történő kézfogás) lényegével. Gyors közvélemény-kutatásom eredménye az lett, hogy közeli ismerőseim között senki sem volt tisztában vele (pedig a megkérdezettek közül mindenki vett már részt ilyen istentiszteleten). Mit mulasztottunk el? Hol kellett volna megtanulnunk? Az én időmben a konfirmációi oktatás anyagában még nem szerepelt.

Én ezt írtam: „Ha a gyülekezetet ťkultikusŤ cselekedetekre szólítjuk fel, akkor magyarázzuk is meg ennek az értelmét!” Nincs igazam? Ha az értelmét nem ismerve részt veszek valamilyen „kultikus” cselekedetben, akkor nem vagyok képmutató (úgy teszek, mintha tudnám az értelmét) vagy egyszerűen balga?

Meg kell jegyeznem, hogy lelkész testvérem a cikkében sem tette teljesen érthetővé számomra a pax lényegét. Ilyen kérdéseim támadtak: Miért kell az Isten békességét ismeretlen testvéremnek továbbadnom? Ő nem kapott? Ha ő is kapott, akkor nekem miért kell továbbadnom? Lehet, hogy lelkész számára nevetségesnek hangzanak ezek a kérdések, de mi, laikusok igenis érteni szeretnénk!

Azt, hogy cikkem utolsó bekezdésében lelkész testvérem mit talál bántónak, valóban nem értem. Ezzel a cikkemmel is, akárcsak az előzőekkel, az egyház javát szerettem volna szolgálni, nem pedig csúfolódni vagy ítélkezni. Többnyire nem is csak a saját gondolataimat írom le, hanem laikus testvérekkel folytatott beszélgetéseim eredményét. Ha ezt valaki félreérti, akkor valóban nagy baj van. Lehetséges, hogy én a laikusok nyelvén szólok, és ezért ők értik, a nem laikusok pedig félreértik?

Eddig tartott ifjabb dr. Hafenscher Károly cikkére készített válaszom.

A hozzászólásokat kiváltó, eredeti cikkem a január végi megjelenése óta immár nem arról szól, mint szólt akkor, amikor megírtam. Nézzük, mi történt azóta!

Kiderült, hogy a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben folyó püspökválasztásba való beleavatkozási szándékkal gyanúsítanak. Tiltakozom a gyanúsítás ellen: nem abba az egyházkerületbe tartozom, és a püspökjelölteket sem ismerem. Miért ártanám bele magam ilyen ügybe?

Visszatért más fórumon is az a vád, hogy az új liturgiát támadom, és ezzel megbántom azokat a testvéreimet, akik ezt a formát szeretik. Nem volt szándékomban senkit se megbántani! Azt már elárultam, hogy én nem szívesen veszek részt ilyen alkalmakon, de vannak más istentiszteleti formák is, amelyeket inkább elkerülök. A szavamat legfeljebb akkor emelném fel ellenük, ha általánossá válnának, vagy kötelezővé tennék őket. Álszent, képmutató viselkedéssel pedig a „hagyományos” istentiszteleteken is lehet találkozni.

Tévedtem, amikor azt írtam, hogy a laikusok megértenek, nem laikusok támadnak, mert van olyan lelkész is, aki a védelmébe vett, és hallottam olyan laikusokról is, akik nem értenek velem egyet. Igaz, ez utóbbiak esetében azt érzem, hogy nem a cikkem lényegét vitatják, hanem megragadtak olyan részleteknél, mint például az olvasás kérdése az istentiszteleteken. Az ő kedvükért hadd idézzem cikkemből a következőket: „Jogosan kérdezhetik most: valóban olyan fontos az, hogy olvasnak valamit, vagy ťfejbőlŤ mondják? Attól jobb lesz valami, ha ťbemagoljákŤ, és úgy adják elő? Nem hiszem. Csakhogy nem is ez a kérdés lényege! Sokkal fontosabb azt vizsgálnunk, hogy mennyi az őszinteség, és mennyi a képmutatás, mennyi az igaz és mennyi a hamis pillanat istentiszteleteinken.”

Az Evangélikus Élet 2011/7. számában jelent meg Tubán József lelkész cikke, amelyben írásomra reagál. Úgy érzem, hogy röviden neki is válaszolnom kell.

Kezdjük a végén! Tubán József, ha finoman is, de arra biztat, hogy ne másokban keressem a hibát, ha nem érzem jól magam egy istentiszteleten. Lehet, hogy velem nincs minden rendben. Nem vitatom, igaza lehet. Én is utaltam erre, ha nem is ilyen személyesen: „Istentiszteleteken vajon mi a helyzet? Nyilván elsősorban az istentisztelet résztvevőitől függ…” Ebbe beleértettem magamat is (és persze a lelkészt is), de egyrészt nem ezzel a kérdéssel szerettem volna foglalkozni, másrészt úgy érzem, hogy sok mindennel vádolhatnak, de álszent képmutatással nem.

Tubán József cikkében teológushoz illő módon fejtegeti az istentisztelet elméletét. Én viszont inkább a gyakorlatával foglalkoztam, így aztán valójában nem is nagyon vitatkozunk egymással (teológiai vitákba – hozzáértés híján – amúgy se bocsátkoznék). Amikor viszont azt írja: „Igaz, ez – mármint hogy az elmélet megvalósul-e a gyakorlatban – ma (!!!) sajnos nem jellemző egyházunkra”, mintha nekem adna igazat: amikor a gyakorlat meghazudtolja az elméletet (és úgy teszünk, mintha nem vennénk észre), vagy nem vagyunk tisztában a gyakorlat mögött meghúzódó elmélettel, az a képmutatás gyökere. Érdekes, hogy a hibák okait Tubán József is kívül keresi (racionalizmus, református hatás, a liturgia megcsonkítása)… Nem mégis inkább az őszinteség és a képmutatás kérdése a lényeg?

Végül anélkül, hogy hívatlan prókátora szeretnék lenni az Evangélikus Élet szerkesztőinek ifjabb dr. Hafenscher Károllyal szemben, úgy érzem, hogy nagy hiba lenne, ha mindig csak „pozitív kicsengésű”, kegyes hangvételű és kizárólag az örömre okot adó cikkek jelenhetnének meg a lapban a „minden rendben van” hamis érzését keltve, a vitákat elkerülve. Nem hiszem, hogy egyházunk javát szolgálná az ilyen képmutatás. Ha pedig a képmutatás kérdése ilyen megosztó egyházunkban, akkor bizony nagy baj van…

::Nyomtatható változat::