A vasárnap igéje

Böjt 5. vasárnapja (Judica)

Hozzászólás a cikkhez

Egy kedves kép érkezett elektronikus postaládámba, mely egy újságcikkből származik. Az Életmentő ölelés című írás egy egyhetes ikerpár életéről számol be. Mindkettejüket inkubátorba kellett tenni, és úgy volt, hogy csak az egyik marad életben. A kórház nővére szembeszállt a szabályokkal, és a babákat közös inkubátorba helyezte. Miután betette őket, az egészségesebb baba átvetette karját testvérén, és átölelve tartotta. Erre a kisebbik szívverése stabilizálódott, és testhőmérséklete is normálisra emelkedett.

Egyre fontosabbnak látom az összetartozást. Azt a felismerést, hogy nem egymás mellett, hanem együtt kell élnünk. Egyre fontosabbnak látom a közösséget, azt a meggyőződést, hogy egymásra vagyunk utalva. Hiszen az Úristen nem „igazságosan” osztotta el a testi, szellemi és lelki javakat; nem úgy, hogy mindenkinek egyformán mért volna. Kinek többet, kinek kevesebbet adott. Hogy jut-e mindenkinek, attól függ, hogy egymásra találunk-e, hogy megosztjuk-e javainkat egymással. Ahogyan az egyik kis iker saját testmelegéből adott a másiknak.

Mi kell ahhoz, hogy emberek egymásra találjanak? Mi kell ahhoz, hogy kialakuljon a közösség? Közös érdek, közös cél, közös értékrend és az úgynevezett „mi tudat” – válaszolja a társadalomtudomány. Valóban, ezek a dolgok különböző embereket képesek egy csapatba toborozni. Jó, ha olykor-olykor meg is nevezzük mindazokat, amelyek összegyűjtenek, egyben tartanak minket. Jó, ha olykor-olykor kimondunk olyan egyszerű szavakat, mint a haza, a gyermekeink, a vállalkozásunk sikere, a lakóhelyünk tisztasága és otthonossága, az egymás iránti kölcsönös megbecsülés és vonzalom – azért, hogy összetartozásunk megerősödjék.

Azonban – tudjuk és tapasztaljuk – az emberi közösség összetartozásának van végső határa. Eszembe jut annak a fiatal lánynak az esete, aki épphogy csak befejezte érettségi vizsgáit, és megkapta a felvételi értesítőt, apja máris eléállt: „Lányom, te most már egyenesbe kerültél, anyád és én becsülettel felneveltünk. Ezzel teljesítettük közös feladatunkat. Nincs több közös célunk, ezért – most már meg merem mondani neked – elválunk egymástól.”

Ahhoz, hogy végre ráébredjünk összetartozásunk tudatára, és az ne csak illúzió vagy naiv vágyakozás maradjon, a társadalomtudomány által meghatározott „közös” dolgokon kívül másra is szükség van.

Mai evangéliumunk kétszer is beszél arról, hogy emberek összegyülekeznek. Ennek nyomán kétféle közösség jön létre. Az egyik olyan, mint az emberi közösségek általában: ez a főpapok és a farizeusok csoportja. A másik Jézus népének közössége.

A farizeusok és főpapok közösségének is van értéke. Annak érdekében, hogy egy kulcskérdésben meg tudjanak állapodni, a köztük fennálló sok-sok ellentétet félre kellett tenniük. Közösségük ezután megtelt tettvággyal. Ma már tudjuk, mennyire időleges volt ez, és menynyire önös-önző céllal jött létre. Abban az időben mégis sokan mondhatták: végre valamiben egységre jutottak, végre közösen tudnak cselekedni, végre egységesen lépnek fel. Ne ítéljük hát el ezt a közösséget, de lássuk meg korlátait és viszonylagosságát. Ne várjunk tőle többet, mint amennyit lehet.

Most pedig figyeljünk az evangélium hitvallására: „Jézus meg fog halni a népért, és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” Ez az a közösség, amire magam is vágyom. Amelyben nemcsak a közös érdek, közös cél, közös értékrend és a „mi tudat” vonz egymáshoz és köt össze bennünket, hanem Krisztus áldozata. Az anyaszentegyház ezt nem ígéretként, hanem tapasztalatként élte meg. Átélte azt a csodát, hogy korlátok szakadtak át, falak omlottak le görög és zsidó, szabad és rabszolga, férfi és nő között. Ha a missziós beszámolókat figyelemmel kísérjük, vagy a nemzetközi konferenciák résztvevőinek élményeit hallgatjuk, akkor ma is örömmel vegyes csodálkozással látjuk, hogy Krisztus áldozata kultúrák fölött átívelve köt össze embereket. Annak a közösségnek, amelyet Jézus szerzett, nincs végső határa, hiszen benne a végtelen szeretet, az újrakezdés lehetősége, a bűnbocsánat öröme és az örök élet reménysége tart össze mindnyájunkat. Ámen.

Imádkozzunk!

Áldott légy, Urunk, Jézus Krisztus, hogy áldozatoddal egybegyűjtötted népedet, és ma is elhívod azokat, akiket kiválasztottál. Építsd egyházadat, erősítsd meg gyülekezeteit a hallható és látható ige által, hogy együtt dicsérhessen Téged minden nép nemzedékről nemzedékre! Ámen.

Bencze András

::Nyomtatható változat::