A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A kommunizmus áldozatainak emléknapja a tanulás napja is, amikor nem árt kitekinteni arra is, kik voltak a különböző történelmi és földrajzi viszonyok között a világkommunizmus áldozatai. Ezúttal olyan áldozatokról szeretnék megemlékezni, akikről rendszerint elfeledkezünk a február 25-i ünnepségek alkalmával. Mert azt tudjuk, hogy kik voltak a kommunisták elsődleges célpontjai, ezt ideológiájuk váltig hangoztatta is: királyok, hercegek, grófok, „naplopók” és burzsoák. Valamint földbirtokosok, gyártulajdonosok, bankárok, bánya- és háztulajdonosok, rendőr- és katonatisztek… Tudjuk, hogy üldözték az egyházat, a vallásos embereket, a tanárokat és professzorokat, a régi vezető réteg tagjait, az újságírókat, írókat, színészeket, művészeket. Üldözték azokat, akik „rossz” politikai párthoz tartoztak, azaz akik nem eleve kommunista pártokban politizáltak. Különös figyelmet szenteltek a parasztság üldözésének és a tehetősnek kikiáltott, kuláknak bélyegzett réteg megsemmisítésének. (A kambodzsai kommunisták ezzel szemben éppen a városlakókat üldözték a megsemmisítésig.) Ezt mind tudjuk, legalábbis tudnunk kellene – az említett csoportokba sorolható emberek nyilvánvaló célpontjai voltak a kommunistáknak, amikor azok saját társadalmaik ellen vívták szüntelen harcukat. Volt azonban egy nagy háború, a szovjetek nagy honvédő háborúja, amely az áldozatok egy teljesen új csoportjának szinte teljes megsemmisüléséhez vezetett. Ez a csoport pedig magának a dicsőséges Vörös Hadseregnek a katonasága volt.

A sor a szovjet hadifoglyokkal kezdődött. A nagy honvédő háború kezdete, 1941. június 22. és augusztus közepe között másfél millió szovjet katona esett német fogságba. Ekkor adta ki Sztálin a hírhedt, 270-es számú parancsát: „Megparancsolom, hogy (1) bárki, aki […] megadja magát, ellenséges dezertőrnek tekintendő, akinek családja mint esküszegőnek és hazaárulónak családja letartóztatandó. Az ilyen dezertőr a helyszínen agyonlövendő. (2) Azok, akiket bekerítettek, a végsőkig tartoznak harcolni, különben minden rendelkezésre álló eszközzel megsemmisítendők, miközben családjaiktól mindenféle segítség megvonandó.”

Sztálin környezetének is nyomatékosította parancsát: „Szovjet hadifoglyok nem léteznek, csak árulók.” (És ha arra gondolunk, hogy ez csak egy vérszomjas diktátor álláspontja lehet, tévedünk. Ugyanez volt a véleménye a bolsevista feministának, Alekszandra Kollontaj asszonynak is.)

A szerencsétlen katonák megpróbáltatásainak sora folytatódott: 1941. október közepéig már több mint hárommillió, az év végéig pedig 3,8 millió vöröskatona került német fogságba.

A hibát hibára halmozó, de a hatalomban maradásért remegő kommunista vezetés további parancsokkal bombázta csapatait. Két példát említhetünk: „A leningrádi front NKVD különleges osztálya tegyen azonnali lépéseket annak érdekében, hogy a haza árulóinak minden családtagját letartóztassák, és átadják a hadbíróságnak.” Ezt a parancsot 1941. október 5-én írta alá Zsukov hadseregtábornok, egyéb parancsnokokkal együtt. Erre a drákói szigorra az adott okot, hogy a 289. önálló golyószórós zászlóalj katonái a csatatéren szóba álltak a németekkel. Az így eltévelyedett katonák közvetlen feletteseit és politikai vezetőit akkorra már átadták a hadbíróságnak és főbe lőtték „a fasiszta szörnyek segítéséért és bátorításáért”.

Néhány nappal később ennél már sokkal kevesebb is elég volt Zsukov vérszomjának kielégítésére. 1941. október 13-án azt adta parancsba, hogy „minden gyávát és pánikkeltőt a helyszínen agyon kell lőni”. Gondolható, hogy ezek a „gyávák” azok lehettek, akik észrevették, hogy húsdarálóba kerültek, és ezt szóvá is tették.

Az egész háború során a Vörös Hadsereg 5,25 millió (!) katonája esett fogságba. Hogy ezt az elképesztő számot jobban felfogjuk, gondoljunk Sztálingrádra, ahol a németek leghíresebb vereségüket szenvedték el, és ahol 90 ezer ép és 20 ezer sebesült katonájuk vált hadifogollyá. Ami tehát a fogságba esettek számát illeti, a szovjet katonák ötven Sztálingrádot szenvedtek el!

De az emberi életekkel való bánásmódnak még ennél is kriminálisabb jelenségével találkozunk, ha összevetjük a szovjet kommunista néphadsereg elesett katonáinak számát a velük ellentétes oldalon elesettek számával. John Mosier amerikai professzor a keleti frontról írott könyvének Következtetések című fejezetében mutatott rá: a szovjetek katonai veszteségeit jelző 27 milliós számot mint minimumot kell kezelni, ellentétben a németekre vonatkozó 2,5 milliós számmal, amely tartalmazza az elesetteket és az eltűnteket is, valamint a hadifoglyokat. Akik közülük végül visszatértek a Gulagról, azokkal ez a szám csökken, viszont növekszik a román, magyar, olasz, szlovák és finn katonahalottakkal.

Ha a tengelyhatalmak összes katonai veszteségét a keleti fronton hárommillióra kerekítjük föl, akkor kereken 9 : 1 az arány – ennyivel nagyobb árat fizettetett alattvalóival a sztálini vezetés a győzelemért, mint Hitler a vereségért.

Mindez Sztálin generalisszimusznak és parancsnoki bandájának a lelkén szárad, akik nem ismerték fel a taktikai elszakadás katonai jelentőségét, katonai doktrínájukká a támadást tették, indokolatlan helyzetekben is a támadást erőltetve áldozták fel csapataikat a sugárzó jövő oltárán. Hullámról hullámra támadtak, bármely tűzerő ellen, de az elért helyi sikereket később sokszor nem tudták a maguk javára fordítani.

Ezek az óriási számok elgondolkoztatóak. Főleg, ha arra a stratégiai alapigazságra gondolunk, hogy hadászatilag védekezni mélységben szokás. Ez volt az az alapelv, amelyet Sztálin és kommunista tábornokai elmulasztottak alkalmazni. Vajon miért?

A Szovjetunió teljesen kivérzett ezzel az esztelen harcmodorral. Mosier professzor a kelet-európai kommunizmus összeomlását is egyenesen onnan vezeti le, hogy a szovjetek nem tudták kiheverni az emberélet ily mérvű felelőtlen pazarlását.

Amikor 1945-ben Eisenhower amerikai tábornok – későbbi elnök – közvetlenül Zsukovot kérdezte azoknak a jelentéseknek a valóságtartalmáról, amelyek szerint a marsall alatt szolgálók közül főbelövéssel végeznek a gyávákkal, Zsukov így válaszolt: „A Vörös Hadseregben nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki gyáva lehessen.”

Ámon Antal

::Nyomtatható változat::