Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

2003. április 13-án és 19-én este 6 órakor a Deák téri templomban a Lutheránia előadja J. S. Bach János-passióját. A hír nem meglepő, hiszen évtizedek óta évente ismétlődő eseményről tudósít. Tavaly, amikor egy ismerősömet hívtam, hogy hallgassa meg az előadást, azt válaszolta: ő már hallotta egyszer ezt a hangversenyt. Elgondolkodtam rajta: nem mulatságos ez, hogy egy együttes évről évre ugyanazt a műsort énekli húsvét táján, és ehhez hasonlóan karácsonykor is mindig a Karácsonyi oratórium csendül fel? Nem furcsa az, hogy évtizedek óta évente hosszú heteket szentel ezeknek a műveknek a felelevenítésére, holott a hallgatóság jó részének fel sem tűnne, ha próba nélkül, pusztán rutinból adnák elő? Nem meglepő az, hogy a közönség nagy része is visszatérő, és vannak, akik a húsvétot vagy a karácsonyt el sem tudnák képzelni ezek nélkül az előadások nélkül?

Úgy gondolom, hogy azok számára, akik ezeket az alkalmakat hangversenynek tekintik, mindez valóban meglepő és – valljuk be – egy kissé mulatságos is. Csakhogy azok, akik az előadásban részt vesznek, nem hangversenyt kívánnak tartani. Nem így tervezték a hagyomány megteremtői, Weltler Jenő és Zalánfy Aladár sem, és valószínűleg a visszatérő hallgatók sem hangversenyre jönnek, hanem egy kultikus eseményre, egy ünnepi szertartásra. Olyan rituáléra, mint katolikus testvéreinknél az éjféli mise vagy a körmenet. Az éjféli misének is mindig ugyanaz a szövege, a körmenetnek is mindig ugyanaz az útvonala.

Ha rádöbbenünk arra, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben a „fogyasztói” társadalom – a szocializmushoz hasonlóan – azon munkálkodik, hogy megfosszon bennünket a valódi ünnepektől és a valódi ünnepléstől, akkor fokozott jelentőséget kell tulajdonítanunk az ilyen alkalmaknak. Miért akarják elvenni tőlünk az ünnepeket? Azért, mert már a történelem kezdetei óta minden igazi ünnepnek szakrális tartalma van: az ünneplő ember az égre tekint, és az Istenhez vezető utat kutatja. Aki Istent keresi, azt nehezebben tudja befolyásolni a pénz hatalma, pedig most a fogyasztói társadalomnak nem emberekre, hanem fogyasztókra van szüksége. Olyan lényekre, akik reklámok alapján tájékozódnak a világban: arra költik a pénzüket, amit a reklámok harsognak, azt eszik, azt isszák, amit beléjük diktálnak, azt olvassák, azt a televízió-műsort nézik, amelyet a reklámok magasztalnak. Gyökértelenek, és hagyják magukat sodorni az árral.

Azok kedvéért, akik nem ilyen borúlátóan ítélik meg a helyzetet, hadd említsek meg az ünnepek felszámolására tett kísérletek közül hármat: az egyik a tartalom „gazdagítása”, a másik a nevezetes napok halmozása, a harmadik a népünnepéllyé silányítás.

Ma már a karácsony nemcsak Krisztus születésének az ünnepe, hanem a „család”, a „szeretet” ünnepe, sőt rövidesen lesznek olyanok, akik a hanukától sem tudják majd megkülönböztetni. A legrosszabb helyzetbe talán mégis augusztus 20-a került, amely már annyira „gazdag”, hogy senki sem tudja, hogy mit is ünnepeljen.

Ma már van napja a nőknek, gyermekeknek, a tűzoltóknak, a rendőröknek, a honvédségnek, a Földnek, a víznek – szinte minden napra esik egy-két ünnep. Ebben a kavalkádban valóban minden ünnep hétköznappá, jobb esetben munkaszüneti nappá törpül.

Divattá vált a népünnepélyek tartása, mi több Kossuth Lajos 200. születésnapjának emlékére is azt hirdettek. A népünnepély nélkülözhetetlen kellékei az ideiglenesen felépített árusítóhelyek, ahol az ünnephez tartozó giccsektől kezdve a szovjet relikviákon és a bóvli megannyi alakján keresztül a mustáros virsliig szinte mindent lehet kapni. Az „ünneplés” valójában csellengésből és vásárlásból áll.

Kik ünnepelnek itt valójában? A kereskedők, a kufárok. Az ő ünnepükké vált a karácsony is a mesterségesen felfokozott vásárlási lázzal, és ők próbálják meghonosítani a Magyarországon gyökértelen Valentin-napot is.

A Lutheránia tagjai szerencsésnek mondhatják magukat, mert ha jön az advent, előkerülnek a kották, és hetente kétszer két órát Krisztus születésével, illetve böjtben Jézus Krisztus szenvedésével foglalkoznak. Újra meg újra felelevenítik a jól ismert szólamokat, hogy amikor eljön az ünnep, minél méltóbban állhassanak az Úristen elé, és igazi ünnepi élményt szerezzenek az összegyűlteknek.

Ha valaki rendszeresen hallgatja a misét, előbb-utóbb szinte szóról szóra tudja akkor is, ha az nem az anyanyelvén hangzik. Ha valaki rendszeresen hallgatja a passió-előadásokat, eleinte csak az áriák csengenek ismerősen, de később a recitativók dallama alapján is pontosan tudja követni a cselekményt. Így válik a visszajáró passiólátogató az ünneplő gyülekezet részévé.

Nem hangversenyekre hívom tehát most kedves olvasóimat, hanem ünnepi szertartásokra. Az április 13-án és 19-én felcsendülő János-passióban közreműködők (Zádori Mária, Németh Judit, Schöck Atala, Keönch Boldizsár, Berczelly Isván, Moldvay József, Mozsár György, Dobozy Borbála, Trajtler Gábor, az Erkel Ferenc kamarazenekar, a Lutheránia énekkar és az előadást vezénylő Kamp Salamon) minden bizonynyal élményt szereznek majd azoknak is, akik csak hangversenyre jönnek, de remélem, egyre többen leszünk olyanok is, akik az ünnep kedvéért gyűlünk össze.

Herényi István

::Nyomtatható változat::